A gazdálkodás nem könnyű műfaj, szinkronban kell lenni az elemekkel, az emberekkel, az állatokkal és a természettel. A több évszázados múltú kis léptékű földművelés vagy állattartás mára kiveszőben, de valami mégis életben tartja napjainkban is. Működtetője a legkisebb fenntartható közösség, a család. Székelyföldön jártunk ennek nyomában.
A földművelés fokmérője a termés, illetve annak milyensége és mennyisége. Nincs ez másként az Alcsíkon, Székelyföld legzordabb ormai közé zárt fennsíkjain és katlanjain gazdálkodóknál sem, ahol a legnagyobb becsben tartott terményt – a burgonyát, ami itt pityóka néven közismert – elkezdik begyűjteni szeptember derekától úgy mindenszentekig is akár. A pityókaszedés nem időjárásfüggő, mert ha valahol szeszélyes az éghajlat, akkor a világ erre a szegletére ez mindenképp igaz.
Itt akkor szedik, amikor a más teendők mellett jut rá idő, másrészt ha a család apraja-nagyja végre valahára összeverődik.
Ha paplannyi területen vagy hektáros nagyságrendben kell hajlongani a gumókért, az mindenképp közösséget igényel, ez leginkább a szőlőszürethez hasonló társas tevékenység. Itt is van, ugye, gazda, lovas vagy traktoros, aki kiforgatja a pityókát a földből, aztán van zsákos (ennek a funkciónak majd’ akkora a szerepe és fontossága, mint a gazdáé), van teherhordó, és nem néhány szedő, no meg fuvaros és a markotányos, vagyis az ellátmányos.
Legyen a társaság öt- vagy tizenöt fős, ez mindig maga a Család. Mert itt mindenki magának szedi, vagy valamelyik rokonnak éppen – miután a sajátjával végzett. Erről nem tanácsos lemaradni. Az indokolatlan hiányzás itt nem ejnye-bejnye kategória, a pikszisből évekre ki lehet esni.
A kilencvenes évek elején én például egy Metallica-turnét részesítettem előnyben, ami három évtizedes szószünetet, anyámnak pedig sok ősz hajszálat eredményezett. Saját földjeimet kellett átvennem, és bizonyítanom, hogy jó gazdálkodó vagyok, hogy visszakerüljek a család keblére. Most, mint anno Tata, én megyek ki pár nappal a tervezett szüret előtt a földekre próbát ásni, és ha úgy ítélem meg, hogy a család nem bír el a terménnyel, hívom a városba szakadt külsőági rokonokat is. Ezek híján a szomszédot és a faluszéli cigányt, meg annak népes családját hívom, ők kiskorom óta segédkeztek már családunk földjein.
Székelyföldön bizalmi alapon működik minden, de ez évtizedek alatt formálódik ki. Külsőst ritkán hívnak, csak a nagygazdák, de az már nem az én mesém. Ám ahogyan fogyatkoznak a családok, mert itt is jelentős az elöregedés és az elvándorlás, úgy fogynak a pityókaszedések is, a kisgazdaságok száma mára már elenyésző. Az utánpótlást meg csak az a néhány, itt úttörőnek, egymás között azonban inkább flúgosnak nevező, városról vagy külföldről hazaköltözött, Tata életformája után áhítozó pionír gazdálkodó jelenti. Az ellenoldalon meg terpeszkednek a nagygazdaságok, csatarendben várakoznak behemót traktorok, pipettából párolog a kémia. Úgy, ahogyan a globalizált világ bármelyik féltekéjén.
Idén egy októberi, leheletlátszó reggelen kiforgattuk a Nagy Kopaszon a porosból a krumplit. A frissen szedett pityókát már helyben háromfelé válogatjuk, mindegy, hogy tíz vagy száz zsákkal lesz, ez a rendje s módja. Van először az úgynevezett étkezési pityóka, ennek mérete a helyszínen a gazda szeme láttára dől el annak függvényében, hogy ebben az idényben mi jelenti a nagyot. Így az első pár marékba vett pityóka után centizik a szedők is a gumókat, s kerülnek az egyformák necc, átlátszó zsákba. Ezt hivatott a zsákos minden töltésnél ellenőrizni, ami azért fontos, mert a többletet értékesíteni kellene, így a vevőnek ne legyen már zsákbamacska, hadd lássa a portékát. Aztán jön az ültetnivaló, azok jó számmal kisebb pityókák, ezek kerülnek az állatok elé is, és verembe ásva télire, szakszerűen szellőztetve, hogy minél kevésbé csírázzanak. Legvégén van a vágott és sérült, ezek is a takarmányozásban végzik.
ITT MAJDNEM MINDENKINEK ÉS MINDENNEK A PITYÓKA A LEGFŐBB ELEDELE, EZT ESZIK A CSALÁDOK, A DISZNÓT EZZEL ETETIK, MÉG A KUTYÁT ÉS A JUHOKAT IS.
De a pityókaszedés is csak úgy esemény, ha közben a tarlószélen vagy a kert végibe’ fortyog és harangszóra elkészül a pityókástokány. Erre mindig van önjelölt személy, aki csak az ellátmánnyal foglalkozik, konszenzusos, megbeszélés nélküli, napközben viszi a pálinkát és a borvizet a sorokban dolgozóknak. Ez a személy az esetek jelentős részében a gazda felesége, de lehet a rangidős nővér is, és Mama is, ha jól tartja magát, de mindenképpen nő. A család matriarchája, aki jókora kondérban, apró láng felett először kiolvasztja a bőségesen csíkozott szalonnát, annak zsírjában megkapatja az aprított vöröshagymát. Miután megrakta jól a tüzet, s felhúzta vízzel az alapot, és már rottyant egyet az üstbeli massza, erre kerül a tavalyi füstölt kolbász karikázva, só, bors, fokhagyma, pirospaprika, és bele a pityóka kockázva, legvégül kásásra főzve.
Nem nagy etvasz ennek a bográcseledelnek az elkészítése, de ennél fenségesebbet aligha lehet enni ilyenkor, ecetes vereshagymával – ami nálunk a lila, értelemszerűen pityókás, kovászolt házi kenyérrel.
Székelyföldön még a veknit es kenyérrel eszik.
Hátul az udvarunkon nap végére előkerül a bor, olykor a harmonika is, mára már ritkábban, viszont mindenki kötelezően felpakolva megy haza, a vider pityóka a minimum, de ami még van a kert végében almácskák, pár vackor, szilva és sütemény is kerül a kosarakba. Ennek mennyiségéről sosem a gazda, hanem a matriarcha gondoskodik.
(Borítókép: Pityókaszedés lóval. Fotó: Datki Szabolcs / Index)