Egy varázslat, ami ugyanúgy hat kicsikre és nagyokra. A Budapest Bábszínházban jártunk, hogy megfejtsük, mi a bábműfaj titka, illetve miért döntenek úgy a fiatalok, hogy a prózai színész pálya helyett inkább a bábszakot választják.
Mindenkinek van gyerekkorából néhány traumatizált, zoknibábos élménye? Igen? Jó. Akkor most vegyünk egy mély levegőt, és amikor kifújjuk, azzal együtt engedjük el azt a berögzült képet, hogy
a báb egy bugyuta, paraván mögül játszott valami, amit igazából a gyerekek sem élveznek.
Az elmúlt évtizedekben Magyarországon a bábelőadások egészen másról szólnak, máshogyan néznek ki, mint amit az avatatlan nézők gondolnának. Minőségi, katartikus pillanatokat teremtenek, komoly témákat feszegetnek. Ezen felül pedig nem csak a legapróbbakhoz szólnak, hanem születnek kifejezetten ifjúsági előadások is, sőt felnőtt bábelőadásokat is találunk a repertoáron.
A Budapest Bábszínház nagyon sokat tett azért, hogy a műfaj egyre szélesebb körben elismert legyen és utat törjön magának – mindenhová és mindenkihez. Mi most a Babaróka című előadás próbájára lestünk be. A darabban négy szereplő teremti meg a varázslatot, közülük ketten a Színház- és Filmművészeti Egyetem (SZFE) végzős hallgatói, őket az intézmény frissen szerződtette. Az előadás mellett arra is kíváncsiak voltunk, hogy mi vonzza a fiatalokat a bábok világába.
Nem mi választottuk a bábot, a báb választott minket
– hangzik a J. K. Rowling világából átemelt és alakított, mégis érvényes magyarázat L. Nagy Attila színművésztől, aki az egyetemen bábszínész szakirányon tanul. Én pedig hiszek neki, mert látom, hogyan varázsol elevent egy élettelen tárgyból, milyen természetes könnyedséggel lehel életet a legkülönbözőbb figurába. Szemmel láthatóan, füllel halhatóan élvezi, amit csinál, de ez az élvezet nem öncélú, mert mindenkire átragad a nézőtéren, én is alig győzöm levakarni a mosolygást az arcomról.
S ha már bábszínész szakirány... Persze mindjárt sikerült két olyan művészt megszólaltatnunk, Podlovics Laurát és L. Nagy Attilát, és arról faggatni őket, hogy miért a bábot választották, akik anno eredetileg a párhuzamosan induló prózai szakra jelentkeztek az SZFE-re. De a bábszak iránt érdeklődők egyre nagyobb számban felvételiztek az egyetemre, tudjuk meg Ellinger Edinától, aki nem csupán a Budapest Bábszínház igazgatója, a Babaróka rendezője, de történetesen a végzős bábosok osztályvezető tanára is. Viszont még így is kevesebben jelölik meg a bábszakot, mint prózait, így az szinte már bevett szokásnak számít, hogy a felvételi idején a bábszínész osztályt indító tanárok beülnek a prózai másodrostára is – szemezgetni a jelöltek közül.
A bábosok osztálya – ellentétben sok más diákkal, akik nem szerették volna a megváltozott SZFE-n folytatni tanulmányaikat – végül maradt, de ennek több oka is volt. Az osztályban is megoszlottak a vélemények arról, hogy menni kellene vagy maradni, és ezzel együtt számos logisztikai tényező végül a maradás felé billentette a mérleg nyelvét.
Meczner János, akivel Ellinger Edina a bábképzést indította, felmondott, így a tanulókat Edina kíséri a diplomáig. Az új vezetőség lehetővé teszi, hogy az ottmaradt osztályvezetők azokkal a tanárokkal dolgozhatnak, akiket ők szeretnének hívni; a bábosok pedig ötödik, végzős évüket tapossák, így számukra ez az időszak leginkább a külső gyakorlatról szól.
De térjünk vissza oda, hogyan került át két tehetséges fiatal a prózai felvételiről bábra. Erről Ellinger Edina mesél:
Az egyetemi bábszínész képzés lehetősége még mindig nincs benne annyira a köztudatban, mint a prózai színész szak, ezért kevesebben jelentkeznek, kisebb a merítési lehetőség a hallgatók közül. Így Meczner Jánossal, akivel közösen indítottuk az osztályt, bementünk a velünk párhuzamosan induló prózai színész szak felvételijére. Amit Laurától és Attilától láttunk a felvételin, mindkettőnknek nagyon tetszett, de volt, amit elrontottak, így azon a felvételin nem jutottak tovább. Azt kell mondjam, mi ennek kicsit örültünk. Másodrostán pillanatokat látsz az emberekből, de az a pár pillanat egyértelművé tette, hogy ebben a két fiatalban van valami, ami minket érdekel. Külön tetszett, hogy amikor Attilától megkérdeztük, szeretné-e folytatni a felvételit bábszakon, válaszul előhúzott egy bábfejet egy zacskóból. A harmadik fordulón derült ki minden más, például, hogy hiába fogtak igazán ott először bábot a kezükben, elképesztően szépen mozgatták azokat. Ez egy adottság, és ez nekik, szerencsére, megvolt.
