A Coca-Cola legújabb reklámfilmje valami egészen nyakatekert mesébe rángat bele, amit többször újra kell nézni, hogy az ember megbizonyosodjon arról, hogy nem bedzsináztatták, hanem egyszerűen a márka dobta el a realitásjáró keretét és űrhajózott be valami totáli távoli galaxist.
Az emberiség sajátja a küzdelem, a szenvedés, a cél eléréséért megtett erőfeszítés. Vannak korok, amikor ez háborúkban fejeződik ki, és vannak korok, amikor piaci versenyekben vagy éppen a sportban. Ez utóbbiban élünk most és a gémerek világa pontosan azért nőtt ekkorára, mert az emberben meglévő verseny- és küzdőszellem-igény egyszerűen adottság. Nem lehet elnyomni, mint egy csikket.
Nem jelentene semmivel sem civilizáltabb világot, ha az emberiség feladná azt az igényét, hogy visszavonuljon minden harcformából, küzdőszellemet igénylő versengésből, és kitörne minden szinten a világbéke. A béke a vérontás, nem a versengés felszámolása. A gamerek által űzött játékok (vagy éppen a sport) pontosan azért szimulálják a háborút, hogy az emberi közösségek megélhessék a küzdőszellem iránti igényüket. Tehát amit nem valós csatatéren játszunk le, azt lejátsszuk terápiás céllal a sportpályákon egymás ellen, az edzőteremben önmagunk ellen és a játékok virtuális világában pedig egymás avatarjait összepusztítva.
A kólánál azonban valamit nagyon túlgondoltak:
saját célcsoportjukat egy olyan reklámfilmmel próbálják elérni, ami nem nekik szól,
sokkal inkább a felettük ítélkező, a világ jelenségeiben hibást és okozót kereső embereket: szülőket, pedagógusokat, nevelési szaktanácsosokat és egyéb másokat okosítókat.
A film története egy gamer fesztiválon kezdődik, ahol a játékosok éppen hatalmas csatában állnak egymással, a nézők áhítattal figyelik a kijelzőket, és a játék terében éppen egymásból készül darát húst készíteni néhány szörnyszülött behemót.
Az egyik játékos azonban megszomjazik, „fogyaszt a termékből”, és ettől teljesen megváltozik: kitör rajta a valami ellenállhatatlan hippilátomás, a teljes megbékélés víziója, a „make love not war” eszméje jelentsen az bármit, eldobja a csatabárdot, összenéz ellenfeleivel – és igen, a teljes mezőny ennek hatására a teljes leszerelés mellett dönt. A viharfelhős ég kitisztul, a nap kisüt és már-már csicseregni kezdenek a madarak, amikor felúszik az üzenet: „We are one Coke away from each other.” Egy kólára vagyunk egymástól.
Erre varrjunk gombot. Mert az egy dolog, hogy a gamer világban kitör a világbéke és elsöpri a háborúskodást, a versenyzők győzni akarását, a játék izgalmát, a versengésből következő katarzis élményét, helyette betör az öribarikum okozta pandémia, melynek hatására a szörnyek tapsra átadják a gyilkoló szerszámok helyét a tortaszedő kanálnak, de ez a mese vajon kinek szól? A gamereknek biztosan nem, azok gamerkedni akarnak hiszen ezért gamerek. A rajongóik meg a gamerek küzdelmeit szeretnék figyelni nem pedig azt, hogyan szedik közösen a mezőn a játékosok a nefelejcset.
A gamereket lenéző kortárs fiataloknak sem szólhat ez a történet, mert végig se nézik. Ezért nem marad más, mint szembesülni az egyértelművel: a reklámfilm azokhoz a pedellus-lelkű emberekhez szól, akik számára az esport a sátán maga, aki rontásba taszítja gyermekek százezreit.
Az egyetlen megoldás erre, ha beleiszunk egy kólába, ami egy szempillantás alatt vakcinaként múlasztja el a játék és az abból fakadó öröm igényét.
John Harvey Kellog jut erről eszembe, aki úgy árulta kukoricapelyhét, hogy az biztosan leszoktatja a fiatal fiúkat a rendkívül káros maszturbálásról. Ez a márka ma is létezik, nem is kicsit, úgyhogy van még esély a gyermekek lelkének megmentésére.
(Borítókép: One Coke Away From Each Other - Real Magic)