A sztárokkal, a hírességekkel nagyon nehéz reklámot csinálni: először is rengeteg pénzbe kerülnek, ami ugyan visszajöhet a kampányt követő sajtómegjelenéseken, de van olyan is, hogy nem. Másodszor: a reklám forgatására, fotózására vagy ráérnek, vagy nem. Pontosabban: ha ráérnek, akkor sincs rá túl sok idejük. Ez utóbbira nézünk most két példát.
Már a mozikban az új James Bond-film, a No Time to Die (Nincs idő meghalni), és mint minden James Bond-film előtt és alatt, most is ömlenek a Bond személyiségére épülő reklámfilmek. Daniel Craignek pedig van elég dolga, és a jogtulajdonosok eladhatják őt a márkáknak egy-egy reklámhoz, de kérdés, hogy Craig egyáltalán ráér-e.
A másik tényező a márkák kreativitása: vagy bátran valami nagyon szuper sztorit hoznak össze, ami a sztárhoz, ebben az esetben a James Bond-archetípushoz emeli fel a márkakaraktert, és akkor mi nagyon jól szórakozunk, vagy úgy gondolják, elég azt elmesélni, hogy a nagy név az ő márkájukkal mennyire szépre tudja pucolni a cipőjét, és akkor nagyon unatkozunk.
Az első példa az előbbire egy nagyon vicces (és költséges) forgatókönyv, amire úgy tűnik, Craig éppen nem ért rá eljönni.
Ezért a pénzt inkább autók borogatására költötték – nagyon helyesen.
Craiget a híres Aston Martin helyettesítette, amihez elég volt egy kaszkadőr sofőrt bérelni, hogy úgy forduljon be, ahogy azt a nagy 007 se csinálná vadabbul. Ezek után felborítottak és felrobbantottak egy rakás üldöző autót, és megvolt a látvány, a Bond-feeling.
A történet főszereplője egy mulya futár, aki James Bondnak szállít egy csomagot (nyilván egy single cut Oxford cipőt, amiből drónt lehet indítani gondolatvezérléssel), csak sajnos Bond a munkahelyi címét adta meg, ami ebben az esetben a fény sebességével változik. A futár azonban nem adja fel: újabb és újabb megadott címekre viszi a küldeményt, hiszen annak célba kell érnie. Eközben furgonja körül folyamatos az akció, autók borulnak és robbannak fel, homlokzatok dőlnek, állványok szakadnak. A futár tehát mégiscsak elszánt és bátor, mint Bond, csak közben ez nem látszik rajta.
A másik reklámfilmben viszont szerepel Bond, de valószínűleg nem sok ideje volt a forgatásra. Mintha tíz perc alatt forgatták volna le az egészet, aztán mindenkinek mennie kellett a következő Zoom-meetingre vagy ruhapróbára. Az egy dolog, hogy a filmnek annyi a története, hogy Bondnak kihoznak egy üveg sört, amit kitölt, és aztán beleiszik (az, hogy nem a pincér tölti ki, egy külön szalonképtelenség), viszont amit utána mond, az több mint kínos. Van egy márka, aminek már régóta mondania kellene magáról valamit, ami most sem jön össze. Bond ugyanis annyit mond, hogy
a jó dolgokra érdemes várni.
Értem én, hogy csúszott a film bemutatója, és egy sörre is várni kell a bárban, ha megrendeled, de azért ez utóbbit a profik úgy oldják meg, hogy késnek annyit, hogy csak a haveroknak kelljen várni, és mire megérkeznek, ott a sör a pulton vagy az asztalon. Azt viszont nem tudom megemészteni, hogy a „jó dolgokra megéri várni” népi bölcsességet miért nem érti senki, mekkora értelmetlenség.
A jó dolgok ugyanis jók. Akár várunk rájuk, akár nem. A rossz dolgok azok, amikre ha várni kell, jobbakká, netalán jóvá válnak. Van egy másik mondás, ami érthetővé teszi ezt: „A legjobb szakács az éhség.” Ha valaki megkérdezi tőled, hogy ugye milyen finomat főzött, és te erre ezt a választ adod, érthető, hogy megsértődik.
Ha egy márka nem foglalkozik a saját ethoszával, azzal, hogy mit képvisel, milyen célt szolgál (a bevételén túl), milyen emberi értékek mentén helyezi el magát, és azért vesz egy híres embert, hogy gyorsan túl legyen valami reklámfilmnek látszó tárgy elkészítésén, még nincs baj, pusztán kiállított magáról egy nemtörődömségi oltásit. Az viszont, hogy olyat állít magáról, hogy „ugyan nem elég jó, de ha jegesre van hűtve, és sokat kell rá várni, már jó lehet”, az inkább egy öngól, és érdemes lenne ennek máshogy nekifutni.
(Borítókép: Fórum Hungary / Port.hu)