Valami miatt misztikus lehet ez a Rákóczi úti Rókus-templom, a század eleji magyar festők ugyanis előszeretettel festették képeiken. És hány különféle módon! A kiállításon szereplő Reichl Kálmán például úgy, hogy azt azonnal akár a hálószobám falára tenném. Mediterrán hangulat, romantikus kandeláber – már csak a lámpaoltogató hiányzik – kovácsoltvas kerítéssel elkerített utcai kertecske, muskátli az ablakokban, tiszta járda, illetve nincs is még járda, egybefüggő nagy placc van.

A kép címe Virágárusok a Rákóczi úton, de voltaképpen nem ez a lényeg, két, szinte arc nélküli virágárus lányka árulja virágait a kép bal oldalán, szinte észrevétlen. A kép 1910-ből datálódik, na ebből mára csak a templom és a hozzá kapcsolódó kórház maradt csaknem változatlan, és valahogy van egy olyan érzésem, hogy akkor sem volt ilyen, egész egyszerűen a nálunk alig vagy kevéssé ismert Reichl Kálmán látta ilyennek, mert van az úgy, hogy a festők szebbnek látják a várost vagy annak egyik részét, mint amilyen az valójában.

Érdekes például, hogy Perlrott Csaba Vilmos szintén 1910-es keletkezésű, cékla, zöld, kék és sárga színekben tobzódó, ugyanúgy a Rókust ábrázoló képe mennyire más, nemcsak hangulatában, de minden tekintetben, nála még lovas kocsik, omnibuszok is mennek a képen a boldog békeidőkben.

mert van, ami valakinek cékla, valakinek meg égetett téglaszín, és ez így van jól, mert ki a fene akarná kirakni az egyébként isteni Klösz György felvételét a Fortepantól dokumentarista objektivitásával.

Vagy itt van egy Batthyány Gyula, az ő neve azért már gyakrabban előfordul a korral foglalkozó tárlatokon-árveréseken, Kastélyszoba hortenziákkal, antik bútorokkal, kilátással a parkra című festményén annyira eluralkodnak a színek, hogy szinte már nem látszódnak a formák. Úgy kell keresnie a szemnek, mi az a bíborszínű valami az asztalon, miközben az nem az asztalon, hanem már mögötte van, de így se értjük, szőnyeg nem lehet, talán valami drapéria, az ördög tudja. De a széktámla kárpitját is hosszan elnézi az ember, hogy az most a mögötte álló fotel része avagy nem. És mégis állati jó a mű. 

Aztán itt van még Czóbeltől a jellegzetesen kerek fejű, összetéveszthetetlenül czóbeli Nyergesi fiú (1907, magántulajdonban), Tihanyi Lajos riadt arcú, tekintete fenyegető mivoltával szinte már-már expresszionizmusba hajló Karosszékben ülő nője (1929), akinek tuti, hogy valami baja van, mert így, ilyen lemondóan, mélabúsan, fájdalommal vegyes riadalommal a semmibe veszve nem néz ember. Persze ezt Tihanyi kikérte magának, ahogyan 1927-es önéletrajzában kristálytisztán megfogalmazza:

A kritika a legtöbbet a portréfestményeimmel és rajzaimmal foglalkozik, legtöbbször hibás következtetésekkel jutott az észrevételekre, mintha belső lelki kifejezésekre gondoltam volna a festéskor. Ehhez éppen olyan kevés köze van a saját lelki történéseimnek (Expressio), mint a valóság leábrázolásának. Csak a színek és vonalak egymás közti hatása (a kép megkonstruálása) a cél, melyet az alkalmazott színek egymással való feszültsége és a vonalak mozgási iránya együttesen idéz elő.

Újabb adalék az Arany János-i gondolta a fenére, na meg arra, hogy a művészettörténészek és a kritikusok marhák, de hát kell valami fogódzó neki is szegényeknek. Vagy csak Tihanyi nem elég képzett pszichológiailag, és nem ismeri a babitsi credót:

Csak én birok versemnek hőse lenni,

első s utolsó mindenik dalomban:

a mindenséget vágyom versbe venni,

de még tovább magamnál nem jutottam.

És vannak joggal ebbe a körbe tartozó kevéssé vagy egyáltalán nem ismert női festők Kieselbachnak abból a missziójából, hogy a női festőket is megismertesse: Lehel Mária és Róna Klára portréi, önarcképek, vagy Skuteczky Döme Mesét hallgató gyerekek című idillje, melyen a gyerekfelvigyázó mesét olvas, a gyerekek szájtátva hallgatják, a nagymama szeretettel nézi őket.

És ezek még nem is a legnagyobb dobások, mert az Szőnyi István Gyümölcsszedőkje, amelynek az árát akárhogy kérdezem, nem árulják el, csak annyit, hogy kilencjegyű, és igazi művészettörténeti szenzáció, mert az 1928-as mű több évtizedes lappangás után került elő és újra közönség elé, s Szőnyi 1963-as emléktárlatán csupán egy mű, az Átkelés a Dunán volt az, mely jelentőségben ezzel versenyezhet. A Gyümölcsszedők azóta egyetlen tárlaton sem szerepelt, egy II. kerületi Bauhaus-villában őrizte tulajdonosa, aki szüleitől örökölte.

Az óriási, impozáns méretű, különös sárgasággal villódzó képen a bibliai és a mitológiai szimbólumok keverednek, és semmihez sem fogható a munka ujjongó öröme. A zebegényi táj a pazar festőiség révén az időtlenség szférájába kerül, annak dacára, hogy kiemelkedő árral, 8000 pengő konkrétságával szerepelt az Ernst Múzeum 1929-es Szőnyi-tárlatán. A Gyümölcsszedők nemcsak Szőnyi életművében, de a két világháború közti magyar festészet egészében is kitüntetett szerepet játszik.

A tálat egyik legizgalmasabb, szinte mellbevágó alkotása Peterdi Gábor Kalózokja. A művészeti életbe egykoron üstökösként robbant ifjú festő a harmincas évek nagy részét Chagall, Miró, Giacometti közelében töltötte Párizsban, na ez látszik rajta, aztán kivándorolt Amerikába, ahol Jackson Pollockkal is kiállított, több alkotása pedig a MoMA gyűjteményében szerepel. A Kalózok munkásságának fő műve. A fiatal férfiakról brutális erő és élni tudás sugárzik, mindez hihetetlen vad színekbe vonva.

Napfény, Árkádia, Avantgárd

Zebegénytől New Yorkig, a Gyümölcsszedőktől a Kalózokig

(Borítókép: Kieselbach Galéria)