Kevesen írnak olyan empatikusan, emberségesen, szívet melengetően a hajléktalanokról, egyáltalán a hajléktalanságról, ahogy a győri Tarandus Kiadó vállalkozásában Kozma Lilla Rita szociális munkás, helyesebben most már egykori szociális munkás teszi. A legkülönbözőbb történetekben és legkülönbözőbb elbeszélési módokban mutatja be azt a világot, amellyel legtöbben csak az aluljárókban, köztereken vagy a pesti flaszter mocskos bérházainak tövében találkozunk és akkor is leginkább sietősre vesszük lépteinket, vagy ha jön a karácsony és megszólal a lelkiismeretünk, kötelezően adakozunk valamit, de amúgy igyekszünk nem törődni a fedél nélküliekkel, a lecsúszottakkal, a világ másik felére került embertársainkkal.
mert nem jó látni az emberi kiszolgáltatottságot, esendőséget, nem jó látni, hogy ide lehet jutni,
ráadásul a legkülönbözőbb negatív érzések kavarognak bennünk a higiénia kérdésétől az alkoholizmuson és az erőszakon át a masszív tehetetlenségig, amikről jobb, ha tudomást se veszünk. Mi, nem hajléktalanok, jobbára jelenségként tekintünk a hajléktalanságra, társadalmi jelenségként, Kozma Lilla Rita pedig az embert mutatja meg, arccal, érzéssel, kínnal, fájdalommal.
Az Utcameséken látszik, hogy a szerző közelről ismeri ezt a közeget és az isten is szociális munkásnak, vagy legalábbis segítő foglalkozásúnak teremtette a hivatás minden fájdalmával, mert azt azért tudjuk, hogy a hajléktalanok sorsa keserves, de arra nem feltétlenül gondolunk, hogy az is rendkívül fájdalmas tud lenni, amikor a szociális munkás önnön tehetetlenségével, a rendszer korlátaival szembesül, és azzal, hogy jó szándékkal, rábeszéléssel képtelen hatni, mert a másik oldalon már akkora a baj, hogy nem hat a szó, a józan ész, az ész érvek logikája. És ez épp annyira megviseli a segítőt, aki erre tette föl az életét, mint hajléktalant az utcán élés.
Ugyanakkor a kötet öszvér jellegű, mert a megformálása, az anyag megközelítése és a megszólalásmód szándéka szerint irodalom szeretne lenni, de sajnos mégsem az, mert bármennyire őszinte is és saját élményből, fikciós elemekkel tarkítva egyfajta lendülettel megírt, azt a szöveg-, illetve szerkezetminőséget nem éri el, hogy irodalommá váljon. Viszont ez nem feltétlenül, vagy nem csak a szerző hibája, akiben ott lapul valamelyest a szépírás képessége,
csak kéne neki egy mester, egy szerkesztő, egy mentor vagy egy tanár, uram bocsá egy író,
aki az írás tanulható fogásaira, formáira, belső logikájára és követelményrendszerére hívja fel a figyelmet, mert sok utcamese már attól lehetne irodalom, ha a használt igeidő megváltozna, ha a mondatok egységesen rövidek-feszesek, vagy egységesen hosszúak lennének, netán ezek váltakoznának jó ritmusban feszültséget keltve, de sajnos ez a mentor, hiába van feltüntetve Péterfy Gergely és Péterfy-Novák Éva neve, nem végezte el ezt a munkát, amitől az Utcamesék akár irodalommá emelkedhetett volna. Mert attól, hogy valami részben fikció és ez jelezve van, még nem válik azzá, ahogy akkor is lehetne irodalom, ha egy fia fikció nem lenne benne, csak színtiszta rögvaló, ám az úgy lenne megformálva.
