A fiú nem értette az anyját, miért mondja mindig azt, hogy már nem szereti a karácsonyt.
Aztán egy nyári napon, amikor egymás után sorjáztak a régi családi történetek, megkérdezte, hogyhogy nem szereted, pedig. Az anya tekintete beleszürkült a kérdésbe.
Amíg gyerekek voltatok, szerettem. Amíg apád élt, szerettem.
A karácsony ma már csak arra figyelmeztet, hogy egyedül maradtam. A fiú felháborodott a válaszon. Dehogyis maradtál egyedül, hiszen karácsonykor is velünk vagy. Az anya éppolyan váratlanul mosolyodott el, mint ahogy az imént elkomorult: az már a te családod, fiam. Karácsonykor én annak örülök, hogy boldogok vagytok. A fiú akkor, azon a verőfényes, utánozhatatlan délutánon értette meg, miért írja anyja következetesen a neki szánt ajándékokra az ő szálkás, szeretetteljes betűivel, hogy a régi szép karácsonyok emlékére.
Az anya múlt tavasszal ment el. A fiúnak a tavalyi volt az első karácsonya nélküle, és immár a huszonhatodik az apja nélkül. Lehet, hogy ő is így számolta a karácsonyokat, futott végig a fiú agyán.
Szenteste döbbent rá, hogy nem úgy van már az ünneppel, mint azelőtt.
Mintha sérült volna, mintha megbillent volna a karácsony. Ezt legelőször apja halála után érezte. Azelőtt még sohasem látta anyját annyira tehetetlennek, védtelennek, mint a férje nélküli első karácsonyon. Két hétre beköltöztette a gyerekek szobájába, hogy unokáinak szuszogását hallgatva ne érezze magát magányosan. Igen, jutott a fiú eszébe, akkor írta első alkalommal a kis ajándékkísérő cédulára, hogy a régi szép karácsonyok emlékére…
És a fiú lélekben szánra szállt, hogy újra átélje a régi szép karácsonyok emlékét.
Kisgyerekként ismét együtt sétált apjával a fagyos egerszegi utcákon. Kicsit furcsállotta, de boldog volt, hogy minden december 24-én délután kézen fogta őt, és elmentek megnézni, hová jött meg a Jézuska. Ahogy esteledett, egyre több ablak mögül szüremkedtek ki a karácsonyfák fényei. Lehet, hogy mire hazaérnek, addig hozzájuk is eljön. És mindig eljött. Mielőtt elindultak vissza, apja még felnézett a második emeleti erkélyre, és amikor látta a színes égőket, mosolyogva jelezte, a séta véget ért.
A fiú tizenkét éves korában májgyulladást kapott, így az ünnepeket, de még a szilvesztert is a megyei kórházban töltötte. Fertőző lévén, senki sem látogathatta meg, ezért aztán karácsony reggel az ablaka alá álltak családtagjai, és onnan integettek. Megvárunk, kiáltották fel.
A fiú a halványzöld kórteremben hagyta a gyerekkorát.
Akkor náluk a szenteste december 24-e helyett január 4-én jött el. A család teljes szolidaritást vállalt vele, a két bátyja is csak akkor, vízkereszt előtt két nappal bonthatta ki ajándékait.
Másodszor sorkatona korában halasztották el az ünnepet. Mivel a fiú nem tudott se karácsonyra, se szilveszterre szabadságra menni, ezért kispekulálta, hogy majd a kettő között megy haza. Az ötletet a századparancsnoka is furcsállotta, de azt azért kénytelen volt elismerni, hogy december 27-e és 30-a között egy géppuskás távollétében sincs komoly veszélyben a harckészültség. Az innovációnak hála a szülei december 27-ére tolták ki a szentestét.
A fiú a legkeményebb feladatát 1992 karácsonya előtt kapta az apjától. Operációja előtti estén a kórházi liftnél visszavonta a fiát, és azt mondta neki,
ha a műtőasztalon maradok, vigyázzál majd anyádra.
A fiú szeme előtt megjelentek a régi karácsonyi séták, anyja és testvérei boldog tekintete, amikor a nagyszobában megmutatták neki a karácsonyfát, alatta a sok-sok ajándékkal. A műtét a körülményekhez képest sikerült, de 1995 nyarán apját mégis elvitte a rák. A sírjánál anyjára nézett, aki gondolatban akkor nagyon messze járt, és beleremegett a feladat súlyába.
(Borítókép: A behavazott zalaegerszegi Vizslapark. Fotó: Varga György / MTI)