Timi középiskolás kora óta a japán kultúra bűvöletében élt. Kerámia szakon tanult a kecskeméti Kandó Kálmán Szakközépiskola művészeti tagozatán, később a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen szerzett porcelántervezői diplomát. A diploma megszerzése után elnyerte a MOME formatervezési ösztöndíját, és különféle helyeken dolgozott. Egy év után a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Karára felvételizett, ahol doktori képesítést szerzett.

Úgy éreztem, szívesen tanulnék korongozást, mert porcelánnal és agyaggal dolgozni teljesen más élmény. Kecskeméten, a Nemzetközi Kerámia Stúdióban önkénteskedtem, ahol 2010-ben egy japán mester tartott tea bowl/machawan workshopot. Teljesen megbabonázott, ahogy készítette a tárgyakat. Összebarátkoztam a mesterrel, akit a következő évben is elhívtak Kecskemétre. Ekkor kilencedmagammal fatüzes kemencét építettünk. Mondtam a mesternek, hogy szívesen tanulnék többet a japán kultúráról, és szeretnék kiutazni

– mesél Timi a kezdetekről.

2015-ben még a doktori tanulmányait folytatta, amikor „csoda történt”: a lányt a Kecskemétről ismert japán mester kihívta Japánba, így Timi turistavízummal három hónapra kiutazhatott az ázsiai országba. Timi természetesen élt a lehetőséggel, és Japánba költözött. A mester stúdiója Fukusimában volt, de többször jártak Kiotóban is. A lány annyira beleszeretett a kinti életbe, hogy a vízum lejárta után elhatározta, szeretne visszamenni Japánba tanulni. Néhány hónappal később elnyert egy külföldi keramikusoknak kiírt pályázatot, és a pécsi doktori képzés után Masikóba költözött. 

Masiko híres agyagműves település, a földrajzi elhelyezkedése miatt természetes agyaglelőhely. Timi egy kerámiastúdióba került, ahová külföldi munkaerőt kerestek, és ahol a fiatal nő abszolválhatta az ösztöndíjhoz szükséges kritériumokat. A masikói stúdióba érkező – szintén – külföldieket kellett korongozni tanítani, és bár a magyar lány maga is tanulni ment ki, végül tanárként helyezték el. Elmondása szerint azonnal bedobták a mély vízbe, de nem bánja, hiszen így még többet tanult.

Akárcsak egy filmben, Timi napközben dolgozott, a tanítás mellett takarított, este pedig gyakorolt. Masikóban évente kétszer kézműves vásárt tartanak, ahol – amikor már elég tapasztaltnak érezte magát –, ő is árusított. Eleinte látszott, hogy nem találja önmagát, később azonban kialakult a stílusa, és a vevők is rákaptak a munkáira. Végül jöttek a kiállítások és a megrendelések. 

Masiko agyagművészete a XX. század elején virágzott fel, és vált a település keramikus zarándokhellyé, amikor Sodzsi Hamadával az élén megalakult a mingei nevű kézműves mozgalom. A japán keramikus azt vallotta, a hétköznapi használati tárgyakat is meg lehet úgy alkotni, hogy azok művészi értékkel bírjanak. A mozgalom hatására Timi is a saját stílusát szerette volna megtalálni.

Minden kerámiáról híres japán városnak saját stílusa van. Délen, Mino környékén a XVI. században kialakult az oribe stílus, amelyet egy teamesterről neveztek el. Itt az agyag fehér és homokosabb, és az egyedi dekorációkkal párosított zöld színéről híres. Kínához közel a kereskedelem hatására az Arita (porcelán) terjedt el.  Sigarakiban magas tűzön égethető agyag terem. Masikóban elkezdtem saját magam bányászni a vörös agyagot, amit aztán megformálok. Első masikói évem után csináltam egy plasztikasorozatot, mellette a sino technikát tanulmányoztam. Saját stílust és mázakat akartam kikísérletezni. Rengeteg különböző mázfajta létezik, nekem sikerült rizsszál hamuból mázat alkotnom. A sötét agyagtestet égetés előtt félnyers állapotban fehér, tejszerű anyaggal vonják be: magyarul engóbozásnak hívják, japánul ez a kohiki. Japánban azért vonták be fehér engóbbal az agyagot, hogy hasonlítson a kínai porcelánhoz. A rusztikus, vörös agyagtest fehér réteggel való bevonása azokra az időkre vezethető vissza, amikor a porcelán még sokak számára megfizethetetlen volt, így próbáltak ahhoz hasonló termékeket előállítani.

