Minden délután nyargalt a könyvtárba. Dosztojevszkijért, Tolsztojért, Romain Rolandért és Anatole France-ért. Petriért, Blake-ért és Byronért. Stendhalért, Balzacért és André Gide-ért. Le Monde-ért, Time-ért, La Repubblicáért, Spiegelért, Süddeutche Zeitungért. New York Times-ért, Le Figaróért és Gazeta Viborskajáért. Petőfiért és Aranyért, Arthur Millerért és Tennessee Williamsért. Pirandellóért és Umberto Ecoért.

Meghosszabbított, kikért, halmozott, begyűjtött. Cédulázott, jegyzetelt, számozott, felírt, satírozott, radírozott, kitörölt. Régimódi volt. Nem volt se ipodja, se ipedje, se tabletje, se androidja. A laptop, szoftver, operációs rendszer szavakat soha a szájára nem vette. A számítógépet, ha muszáj volt megnevezni e képződményt, úgy mondta egyfajta úriemberi idegenséggel: kompjúter.

Pedig nem volt öreg. Sőt. Kozmopolita volt, öt nyelven beszélt, folyton a világot, s a könyvtárakat járta. A technikát se esett volna nehezére megtanulni, de nem kért abból a világból. Innen akart maradni rajta. Úgyis minden program elavul egyszer, nem lesz kompatibilis a rákövetkezővel, a vírusokról, keresetlen levelekről, visszaélésekről nem beszélve. Ő a lapok zizegését szerette, a papír szagát, a betűk formáját, a borítókat és fejléceket, az oldalszámozásokat, ajánlókat és fejezetszámokat, iniciálékat és megsárgult oldalakat, a kis zsinórkönyvjelzőt, amit ide-oda lehetett helyezni és a port, ami felcsapott az évek óta érintetlen könyvoldalak közül. Szinte csillámpornak látta, varázslatos bizonyítéknak Isten létezésére. Különösen így advent idején. A könyvek gerincét, borítóját és hátlapját, a napilapok terítőnyi, mások számára kezelhetetlen, számára ideális méretét, a szinte robajszerű zajt, amit egy bonyolultabb lapozás okozott.

Szerette a könyvtárat is. Az antik épületet a belváros szívében a nyikorgó, érett körteszínűre csiszolt régi parkettával, a súlyosan lógó, barokk csillárokkal és kecses falikarokkal, a zölden izzó olvasólámpával és párnázott bőrszékekkel. Ha tehette, mindig ezekben a termekben foglalt helyet, mindig ugyanazon a helyen, a terem végében, a francia klasszikusok és a felvilágosodás találkozásánál, ahonnan beláthatta az egészet, a parketta recsegését fülelte, ahonnan nemcsak az irodalmat és a világsajtót fogyaszthatta, de az egész könyvtárat birtokolta.

Ez volt az ő helye, a professzor úré, megkörnyékezhetetlen és elidegeníthetetlen.

De ez volt a veszte is. Innen ugyanis még a szomszédos teremben dolgozó, törékeny könyvtáros kisasszonyt is láthatta. Először csak a karját vagy az előtte sorban állók közötti réseken kivillanó finom könyökét, netán az állát vagy a profilját. Testrészről testrészre vette birtokba, apránként. Egyszer az egész felsőtestét meglátta, ahogy a hosszú, vékony nyakát tartja, ahogyan visszaveszi és megérinti, szinte simogatja a könyveket, ahogyan felír magának valamit egy papírra, a klaviatúrát érinti suhanó ujjaival.

Már végképp nem akart helyet változtatni, s ha valaki elfoglalta évek óta kisajátított, jól bevált birodalmát, szenvedett, hogy máshol kellett a nap kedvenc óráit eltöltenie. Ilyenkor nem is tudott nyugodtan belemerülni készülő tanulmánykötetébe, tíz percenként árgus szemekkel leste, mikor szabadul végre fel a szent hely. 

