Évek óta készült a műtétre. Száraz bőre miatt már a húszas évei elején megjelentek szeme körül a tolakodó szarkalábak, az idővel pedig kíméletlenül mélyültek. Az osztály egykori legszebb lányaként, máig körülrajongott szépségként azonban ezt egyszerűen nem engedhette meg magának. Hiába használta a legdrágább, kortársai számára elérhetetlen, előbb dúsgazdag apja, majd férje által finanszírozott hidratáló- és ránccsökkentő krémeket, azok voltaképp semmiféle eredményt nem hoztak. A harmincadik születésnapján végleg a ráncfeltöltés mellett döntött.

Férjének is említette a lehetőséget, bár őt egyáltalán nem zavarták a szem körüli apró ráncok, így is gyönyörűnek látta a feleségét, s szerencsésnek érezte magát, hogy egy ilyen csodálatos, páratlan külsejű nő éppen őt választotta. Ugyanakkor nem akart beleszólni a szépészeti kérdésekbe, ezért felajánlotta, hogy szívesen finanszíroz bármilyen beavatkozást, ha az a feleségét boldoggá teszi.

Mivel vékonyan metszett ajkai voltak, ajakfeltöltést is szeretett volna. Ezt már nem mondta el a férjének, úgy gondolta, biztos ellenezné, szerinte már a ráncfeltöltés is teljesen fölösleges procedúra volt. Ernőnek azonban semmi oka nem volt, hogy lebeszélje róla.

Megegyeztek hát egy november végi szerdában, hogy az ünnepekre Ildikó úgy ragyogjon, mint egykor a budai úri gimnáziumban, a 3. b-ben. Pusztán arra kellett vigyázni, hogy a beavatkozás ne a nehéz napok idejére essen. Ildikó szabadságot vett ki a munkahelyén, kollégái s barátnői előtt mélyen hallgatott a dologról, szégyellte volna, ha kitudódik, ő, a természetes szépség is ilyen mesterséges, sokak által megvetett szépészeti korrekciókra szorul. 

Azt remélte, majd úgy hiszik, egyszerűen csak a szerelem, a jólét vagy a szabadság simította ki, hisz nem volt még olyan előrehaladott a dolog, még abban a pillanatban volt, amikor szinte észrevétlenül lehetett beavatkozni.

Izgatottan várta a ránc- és ajakfeltöltés kalandját, amit a doktor az egyszerűsített ügymenet érdekében egy napra tett, a közelgő ünnepek miatt advent elejére időzítve, teljes fájdalommentességet és némi pihenés utáni azonnali távozási lehetőséget ígérve. Ildikó úgy tervezte, reggel elmegy, s délután hazatér ragyogva, kicserélődve, a rá következő héten pedig majd csak annyit vesznek észre a kolléganői, hogy még gyönyörűbb.

Eljött a várva vár nap. Tíz órakor jelent meg a klinikán, ahol könnyű fehér vászonköpenyt és frottírpapucsot kapott, a váróban lágy, relaxálásra alkalmas zene szólt, az orvoson és az asszisztensen kívül pedig senki nem tartózkodott a rendelőben. Más pácienseket nem fogadtak, kizárólag aznapi vendégükre koncentráltak. Nagy hírű klinika volt, nagy hírű orvossal, jó pénzért mindenkinek a maximális figyelmet, szakértelmet és szolgáltatást nyújtva.

Az ajakfeltöltéssel kezdtek. A beavatkozás alatt tilos volt beszélni, ezért sem az orvos, sem az asszisztensnő nem szóltak hozzá, hadd lazuljon el, hadd dolgozzon a hatóanyag. A ráncfeltöltés kicsit később, de az ajaki beavatkozással párhuzamosan vette kezdetét. Botoxot nyomtak Ildikó arcába, két oldalt két apró tűszúrással.

Ekkor történt a tragédia. Amikor Ernő épp a felületet készítette elő, megszólalt a mobilja, mire sűrű anyázások közepette kirohant a műtőből, amiért elfelejtette lehalkítani, pedig sosem szokta. Azonnal ki is nyomta volna, de látta, a felesége az. Tamara sohasem szokott napközben telefonálni, épp férje hihetetlen precizitást igénylő és nagy fokú felelősséggel járó munkája miatt, csak ha sürgősen intézkedni kellett, vagy a gyerekekkel történt valami halaszthatatlan. Ernő bizonytalanul kapta fel a mobilt egy pillanatra.

– Gondolkoztam, elválok – mondta minden átmenet nélkül az asszony –, a gyerekeket pedig viszem magammal. A döntésem végleges.

Majd anélkül, hogy bármiféle reakciónak teret engedett volna, kinyomta.

