Nemrégiben, a Magyar Dráma Napján az egyik nyertes, Garaczi László azt mondta, sose lesz abból író, aki nem tud egyedül lenni, hosszasan otthon ülni, elmélyülni, aki szorong attól, hogy nem történik körülötte semmi. Na de mi van akkor a kávéházi íróval? Adyval, Karinthyval, Kosztolányival, Szép Ernővel, a teljes Nyugattal? Mi van Molnár Ferenc Japán Kávéházban megírt drámáival? Ők hogy tudtak írni a folyamatos zsibongásban, füstgomolyban?

Valószínű van ez a típus, meg az a típus, a megszületett mű a lényeg. Persze lehet, hogy egyszer majd lesz olyan számítógépes szoftver, mely megmondja, az adott mű milyen körülmények között jött létre.

Könyvet írok. Idevaló könyvet, amit azonnal le lehet tenni, ha hozzák a levest. Újra föl lehet venni s mielőtt a szardella érkezik, még el is lehet olvasni belőle ötven sort. Esetleg százat. Két lapot vacsora előtt. Olyan könyvet, amelyik nem sértődik meg, ha olvasás közben az ember kinéz a partra és elbámészkodik valamin, amit a következő pillanatban elfelejt. El lehet veszíteni és el lehet ajándékozni. A szobában, itthon, vagy a könyvtárban semmit sem fog érni. Olvasása nem is ajánlatos. Csak fűszeres babérlevegővel élvezhető. Legjobb kávé után, amikor az ember nyugvószékben hever, illatos cigarettát szív, elolvasva belőle másfél lapot s utána édesen szundikál, mialatt a sirályok a kék víz fölött keringenek...

− írta Hamvas Béla, s milyen igaza volt. 

Egy bizonyos, kávéházi irodalom márpedig van, és a kávéházi legendák is tovább élnek. Például az, hogy József Attila Nagy Lajossal osztozott egy bablevesen a Japánban. Vagy hogy az Abbáziában egy idő után már kinézték a képzőművészeket, mert kitépkedték a színes magazinok fotóit, nyilván azért, hogy ihletet merítsenek következő képeikhez.

A kávéházak éjszakáján Saly Noémi kávéháztörténész előadásait ne hagyják ki, itt remélhetőleg ezekre a legendákra is fény derül.