A morbidnak tűnő, zacskóból előhúzott bábfej képe ne ijesszen meg senkit. Attila nem egy kegyetlenül lefejezett báb fejét húzta elő anno. Azt a muppet fejet ő készítette szivacsból, ez volt az első, amit alkotott, s bár prózai szakra jelentkezett, a szabadon választható etűdhöz, gondolta, elhozza ezt is, hiszen ez is őt jellemzi. Akkor még nem is tudta, hogy mennyire igaza lesz.
Bár a két fiatalnak harmadrosta előtt nem volt bábos tapasztalata, a színpadon hiba nélkül, profikhoz méltón keltették életre a figurákat. Podlovics Laura bravúrosan változtatta élővé Babarókát, miközben a nézőtéren marionett bábokat csinált az élő emberekből; mintha egy láthatatlan damillal irányította volna az érzelmeket.
Már a harmadostán azt éreztem, hogy a báb nagyobb teret ad arra, hogy egy adott szöveget miként lehet feldolgozni. Eleve szeretek többfélét csinálni, hát itt kiélhettem magam. Nagyon szabad és nagyon színes.
– meséli Laura, és erről Attila is hasonlóan vélekedik:
Felszabadította az elménket, amikor megéreztük, hogy egy jelenetnek számtalan megoldása lehet. A prózai színész is ugyanazt csinálja, mint mi, csak ő egy fizikálisan nem létező, elképzelt karakterbe önti lelkét, mi pedig egy bábba, tárgyba, akármibe. Nekem ez sokkal jobban megy.
Ezeket a mondatokat hallgatva felmerül a gondolat, hogy ez a felszabadultság annak is köszönhető-e, hogy a báb mögé részben el lehet bújni. Hiszen a művész nem saját magából csinál bohócot, nem önmagát állítja pellengérre, a figyelem a figurán van.
Edina erre a kérdésre pedagógusként válaszol:
A gyerekpszichológusok is előszeretettel alkalmazzák azt a technikát, hogyha egy gyermek nem mer megnyílni, akkor bábot adnak a kezébe, amivel el tudja játszani, amit gondol, érez vagy történt vele. A Babarókában például a kisóvodások karaktereiben infantilisnek kell lenni a színpadon, amit felnőtt élőszínészként jóval nehezebb feladat ízlésesen megoldani, mint bábbal. Lalut és Attilát öt éve figyelem, és azért el kell mondjam, hogy ők prózában is jeleskednek, amire nálunk is szükség van, hiszen a mi műsorunkban is több olyan előadás és szerep van, ahol báb nélkül kell játszani.
Kiss Judit Ágnes Babaróka története amúgy önmagában is remekmű. Hétköznapiságában különleges, természetes és szinte mindenkivel előforduló eseményeket dolgoz fel. Erre az alapra mind a rendezés, mind a négy színész, mind a díszlet és az összes báb rátett egy lapáttal.
A Budapest Bábszínházban több bemutató érkezik a közeljövőben, a Helló, Héráklész! például olyan vegyes technikájú előadás, amiben a művészek báb nélkül is szerepelnek. Az intézmény szeretné megtartani azokat a nézőit, akik gyerekként már bevonódtak abba a varázsvilágba, amit csak a bábszínház tud megteremteni. Még egy TikTok-oldalt is létrehoztak, hogy kommunikálni tudjanak a fiatalokkal.
Ezen felül olyan előadásokat is szerveznek, amelyekkel egyszerre viszik közelebb a lélekhez a bábműfaj szeretetét és az irodalmat. A Szerb Antal-kód avagy a Pendragon Legenda című előadásukat Fábián Péter rendezte, a k2 Színház egyik alapembere. Edina feltett szándéka volt, hogy egy másik területen és stílusban mozgó színházi embert is meghívjon, aki fiatalos lendülettel bolondítja meg a bábműfajt, hiszen színházon belül minden egymásra hat, a műfajok közti keveredés egymást erősítő folyamat.
A báb olyan pluszt hoz a színházba, ami elemeli a drámát a valóságtól, és az animációval, valamint a képzőművészettel értékesebbé teszi az előadást. Ez a műfaj összefonódik a gyerekeknek szóló előadásokkal, de voltunk külföldön, ahol természetes, hogy vannak felnőtteknek készült bábelőadások is. Az lenne a legjobb, ha ez mindenhol magától értetődővé válna. Egy ugyanis olyan dimenziót nyit a művészetben, amitől az nem jobb vagy rosszabb lesz, mint a sima színház, csak más.
– foglalja össze Laura és Attila a bábművészet lényegét.
A Bábszínház olyan hely, ahol a gyermekek mellett a felnőttek is ugyanolyan varázslatos élményt kaphatnak. Ha pedig valaki kedvet kapna ehhez a szakmához, és továbbtanulás határán álldogálna céltalanul, nem árt tudnia, hogy a bábszakma nem telített, fiatalokból pedig hiány van.
(Borítókép: Éltető Anna)