Akkor is szenvedett, ha a helyét ugyan fönntartották, de a szomszédos terem pultjánál valami miatt épp nem a kisasszony szolgálta ki az olvasókat, hanem a fiatal férfi kolléga helyettesítette.

Egyetlen napot se hagyott ki a kutatásból, hétvégén is bejárt. Sajnos a kisasszony szabadnapjait nem tudta előre kiszámítani, azok teljesen esetlegesen következtek. Azt meg nem merte megreszkírozni, hogy ne menjen, így azokon a napokon teljesen a kutatásnak szentelte magát, s már előre várta a következő alkalmat, amikor a kisasszony újra jelen lesz.

Mivel évtizedes könyvtárba járó volt, nehezen képzelte, mit is tudna kérdezni a kisasszonytól, de elhatározta, mindenképp megszólítja. Csak a megfelelő ürügyet kereste. Hogy visszahozták-e már végre azt a ritka kiadású Turgenyevet, amire hetekkel korábban előjegyzett. Direkt olyan pillanatot választott, hogy rengetegen álljanak előtte, minél tovább szemlélhesse ezt a rejtélyes idegent, akit azonban ő már ismerni vélt némileg.

Egy hetet várt, míg megszólította. Addig csak ízlelgette a dolgot. Aztán elhatározta magát.

A kisasszony nem fogott gyanút, nem sejtette, hogy már hetek óta figyeli őt. Kiadta neki a könyvet és a következő olvasóhoz fordult. A professzor megbénult. Valami interakciót, valami hosszabb párbeszédet szeretett volna. Megint maradt a várakozás.

Aztán kivett egy Dosztojevszkijt, egy Csehovot, egy Tolsztojt. De csak nem jutottak előbbre. Ekkor taktikát változtatott. Tematikában kezdett gondolkodni. Legközelebb a Vörös és feketét kérte. A Daphnis és Chloét. Az új Héloïse-t. A Bovárynét. Az Üvöltő szeleket. A tajtékos napokat. A büszkeség és balítéletet. A vágy és vezeklést. A szerelem a kolera idejént. Még mindig semmi. Végül már odáig merészkedett, hogy akár egy elsőkönyvtár-élményes tizenéves, a Rómeó és Júliát is a kisasszonytól kérte. Aki azonban még mindig nem fogott gyanút.

Gondolta, megkérdezi, mit olvas, esetleg mit javasolna neki. De nem merte. Lopva kinézte egyszer a sor végéről, mi az a könyv, amit félretesz olyankor, amikor az olvasókat ki kell szolgálnia. A szürke ötven árnyalata. Sose hallott róla. Interneten nem tudott utánanézni, ismerősei se olvastak soha ilyesmit, csakis irodalmat.

Aznap este bement egy könyvesboltba. Mindjárt karácsony, szinte tolongtak. Belenézett. Elképedt. Ezt olvassa a kisasszony? Ezt, amit bárki megírhatna? Szegény Tolsztoj vagy Dosztojevszkij forogna a sírjában! Teljesen kiábrándult. Hiába a szép keze, finom könyöke, kecses profilja, ha ilyen értéktelen könyveket olvas. Nem a szókimondás, az írás minősége háborította fel. Tényleg szürke volt.

Ezentúl csak a birodalmába vonult, nem nézett többé a kisasszonyra. Akinek azonban feltűnt, hogy már nem vesz ki soha semmit. Soha nem áll sorban, nem időz a polcoknál, nem indul el a pult felé bizonytalan, célt tettető tipegéssel. Megkereste a törzshelyét, ő azonban nem vette észre, mert a tanulmányaiba meredt újra. Egyik nap elmaradt, dühében kirándulni ment. Harmadnap azonban az asztalán a Bűn és bűnhődés várta. Összerezzent, melegséggel nézett a kisasszonyra. Nézett volna. Áthelyezték ugyanis az ötödik emeleti kartonozóba. A pult mögött pattanásos, szemüveges fiatalember váltotta. A szürke ötven árnyalatában.

(Borítókép: Shutterstock)