– avat be a különböző stílusokba a művésznő.

Először nem tudtuk, hogy engedély kell a bányászáshoz, végül kiderült, hogy kell, de a sors úgy hozta, hogy a környező hegy tulajdonosa megengedte nekünk, hogy ott bányásszunk agyagrögöket. Néha olyan jó a plaszticitása, hogy azonnal formázható állagú, máskor rögösebb, ilyenkor teljesen ki kell szárítani, majd újra feloldani vízzel, lemerni róla a vizet, és még egyszer gyúrhatóvá szárítani. Van egy 70 év körüli, saját agyagbányával rendelkező "beszállítónk" is, aki a helyi gyárnak is ad el agyagot. Az utóbbi időkben szinte csak tőle bányászunk. Ha szeretnénk gyűjteni, csak odatelefonálunk, és már mehetünk is. Olcsó is, szép is, természetes is. A folyamat egyébként a következő: a lágy állagú agyagot beleteszem egy vizes vödörbe, összekeverem, és leszűröm a köveket meg a gyökereket. Vörös vizet kapok, amit, ahogy ülepedik, folyamatosan merek le az agyagról. Utána belerakom a gipszformába, kiszárítom, meggyúrom, tíz napig pihentetem az anyagot, hogy összeérjenek a baktériumok, végül megformázom.

Amíg porcelánnal dolgozott, addig is odafigyelt az anyagra, de a bányászás, a mázkeverés és a hosszú munkafolyamat tanította meg igazán a felelősségtudatra. A Japánban töltött évek alatt megtanulta tisztelni az anyagot. Timi szerethető tárgyakat készít. 

A japán és a magyar étkezés között a legfőbb különbség, hogy az ázsiaiak már-már fine dining-szerűen komponálják meg a tányérokat, így Timi étkészletei sokkal jobban illenek egy szépen összeállított menüsorhoz, mint az egyszerűbb tányérok vagy bögrék. A japán tárgyalkotás az olykor aszimmetrikus formaképzésével esetlenséget sugallhat, Timi számára azonban épp az a legszebb az egészben, ahogy ezek a tárgyak magukban hordozzák a szabadság és a mértékletesség tökéletes egyensúlyát. Az alkotói szabadságnak is vannak gyakorlati határai, hiszen a tea könnyen kilöttyenhet egy ferde csészéből.

És milyen egy magyar nőnek Japánban? 

A japánok nagyon érdeklődő természetűek, de nem beszélnek angolul, emiatt félénkebben teremtenek kapcsolatot. Japán híres arról, hogy máig megvannak a kialakult nemi szerepek, de úgy látom, már kezdik elfogadni a modern női szerepeket. Olyan közösségben dolgozom, ahol főleg japán férfiak élnek. Eleinte nehezebb dolgom volt, de a munkatűrésemmel és a fegyelmezettségemmel bebizonyítottam, hogy sokkal jobban végzem a dolgom, mint némelyik japán férfi. Megtanultam japánul, így ma már ezen a nyelven tanítok, sőt, ügyeket is merek intézni japánul. A településen él egy mester, akinek egy machawanja több mint egymillió forintot ér. Ő eléggé félénk, nem igazán nyit sem a külföldiek, sem a női tanítványok felé, engem mégis megkedvelt

– mutatja Timi a közös fotót. 

Azt mondja, a koronavírus-járvány őt is megviselte, hiszen rengeteg kézműves vásár maradt el a pandémia miatt. A művésznő jelenleg a magyar autóvezetői jogosítványán dolgozik, így csak januárban utazik vissza Japánba. Timi egyelőre a szigetországban maradna, de régi álma, hogy Magyarországon is elismerjék a tehetségét, és hazai galériákban is kiállítsák a munkáit. 

(Borítókép: Lantos Tímea)