Harminchárom évvel ezelőtt különös múmiákat találtak a nyugat-kínai Tarim-medence nagy részét kitöltő Takla-Makán sivatagban: a csontszáraz sivatagi levegőben természetes úton mumifikálódott tetemek szőkék és hosszú orrúak voltak, tipikusan europid rasszjegyeket mutattak. A tudósok mostanáig azt hitték, ez a népcsoport Európából vándorolt be a mai Hszincsiang-Ujgur tartomány területére, csakhogy egy nemrégiben publikált tanulmány cáfolja ezt az elméletet: a múmiák a térségben őshonos népesség maradványai.
Victor H. Mair professzor, a University of Pennsylvania School of Arts and Sciences kínainyelv- és irodalomtanára 1988-ban bukkant rá a Takla-Makán sivatagban a később Hsziao-ho-kultúrának elnevezett nép mintegy négyezer éves múmiáira.
A tudós először azt hitte, kacsáról (hoax), csalásról van szó, a kínaiak által a turisták odavonzására hamisított maradványokról, annyira különösnek és nem odaillőnek tűnt a múmiák szőke haja és színpompás ruházata.
Mairt sokkolta, hogy valamennyi múmia europid vonásokat mutatott, és nem értette, honnan pottyantak Ázsia szívébe ezek a semmilyen manapság ott élő népcsoporttal rokonságot nem mutató emberek. Már-már arra kezdett gyanakodni, hogy ufók maradványaira bukkant, de természetesen egy tudós nem juthat ilyen valóságtól elrugaszkodott következtetésre. Ezért arra gondolt, hogy a mumifikálódott emberek indoeurópai nyelvet beszélő, valahonnan Európából, lóháton érkező népek voltak.
Ez az elmélet harminc éven át elfogadottnak számított tudományos körökben. Egészen mostanáig.
A minap ugyanis egy nemzetközi tudóscsoport ettől merőben eltérő következtetésre jutott: ezek a bizonyos szőke hajú, hosszú orrú emberek az utolsó kilencezer évben biztosan nem keveredtek másokkal, tehát sokkal régebb óta éltek ezen a területen, mint hogy akár a han népek – vagyis a kínaiak –, akár az ujgurok megérkeztek volna a Tarim-medencébe. Magyarán autochton, tehát őslakos népességről van szó, amely nem a távoli hegyekből ereszkedett le lóháton, hanem már a történelem előtti időkben itt élt – írja az El País.
A Tarim-folyó medencéje a Hszincsiang-Ujgur Autonóm Tartomány területén fekszik, valamikor erre húzódott a selyemút. Ezen a vidéken az utóbbi évtizedekben több száz mumifikálódott holttestet találtak körülbelül Krisztus előtt 1800-ból.
A tetemek a különlegesen száraz és hideg éghajlatnak köszönhetően balzsamozás nélkül, természetes úton mumifikálódtak.
A közelmúltban Christina Warinner, a Harvard Egyetem antropológusa vezetésével nemzetközi tudóscsoport végzett a területen ásatásokat. Warinner kiemelte, hogy szinte valamennyi tetem szőke vagy gesztenyebarna hajú, a legtöbb férfinak sűrű szakálla van, és néhányan hosszú orrban végződő álarcot viseltek. Az egyik múmia, a világhírű loulani szépség színpompás, nemezből és gyapjúból készült ruházatot viselt, továbbá fehér gyapjúsapkát.
Mármost a múmiák eredetére három, egymástól eltérő elmélet létezett.
Az első szerint ezek az emberek Szibéria déli részéről származó pásztorok voltak, a másik két hipotézis pedig Közép-Ázsia hegységeiből, illetve a mai Afganisztán oázisaiból érkező földműveseket említ.
Christa Warinner és csapata viszont úgy véli, hogy egyik elmélet sem bizonyítható.
A Harvard egyetem kutatói tizenhárom múmia DNS-ét analizálták, és az eredmények azt mutatják, hogy ez a nép legalább kilencezer évvel ezelőtt érkezett a Tarim-medencébe.
Az eltelt időben senkivel sem keveredő, tehát autochton populációról, másképp a régió őslakosairól beszélünk.
Érdekes módon azonban, bár genetikailag teljesen elszigetelt nép volt, kulturálisan abszolút kozmopolitának tekinthető. Az itteni lakosok búzát, árpát és kölest termesztettek, amelyek olyan növények, amelyek a Közel-Keletről vagy Kína északi vidékeiről származnak. Továbbá egyfajta kefirt is erjesztettek. Ez a technika viszont Szibériából, az ottani nomád pásztornépektől ered. A halottaikat pedig efedraágakkal – magyarul csikófark – együtt temették el; ez a növény Közép-Ázsia oázisaiban honos, ahol gyógyszernek használják. Szóval a Tarim-medence szőke, hosszú orrú őslakosai élénk kereskedelmet folytattak a környező népekkel.
Meglepett bennünket a tény, hogy genetikailag teljesen elszigetelt, senkivel sem keveredő népcsoport lakta a Tarim-medencét, amely azonban nagyon is élénk kulturális interakciót folytatott a szomszédos törzsekkel – mondta Warinner. – Egyelőre még nem világos, miért éltek szigorú genetikai elszigeteltségben, miközben előszeretettel adaptáltak kívülről behozott technológiákat. Talán ez a nagyfokú alkalmazkodóképesség a magyarázata annak, hogy sikeresen gyarmatosították a Tarim-medence oázisait.
Az amerikaiak mellett kínai, német és dél-koreai tudósokból álló expedíció a Nature című tudományos folyóiratban publikálta kutatásai eredményét. Victor H. Mair, aki harminchárom éve rábukkant a szóban forgó múmiákra, tévesnek tartja Warinnerék következtetéseit.
A Tarim-medence múmiáinak van aktuálpolitikai vonatkozása is. Amikor jó három évtizede rábukkantak a 3800 évesre becsült múmiákra, a területen élő ujgurok azonnal kisajátították, és büszkén bizonygatták, hogy lám-lám, ők jóval régebben élnek itt, mint a kínaiak, akik körülbelül kétezer évvel ezelőtt települtek be, tehát ők a régió őslakosai.
Csakhogy ez Warinnerék kutatásai szerint nem igaz, amennyiben a Tarim-medence őslakosai legalább kilencezer éve élnek itt, amikor az ujgurok még a fasorban sem voltak...
Végezetül nem árt felhívni a figyelmet a történet magyar vonatkozásaira. A Takla-Makán sivatag romvárosait 1900 és 1931 között Stein Aurél magyar orientalista tárta fel.
(Borítókép: A Tarim-folyó a Takla-Makán sivatagban. Fotó: George Steinmetz / Getty Images)