Index Vakbarát Hírportál

Látványos, csak kiszámítható az idei World Press Photo

2021. szeptember 29., szerda 16:35

Ismét Magyarországon a World Press Photo kiállítás, a Nemzeti Múzeum 2021. október 31-ig várja a látogatókat. A kiállítás 151 felvételét nemzetközi zsűri válogatta össze.

World Press Photo kiállításra járni már-már hagyomány: az ember fogja a családját vagy a barátait (egyedüli látogatót szinte soha nem látni), és minden év szeptemberében besétál a Nemzeti Múzeumba. Hogy miért csoportosan vonulunk a World Pressre, az jó kérdés, de talán azért, mert egy olyan kiállításról beszélünk, amely – ha tetszik, ha nem – párbeszédet generál. A hagyományhoz pedig az is hozzátartozik, hogy kis túlzással mindig ugyanazt látjuk, és ugyanazok az érzések kerítenek hatalmukba – akárcsak karácsonykor vagy egy születésnap alkalmával.

A kiállítás lenyűgöző képeket vonultat fel, ugyanakkor borzasztóan kiszámítható témákra reflektál. A World Press Photo mindig az előző év(ek) történéseit mutatja be, így szinte borítékolható volt, hogy idén megannyi kép szól a koronavírusról, a Black Lives Matter-mozgalomról, a mélyszegénységről, a közel-keleti vérengzésekről, az emberi pusztítást megsínylő állatokról és növényekről, az erdőtüzekről és persze a menekültválságról. (Jövőre biztos Kabul áll majd a középpontban...)

A World Press Photo kiállítás termeiben soha nincs csönd, az érdeklődők bármelyik kép előtt képesek hosszasan elmélkedni, ideológiai szócsatákat vívni, elsápadni, sóhajtozni, ciccegni, káromkodni vagy éppen könnyeket morzsolni. Merthogy erre is volt már példa...

Az első benyomás 

Az egyik teremben fiatal lány ül a sertéstenyészetet bemutató fotósorozat előtt. Látszólag szomorú, hiszen mégiscsak sanyarú körülmények között tartott, bevérzett szemű állat néz vissza a plakátról. A lány mégsem szomorú, sokkal inkább a gondolataiba meredve próbálja eldönteni, hogy mit is érez a látottak után. 

Ez az egész amúgy nem olyan kegyetlen, mint ahogy azt a médiában hangoztatják

– mondja halkan, miután látja, hogy elfacsarodott szívvel nézem a haldokló kocát. 

Nagyon sok farmos videót nézek, az emberek felfújják ezt az egészet...

Erre csak annyit tudok válaszolni, hogy én márpedig sajnálom őket, hiszen nézze csak meg, a kamera előtt nyögi az utolsókat az a szerencsétlen állat, és különben is, én nem eszem sertést...

A „malacos” lány odasúgja, hogy ő képtelen annyi kísérőszöveget elolvasni, mint amennyit a képek mellé írnak. Olvasni nem kötelező, hiszen a képek magukért beszélnek, a leírások azonban mégiscsak kontextusba helyezik a fotókat, ez pedig elengedhetetlen, tekintve, hogy rengeteg hasonló témájú fotót találni.

A terem másik végében lángol a fal – persze csak átvitt értelemben: a görög Moria menekülttábor kálváriája láttán egy középkorú pár néz egymásra szótlanul. Az arcukra kiül a döbbenet, majd a férfi megrántja a vállát, és továbbsétál. A nő ezután az Iszlám Állam fogságából szabadult nőket veszi szemügyre, és a szája elé nyúl. Mintha csak azt gondolná:

Borzalmas. Soha nem tudnék ilyen körülmények között élni.

Tényleg van itt minden: transznemű fiatalt bemutató fotótól elkezdve a plasztikmaszkkal játszadozó fókán át a vulkáni hamu elpusztította tehéntetemig. Egyes képek előtt hosszú percekig ácsorognak a nézők, míg a jelentéktelenebb alkotásokon simán keresztülnéznek. Szó szerint...

A kiállításról kifelé menet a következő párbeszédet hallani:

– A végére teljesen elfáradtam. 

– Miért?

– Leszívta az agyamat, annyira depressziós az egész.

Való igaz, hogy többségében szívszorító, negatív hangvételű sajtófotót látni. Idén talán kicsivel még többet, mint korábban... Tényleg ilyen búskomor világban élnénk? 

(Borítókép: Érdeklődők a World Press Photo 2021-es kiállításának megnyitóján a Magyar Nemzeti Múzeumban 2021. szeptember 23-án. Fotó: Mohai Balázs / MTI)

Rovatok