Látszik, hogy a szerző kísérletezik a különböző megszólalási módokkal, a szemszögek váltakoztatásával, kifejezetten figyelemre méltó a drogambulancián játszódó rész, mely az addiktológus, a drogfüggő kamasz, az anya és az apa szempontjából is bemutatja ugyanazt a történetet, illetve egyéb rendkívül megejtő történetek is sorakoznak, például a két zsörtölődő kórházi öreg, Béla és Ipszilon egymáshoz közeledése, és persze attól, hogy az egésznek nem sikerül irodalommá válnia, a bemutatott világ, az empátia és a felkavart érzelmek miatt bátran állíthatjuk, hogy értékes könyvről van szó.
A szerző a legkülönfélébb történeteket tárja elénk,
nem mindenki nevelőintézetből vagy a drog világából érkezett az utcára, van, aki apja cégét örökölte és mégis hajléktalan lett,
van, akinek csak bepasizott az anyja és lelépett egy gazdag palival Horvátországba, szóval a legcifrább esetek kerülnek elő a sublótfiókból, illetve a kőkemény valóságból. Megejtő az a kötetből fölsejlő empátia, az a ragaszkodás, amivel sok esetben a hajléktalanok egymásba kapaszkodnak, hogy mennyire értik egymás nyelvét, segítik egymást és egy olyan mikrovilágot alkotnak, amelybe ha valaki kívülről lép be, azonnal meglátszik. Van is egy friss hajléktalan sztori a kötetben, egy olyan fiatalról, aki már nem tudja tovább fizetni albérletét és egyik napról a másikra kezd el az utcán élni, neki a már sokat próbált hajléktalanok magyarázzák el, mi a megágyazás helyes sorrendje, mikor és hogyan kell a szigetelő fóliát, a kartont, a nejlont, a hálózsákot és a pokrócot egymás után tenni, hogy ne fagyjon meg az ember.
Ugyanakkor a szerző nem idealizálja az utcán élőket, nem állítja, hogy makulátlan jó emberek lennének, akik a sors kerekének véletlen forgása következtében kerültek ebbe a helyzetbe, csak épp emberien tekint rájuk, partnerként kezeli őket és igazán, belülről, őszintén segíteni akar.
Az ugyanakkor mindenképp a kiadó számlájára írandó, hogy noha fel van tüntetve szerkesztő és korrektor is, olyan, mintha utóbbiak semmit nem csináltak volna, néhány oldal a könyv vége felé meg egyenest úgy hemzseg a helyesírási, központozási és nyelvi hibáktól, mintha a kézirat átolvasás nélkül került volna nyomdába, ami rendkívül bosszantó. Ilyen igénytelenséget és trehányságot egy kis vidéki kiadó sem engedhet meg magának, ha azt akarja, hogy komolyan vegyék a könyves szakmában.
A mű végén egy olyasfajta megszólalást olvasunk a szerző részéről – felhörpintem az utolsó csepp feketét, és itt hagyom nektek a szétbaszott lelkemet – ami arra utal, mintha feladná eddigi életét, pályáját, megtépázott lelkét hátrahagyná a rendszernek,
a rengeteg remény és odafordulás, beletett munka, hit, pokróc, tea és pezsgőtabletta egyetlen mondattal szertefoszlik,
amit szintén nem értünk és nem következik szervesen az előzményekből.
Mindazonáltal a szerzőnek hálásak lehetünk, hogy elénk tárta ezt a világot a szakember, de mindenekelőtt a végtelenül empatikus ember szemével, és javaslom mindenkinek, aki csak a bűzre, a higiéniára, az alkoholizmusra, a betegségekre vagy önnön félelmeire hivatkozik, olvassa el. Gazdagabb lesz általa és ha nem is nyílik meg a pénztárcája, a szíve vagy az agya talán igen, és ugyanolyan embernek tekinti majd az utcán élőket, mint minket, fedéllel rendelkezőket: jónak, rossznak, sunyinak, árulónak, túlélőnek, megúszónak, barátnak, segítőnek, élettársnak, akinek sokkal, de sokkal nehezebb, és talán nem mondja ki azonnal a kézenfekvő verdiktet, hogy „de hát ő tehet róla”.
(Borítókép: Claudio Peri / MTI)