Az ország, amely egykor az autóiról és az okostelefonjairól volt híres, mára a szórakoztatóipar terén is az ujja köré csavarta a nemzetközi közönséget.
Dél-Korea régóta kultúraexport-hiányban szenvedett. Az ország hírnevét évtizedeken át a Hyundai autói és az LG mobiltelefonjai határozták meg, míg filmjeit, tévéműsorait és zenéit többnyire a hazaiak fogyasztották. K-pop sztárok, mint a Blackpink, disztópikus sorozatok, mint a Squid Game, és díjnyertes filmek, mint az Élősködők azonban szintet léptek, és legalább akkora népszerűségre tettek szert, mint a Samsung okostelefonok.
Dél-Korea két éve sokkolta a világot az Élősködők című filmmel, amely az első idegen nyelvű moziként nyerte meg a legjobb filmért járó Oscar-díjat. Mondani sem kell, hogy a dél-koreaiaké a világ egyik legnagyobb – ha nem a legnagyobb – fiúbandája, a BTS. A Netflix az elmúlt néhány évben 80 koreai filmet és tévéműsort vett fel a kínálatába: ma a streaming platform 10 legnépszerűbb tévéműsora közül három dél-koreai produkció. Az ország megindult a popkulturális virágzás útján.
Az, hogy Dél-Korea népszerű műsorok és zenekarok otthona, önmagában még nem teszi úgynevezett puha hatalommá az ázsiai országot. Különbséget teszünk a nemzetimázs és a puha – tehát nem katonai eszközökkel kierőszakolt – hatalom között. Az utóbbi megragadja a puha erőforrások vonzerejét – a popkulturális elemeket, például filmsztárokat és popikonokat, a turisztikai látványosságokat, a külföldi tanulási programokhoz szükséges barátságos környezetet –, és új, hosszú távú változásokat „épít be” a külföldi emberek gondolkodásába (vagyis megváltoztatja az országról alkotott elképzeléseket, percepciót).
A dél-koreai kormány aktívan részt vesz az ország popkultúrájnak kiépítésében,
a hírességeket például bevonják a hagyományos diplomáciai eseményekbe és kérdésekbe is. Jelenleg úgy tűnik, hogy ez a folyamat még tesztelés alatt áll, nem szervezett, hiszen véletlenszerűen hívják meg a hírességeket a jelentősebb politikai eseményekre (annak reményében, hogy megnyerik az érdeklődő külföldieket). Ahhoz azonban, hogy Dél-Korea valóban kiaknázhassa a popkultúrában rejlő politikai lehetőségeket, a kormánynak megfontoltabban kell összekapcsolnia a hírességek befolyását a konkrét külpolitikai célokkal.
Dél-Korea popkulturális szempontból időnként még mindig keresi a helyét, ugyanakkor egyre nagyobb a befolyása. Az ország elsőszámú célja, hogy a populáris kultúra világvezető exportőre legyen. Szeptemberben az Oxford English Dictionary 26 új koreai eredetű szót adott hozzá a listához, köztük a „hallyu”-t (koreai hullám). Magyarán 26 koreai szóval gazdagodott az angol nyelv szókincse. A hallyu Dél-Korea kulturális gazdaságának nemzetközi népszerűségére/térnyerésére utal.
Mindez nem mindenkinek nyeri el a tetszését. Észak-Korea szerint a K-pop úgy terjed, mint a rákos megbetegedés, Kína pedig több tucat K-pop rajongói fiókot felfüggesztett a közösségi médiában, mondván, hogy „egészségtelen” a viselkedésük.
A popkulturális siker egyik kulcsa, hogy
a koreai szórakoztatóipari cégek gyakran közös tőről fakadnak,
vagyis kiterjednek a zene-, videó-, és a filmgyártásra, valamint a PR-ra is. A lemezkiadók anélkül tudnak egyszerre megjelentetni filmeket, zenei videókat és élő színpadi produkciókat, hogy hosszadalmas tárgyalásokat kellene lebonyolítaniuk különböző cégek között.
A K-pop addiktív dallamokból, precíz koreográfiákból, valamint dekoratív és jóvágású (legtöbbször) dél-koreai előadókból összegyúrt tökéletes produkció. A K-pop gyökerei évtizedekkel ezelőttre nyúlnak vissza, de ez a zsáner az elmúlt 10 évben futott fel igazán. A koreai popzene a Wonder Girls 2009-es Nobody című slágere óta döbbenetes, multimilliárd dolláros iparággá nőtte ki magát.
