Ezt nem lehet megúszni. Ez egy a napokban megjelenő novelláskötet címe. A szerző Kovács Ákos, igen, ő, aki – fejben legalábbis – már húsz éve írja most, 53 évesen megjelenő novelláskötetét. Az íróvá avatás vagy nem avatás a közönség dolga lesz.
Juhász Anna, a könyvbemutató moderátora rögtön azzal kezdi, hogy egy ilyen zakatoló, túlzsúfolt, dübörgő életből miként lehet megérkezni abba a nyugalomba, abba a csöndbe, ami az íráshoz, az ilyen típusú elmélyült alkotáshoz kell. Logikus kérdés, csúnya előítéletek ide vagy oda, az 53 éves popzenésztől nem feltétlenül novelláskötetet vár az ember. Erre Ákos azt mondja – amit mond más is persze –, hogy ahhoz, hogy az ember írni tudjon, először olvasni kell. Meg azt, hogy polgárcsaládból származik házi könyvtárral, megfelelő életkorban megfelelő olvasmányélménnyel és megfelelő, kezébe adott könyvvel, és hogy előbb érdekelte az irodalom, mint a popzene.
Engem a dalforma izgatott, dalszerző vagyok, és még soha nem éreztem magam zenésznek. Katarzist mindig a kimondott és leírt szó kapcsán éreztem. Közelebb állok Tinódi Lantos Sebestyénhez, mint egy popsztárhoz.
Ha a novelláskötet is ilyen meghökkentő, mint ez a kijelentés, akkor megvan az alap arra, hogy elrugaszkodjunk a berögződött előítéleteinktől.
Aztán elhangzik két író, aki olvasmányélményként benne van ezekben az írásokban, az egyik Updike, a másik Márquez. „Én Updike-tól tudtam meg, hogy létezik válás. Azelőtt tulajdonképpen a szót sem ismertem. Ahogy ezekben a kertvárosi családokban a házaspárok elválnak, teljes döbbenettel néztem. Van olyan Updike-írás, amit már annyiszor olvastam, hogy szinte sajátomnak érzem. Amikor meghalt, és bemondták a rádióban, éppen vezettem, és félre kellett állnom, annyira megérintett. Aztán itt van Márquez. Őt a mágikus realizmushoz sorolják, bár ezek a sorolások nem mindig szerencsések. Márquezt olvasva rájöttem, a saját élettörténetemben is vannak mágikus realista elemek.”
Ákos egyszer felolvasta telefonon egyik saját novelláját a feleségének úgy, mintha egy Márquez-mű lenne. − Na és ez melyik kötetben szerepel? − kérdezte a felesége. De hogy milyen lesz a fogadtatás, a beérkezés az irodalom világába, egyáltalán lesz-e ilyen, vagy ezt lehetetlenné teszi az előélet, az most fog kiderülni.
Az „itt van ez a popizé” falat át kell törni, mondja a szerző, s hogy sikerül-e, az most dől el.
Azt már az Indexnek mondja, hogy azért, hogy ezt elkerülje, és mondjuk Ló Géza álnéven írjon, fel se merült benne. Ezt készségesen el is hisszük, ám az irodalom világa is zárt, és hát itt van ez a popizés meg NER-es előélet.
Juhász Anna azt mondja, a szövegek anélkül is megállják a helyüket, hogy tudnánk, ki a szerző. Én azt mondom, anélkül még jobban.
De azért Ákos biztosra megy, az egyik novellából, A taxisból filmet forgatnak, kisfilmet, épp tegnap fejezték be a forgatást. „Nem akarom az elfoglalt ember látszatát kelteni, mert elfoglalt ember vagyok” − mondja a saját novellájából készült, a Nemzeti Filmintézet által támogatott adaptáció rendezőjeként. Ahogy a novella, a film is a taxis monológja, amelynek során sofőr és utasa nemcsak Budapestet szeli át, de a magyar félmúltat is.
Aztán szó esik az írásról meg arról, ami arra késztet, és hogy bizony kettejük versenyéből mindig az „ami arra késztet” nyer.
Hogyan is tudunk megfogni valamit, ami elillan? Meg tudjuk-e fogni egyáltalán? Ami megképződik mint érzet, mint élet- és gyúanyag, az mindig több annál, mint amit sikerül mindebből leírni. Persze írás közben újabb és újabb szenvedélyek keletkeznek, a szereplőknek saját nehézkedésük, önálló életük lesz, magukat viszik előre, és hagyni is kell őket robogni. Ákos mindig ezt a pillanatot várja.
Aztán a moderátor megkérdezi azt is, hogy a folyamatos turnék, utazások, zakatolások közepette mikor van idő minderre. „Itt van ez a Krúdy, aki egész jókat ír, csak egy baja van, folyton részeg. Na de csak létrejöttek valamikor a művek” − hangzik a válasz.
Egy ponton előkerül a kötet szerkesztője, a nemrég az év korrektorának választott Helfrich Judit, mi pedig megtudjuk, azonnal bizalmi viszony alakult szerző és szerkesztő között, ami egészen odáig fajult, hogy olykor másfél órán át vitatkoztak egy vesszőkérdésen, de megtudjuk azt is, hogy amikor Ákos először küldte el Juditnak a kéziratot, és több napig nem érkezett válasz, gondolatban már temette az írói karriert, majd amikor mégis megérkezett, és az szerepelt benne, hogy az átküldött anyag szépirodalmi értékkel bír, felnyitott egy üveg vörösbort, és egy ültő helyében megnézett három Makk Károly-filmet.
Mert ha az, amit ír, nem szépirodalom, akkor minek az egész, csak azért, hogy a Wikipédián még az is szerepeljen a neve után, hogy írt egy lektűrt, egy bestsellert, egy nevezzük bármineket, az számára nem deal, az őt nem érdekli.
Azt már az Index kérdésére mondja, hogy ha ez a visszajelzés nem érkezik, ma nincs is ez a kötet. Ahogy azt is, hogy tudja, Updike, Márquez köteteiben is vannak kifejezetten erős művek, részek, és olykor olyanok is, amelyek esetleg talán picit erőtlenebbek, de ő nem akar ilyet. Amikor mondom, hogy ez lehetetlen, azt mondja, akkor sem. Olyan novella mindenesetre nem volt, amelyre a szerkesztő azt mondta, hagyják ki. Azt ő már el se küldte.
Summa summarum, nem tudhatjuk, Ákos miként debütál az új szerepben. Létezik-e irodalmi mű kontextus nélkül? Aligha és persze. De ez már egy másik cikk témája lehetne.
(Borítókép: Kovács Ákos. Fotó: Gorondy-Novák Edit / Index)