Flea LSD gyerekeknek című önéletrajza nem a műfaj tipikus darabja. Nem tipikus, mert nem karriertörténet, legalábbis a szó klasszikus értelmében nem az, nem története a sztárzenekarnak, aminek tagja és alapítója a főszereplőnk, nem önfényezés és nem pokoljárás. Legalábbis a szó klasszikus értelmében nem az. Nevezhetjük inkább előzményregénynek arról, hogyan alakult meg a zenekar, amit később Red Hot Chilli Peppers néven ismert meg a világ, és mindezen túl egy személyiség megszületéséről: hogyan lett Michael Peter Balsaryból az az ember, akit ma úgy ismernek, hogy Flea.

A történet elmeséli Flea és az RHCP gyermek- és a kamaszkorát. Bár szándéka láthatóan nem az, de tankönyv is valahol. Ha nem hallatszódna annyira rémesen, annyira elképesztően snasszul, még azt is mondhatnánk, hogy tankönyv az élethez (atyavilág, tényleg leírtam én ezt?), amiből rájöhetünk arra, hogy életünket az utazásnak szenteljük, de nem azért, hogy célhoz érjünk, hanem hogy utazzunk egy k.va nagyot. Nem kell mindig véleményt mondani mindenről, csak át kell ölelni az életet. A jutalom az út maga.

Persze ahogy visszaolvasom, ez is egy klisé, egy sablon, egy new age közhely, de hát mit tegyünk, a klisék, a sablonok meg a közhelyek azért tudnak klisék, sablonok meg közhelyek lenni, mert igazak. Legyen mentségemre, hogy Flea saját elmondása szerint a fentieket a XX. század második felének, maradjunk ennyiben, egyik legnagyobb amerikai írójától, Kurt Vonneguttól tanulta (már megint ez a tanulás, bocs, most Flea mondja így, nem én).

Nem csupán a zenékre utal ugyanis gyakran, amelyek hatással voltak rá, hanem az irodalomra is, amely formálta, és ami menedéket nyújtott számára.

Menedékre, arra szüksége volt. Volt, hogy azt is megkérdőjelezte, hogy az emberi nemhez tartozik, annyira kivülállónak érezte magát.

Vélhetőleg az irodalom mentette meg attól, hogy átlépje a határt, hogy junkie legyen belőle, és totál kiégesse az agyát. Az a józanság, morális útmutatás és szellemi ösztönzés, amit a könyvektől kapott, elengedhetetlen volt ahhoz, hogy az önbecsülése valamennyire megmaradjon.

A biográfia két, többé-kevésbé elkülöníthető részből áll össze. Az első a gyermekkort, a második a kamaszkort összegzi, és ez a második rész, ahol a drogok is keményen belépnek, prevenciós irodalomként is olvasható.

Az alapélmény az, hogy a kis Michael Peter Balzary kikerül hagyományos, kispolgári ausztrál közegéből és rögtön a családjából is. Az apa megélhetése miatt New Yorkba költöznek, ahol az anya dobbant. A munkamániás férj helyett, aki nemsokára visszatér a déli kontinensre, megjelenik Walter, a szülei pincéjében lakó hippi jazzbőgős. És ekkor felfordul a család élete. Az életük a feje tetejére állt, és azt várták tőlük, hogy úgy viselkedjenek, mintha mi sem történt volna. De könyörgök, éppen az történt velük, hogy egy konzervatív családapa szép, nagy, szabályokkal, előírásokkal, napirenddel kibélelt otthonából egy elszállt hippi életébe csöppentek.

Ennek ellenére Flea sohasem szorongott az egzisztenciája miatt. Továbbra is úgy érezte, hogy valami jó dolog vár rá. Nem igazán tudja megmagyarázni, de a sok furcsaság ellenére, ami vele történt, hitt abban, hogy benne valami fény ragyog, és ezt az érzést nem tudta elhomályosítani semmi. Jól érezte magát legbelül, mint aki képes felemelkedni és elrepülni, ahová csak akar.

Az iskola sem volt leányálom, viszont az RHCP itt született meg, osztálytársakból és barátokból. Flea, Anthony Kiedis, Jack Irons, Hillel Slovak. Flea jazztrombitásként kezdte, lenézte az általa egyszerűen primitívnek tartott rockzenét. Aztán megváltozott a véleménye.

Ja, és majdnem elfelejtettem a könyv tételmondatát:

Minden, ami nem szeretet, az gyávaság.

A kötet második részében a drogoknak – és a szerencsének, hogy túlélték – jutott a főszerep. Az egyetlen Hillel Slovakot kivéve. Flea a marihuánát jobbnak látta, mint a fogyasztói társadalmat. Anyja kapcsán írja:

Mi a rosszabb? A pletykamagazinok vagy a fű? Amikor ránéztem egy ilyen pletykamagazinra, a halál nézett vissza rám; el nem tudtam képzelni, hogy az embernek ezt a szart kelljen olvasnia. Ezeket a magazinokat arra találták ki, hogy az emberek rondának és szerencsétlennek érezzék magukat, vagy épp ellenkezőleg: hogy fals, szánalmas hiúságukat legyezgessék.

Onnantól tizennyolc éven át rendszeresen szívtam füvet.

De nem csak a fű játszott, minden más is játszott, főleg az intravénás kokain. De ne úgy képzeljük el az írást, mint ami romantizálja a drogot. Ez egy igazi narkóellenes könyv. Akár prevenciós irodalomnak is megteszi, ezt azonban már mondtam.

De aztán rájött, hogy a zene egy olyan energiaforrás, ami összehozza az embereket, és erőt ad nekik. A társadalmon kívül élőknek szükségük van egy hangra, amiben hinni tudnak. Egy olyan hangra, amit a nyárspolgárok nem sajátíthatnak ki maguknak. Ami kvázi filmzenét szolgáltat a világukhoz, amit csak ők értenek.

És itt a második tételmondat:

Soha senkinek nem kell bizonyítanod semmit.

És hogy mi volt és mi ma is Flea titka? Talán az, hogy mindig egyfajta belső nyugtalanságot érzett – ami az egész életét megkeseríti. Ez olyasvalami, amitől nem tud megszabadulni.

Nem tipikus zenészéletrajz. Flea a gyermekkoráról és a kamaszkoráról ír, méghozzá jól. Érdekes, ritka, de ez a csávó remekül tud írni.

A kötet története az RHCP megalakulásával ér véget.