A fejlődés a K-pop rendszerben eleinte azt jelentette, hogy popzenészeket kellett toborozni, évekig zeneileg képezni, táncolni tanítani, menedzselni, majd eladhatóvá tenni őket. Ma a K-pop programok már a gyerekek 10-12 éves korától elkezdődnek. A tehetséges fiatalokat meghallgatásokon válogatják össze a stúdiók. A gyerekek speciális iskolákba járnak, ahol ének- és táncórákat vesznek. Megtanulják, hogyan alakítsák a nyilvános megjelenésüket, és felkészülnek a popsztár életre. Hétvégente zenés műsorokon, valamint csoportos fellépéseken vesznek részt. Ezekkel az előadásokkal a szerencsés gyerekek már a hivatalos debütálásuk előtt rajongókat szerezhetnek.
Ha már elég idősek – és valóban a szerencsés néhány kiválasztott közé tartoznak –, a stúdiók formációkba rakják őket, együttesek alakulnak, de akár szólóművészként is elindíthatják a karrierjüket. Amint tökéletesre csiszolták a formációkat, a stúdiók popdalokat írnak nekik, majd elkezdik reklámozni őket.
A dél-koreai zenei stúdiók egymaguk felelősek a K-pop, mint műfaj globális imázsának kialakításáért. Az iparág ugyanakkor köztudottan kizsákmányoló jellegű, a munkafolyamat pedig annyira fárasztó, hogy könnyen visszaélésszerű szituációkba torkollhat. Az előadóművészekkel már kiskamaszként hosszútávú szerződéseket kötnek, amelyek meghatározzák nemcsak a szakmai, de a magánéletüket is. Mindezek ellenére a K-pop sztárok életére dél-koreai tizenévesek tízezrei áhítoznak.
A kemény munka azonban meghozta a gyümölcsét: a K-pop egyik generációs úttörője, az EXO fiúbanda 2011-ben debütált a televízióban. A dél-koreai és kínai srácokból álló formáció koreai és mandarin nyelven énekelt, és mindkét országban népszerűsítették dalaikat. (Ez már kapásból 1,350 milliárdos piacot jelent.) A csapat a 2018-as phjongcsangi téli olimpia záróünnepségén is színpadra lépett. (Az ünnepségen egy rapperhölgy, CL – a 2NE1 lányformáció egykori tagja – is népszerűsítette a K-popot.)
Az átütő siker nem egyik napról a másikra jött. Az ország még az EXO hódítása ellenére sem tudott betörni a nemzetközi piacra, sőt, PSY 2012-es Gangnam Style című egyslágeres csodája, a YouTube történetének első, 1 milliárd megtekintést elért videója is vajmi kevés volt az egész kulturális szférára kiterjedő világuralom eléréséhez. Aztán jött a BTS, és átírta a nyugati zeneipart...
Bár a K-pop előadók ritkán politizálnak, zenéjük nagy szerepet kap a dél-koreai tüntetéseken. 2016-ban a szöuli Ihva Női Egyetem hallgatói az egyetemen olyan gyűléseket indítottak, amelyek országszintű kormányellenes felkeléshez vezettek. A felkelők elénekelték a Girls 'Generation's Into the New World című számát. A g.o.d nevű fiúbanda One Candle című dala a Pak Kunhje elnöknőt megbuktató mozgalom (Candlelight Revolution) „himnusza” lett.
És ha már a nőknél tartunk: mindössze négy évbe telt, hogy a Blackpink a világ egyik legnépszerűbb lánybandájává váljon. A Blackpink volt az első K-pop lányegyüttes, amely fellépett a Coachellán, és elérte az 1 milliárd YouTube-megtekintést. Jelenleg ők a legtöbb feliratkozóval rendelkező K-pop lányok a platformon, továbbá a legelső lánycsapat a világon, amely szerepelt a Forbes Asia 30 Under 30 listáján.
A nemzetközi közönség a 2020-as Oscar-gála (az Élősködők sikere) után figyelt fel a koreai filmművészetre, miközben ők már évek óta készítettek hasonló alkotásokat. A YouTube és a Netflix térnyerése azonban lehetővé tette, hogy a koreai műsorok a nemzetközi piacon is labdába rúghassanak.
A Netflix előtt több nemzeti műsorszolgáltató irányította Dél-Korea televíziós iparágát. A streaming platformok, valamint a Studio Dragonhoz hasonló független filmstúdiók, amelyek biztosítják a nemzetközi piacokon való „túléléshez” szükséges finanszírozást, és persze a művészi szabadságot, háttérbe szorították a korábbi műsorszolgáltatókat.
A dél-koreaiak az erőszakos/szexuális tartalmakat szűrik ki, a Netflix műsoraira azonban kevésbé szigorú szabályok vonatkoznak, mint a helyi tévéhálózatok által sugárzott műsorokra. A korábbi cenzúratörvények arra kényszerítették az alkotókat, hogy mélyebbre ássanak a kreativitásukban, és olyan karaktereket, cselekményeket alkossanak meg, amelyek sokkal lenyűgözőbbek, mint a nemzetközi választék.