Az orvos gúzsba merevedett, mozdulni se tudott, nem értette, mi ez az egész, de az asszisztensnő kiszólt a műtőből, hogy jöjjön azonnal, mert az anyagot most már be kell fecskendezni az előanyaggal előkészített arcba.

Be is fecskendezte. Csak épp nem a megfelelő dózist, hanem a dupla erőset kapta fel, amit a negyvenöt, ötven fölötti pácienseknek szoktak adni. Észre se vette.

De nem szólt semmit, hisz nem volt szabad megszólalni, meg hát a cél érdekében mindent – gondolta. Ernő még mindig nem kapott észbe, az asszisztensnő pedig kiment közben, hogy puszta jelenlétével se zavarja a pácienst. Ildikó teljesen elkábult az anyagtól, álomba zuhant a leginkább ágyra hasonlító fekvőszékben.

Ernő, aki az anyag felszívódása közben mindig rá szokott nézni páciensére, hogy az esetleges irritációt vagy reakciókat rögtön észrevegye, most íróasztalára zuhanva teljes mozdulatlanságba merevedett. Az asszisztens tette vállára a kezét, hogy figyelmeztesse. De már késő volt. Odament Ildikóhoz, ekkor látta, hogy baj van. Nem tudott mit tenni. Ha az anyagot egyszer már belőtte, nem volt visszaút. Pánikba esett, le-föl járkált, agyalni kezdett, mit is mondjon majd a nőnek.

Amikor Ildikó felébredt, egyből felugrott, a tükörhöz rohant, nem is vett tudomást az arcát kétségbeesetten pásztázó orvosról. Mindkét pofazacskója annyira földagadt, mint egy pirospozsgás piaci kofának a Bosnyákról a januári fagyban. Megijedt a látványtól, hirtelen azt hitte, a mögötte álló, kövérkés asszisztensnőt látja a tükörben.

Pedig ő volt. Csak ezt akkor még nem fogta fel. Az arcához kapott. Olyan volt a két orca, mint két felpuffadt hólyag. Közelebb ment, látta, hogy akit a tükörben lát, nem a gömbölyded asszisztensnő, hanem ő. Levette a vászonköpenyt, mint aki még mindig valamiféle bizonyítékot keres az értelmezhetetlenre: az ő ruhái, az ő teste volt a tükörben. És egy teljesen idegen, ijesztő, felpuffadt arc, cinóbervörösen. Mozdulni se tudott. Az orvos közelebb jött, megfogta a kezét, és beszélni próbált. De Ildikó magánkívül kezdett el üvölteni.

– Mit művelt velem, maga szerencsétlen kuruzsló?! Mit csinált az arcommal? Megölöm! Tökreteszem, följelentem! Mit képzel maga? Mit képzel?

Kabát és táska nélkül rohant ki fejvesztve a polgári épület lépcsőházába, ahol az ajtót verte, majd fékeveszett üvöltés és rázkódás közepette rohant le a földszintre. Ott tovább ordítva egyenest a rakpartra futott, a Duna felé, lángvörösen rázkódva. Észre sem vette a Duna-part finoman vibráló adventi fényeit.

Az alig fogta fel a történteket. Főnöke a precizitásról volt híres, sosem hibázott. Ekkor megszólalt a mobil. Ernő rá se bírt nézni, nem vette fel. De a hívó fél nem hagyta abba. Csak most vette észre, nem is az övé szól. Vonalas szám volt, beazonosítás nélkül.

Egyikük sem volt olyan állapotban, hogy bárkivel kommunikáljon, de mivel a mobil perceken át kitartóan csörgött, újra és újra, a harmadiknál az asszisztensnő fölvette.

– Jó estét kívánok! – mondta a vonal végén szürkén és baljósan az egyébként más körülmények között valószínűleg kedvesnek tűnő fátyolos női hang. Steimann Henriknét keresem.

– Tessék… – hebegte bizonytalanul az asszisztensnő.

– Rossz hírt kell közölnöm, asszonyom.

Az asszisztensnő a markába szorította a készüléket.

– A férje a délután folyamán autóbalesetet szenvedett, és akárhogy küzdöttünk, már nem tudtuk megmenteni az életét – mondta a hívó fél rendkívül együttérzőn. – Be kellene fáradnia az azonosításra. Nagyon sajnálom, asszonyom, kérem, fogadja őszinte részvétem.

Még mondott volna egy mondatot, de már nem volt kinek. A vonal innenső felén megszakadt a hívás. Az asszisztensnő és az orvos is meredten bámult az ablakra. Az adventi fények tompán ragyogtak.

(Borítókép: Shutterstock)