Pekinggel – és a Kínai Állam által vezetett, hasonló céllal működő kampányokkal – ellentétben Dél-Korea képes felvenni a versenyt a Nyugattal, és túlnőni saját határain, mint kulturális nagyhatalom.
Azok a dél-koreai cenzorok akik megpróbálták korlátok közé szorítani a művészeket, nem jártak túl nagy sikerrel. Ehelyett a politikusok elkezdték népszerűsíteni a dél-koreai popkultúrát, és törvénybe foglalták, hogy egyes férfi popelőadók „megúszhatják” az országban amúgy kötelező sorkatonaságot. Ebben a hónapban a Netflix engedélyt kapott egy óriási Squid Game-szobor elhelyezésére a szöuli olimpiai parkban.
Hvang Donghjok, a rendezője először az Elhallgattatva (Dogani) című 2011-es filmmel szerzett magának hírnevet. A történet egy hallássérültek iskolájában zajló szexuális zaklatási botrányon alapul. A film által gerjesztett viták arra kényszerítették a kormányt, hogy a fogyatékkal élő kiskorúaknak fenntartott iskolákból kitiltsa a zaklató tanárokat.
A koreai tartalmak egyik meghatározó jellemzője a harciasság és a tömeges aktivizmusra való törekvés. Mivel a világjárvány okozta hatalmas szorongást az emberek zöme otthon próbálja/próbálta átvészelni, a nemzetközi közönség nagyon fogékony ezekre a témákra.
A dél-koreai rendezők és producerek évek óta tanulmányozzák Hollywoodot és a többi szórakoztatóipari központot: átveszik, és kifejezetten koreai elemekkel, vonásokkal gazdagítják, finomítják a nyugati formátumokat. Megtörtént azonban, amire korábban senki sem számított. Miután a streaming szolgáltatók áthidalták a földrajzi szakadékot, az alkotók szerint Korea a nyugati kultúra fogyasztójából jelentős kulturális exportőrré avanzsált.
A koreai szórakoztatóipar iránti növekvő kereslet olyan független alkotókat inspirált, mint Seo Jea-won, aki feleségével közösen írta a decemberben debütáló Bulgasal forgatókönyvét. Seo elmondta, hogy a generációja szó szerint falja az olyan amerikai sorozatokat, mint az 1973-as The Six Million Dollar Man és a Miami Vice. A férfi megtanulta az alapokat, és koreai színekkel cifrázta azokat.
A háború, a diktatúra, a demokratizálódás és a gyors gazdasági növekedés örvényéből kiemelkedve a koreai alkotók nagy érdeklődést mutattak a közönség ízlése iránt (vagyis, amit az emberek látni és hallani szeretnének). A vágyódás tárgya általában a társadalmi változásokhoz köthető. A legtöbb nemzetközi piacon (is) kasszasikert arató történet a jövedelmi egyenlőtlenségről, valamint az ebből fakadó kétségbeesésről, a társadalmi osztályok közötti – sokszor gyilkos – konfliktusról szól.
A koreai filmes jelenetek érzelmekben és interakciókban gazdagok. A karakterek és főhősök általában tele vannak személyiségi hibákkal, és sokszor nagyon gyenge jellemek, akik lehetetlen helyzetek csapdájában találják magukat. Hétköznapi emberekként ragaszkodnak egymáshoz, a családhoz, a szerelemhez és a törődéshez. A rendezők és producerek szándékosan emberi karakterek megalkotására törekednek.
Meglepő vagy sem, a koreai kultúra pont azért vonzó az amerikaiak szemében, mert részben maga az amerikai kultúra befolyásolta. Az Egyesült Államoknak erős katonai jelenléte volt és van Dél-Koreában. A tudósok a kultúrák közötti felfutást Korea geopolitikai helyzetének is tulajdonítják. Korea évszázadokon keresztül a Kína és Japán, a koreai háború után pedig Kelet és Nyugat közötti kulturális közvetítő szerepét játszotta.
Hogyan virágzott fel Dél-Korea? Az Amerikai Egyesült Államok dollármilliárdokat költött az infrastruktúra gyors fejlesztésére. Az állami irányítású iparágak, például az elektronika fejlődése segítették a koreai fellendülést. És itt jött a csavar: az 1950 és 1953 közötti háború felerősítette az emberekben az amerikai álom utáni vágyódást, majd az igazi nagy ugrást az 1988-as szöuli olimpia jelentette. A fiatalabb generációt mindez arra ösztönözte, hogy keményen dolgozzon meg a kívánt jövőért. És lám... A befektetés a koreai popkultúrába – úgy tűnik – kifizetődött, a világ pedig egyre többet akar: vajon milyen klassz újítás jöhet még ezután?
(Borítókép: Blackpink zenekar 2021. április 18-án. Fotó: Terence Patrick / CBS / Getty Images)