Mondanám, hogy tárt karokkal várták, de senkit nem akarok becsapni, ez nem volt mindig olyan jó környék, mint mostanában. Minek is ragozzam, maradjunk annyiban, hogy az öregúr – hosszú fehér szakállal, hozzá piros pumuklis sapkával és a szájából mindig kilógó, hosszú cigarettával – nem volt minden nő álma.

Először egy őszi szombat reggel pillantották meg a Szabó Ilonkában, magányosan húzta zsákját maga után, házról házra járt. Így jutott el hozzánk is, az akkor még kietlen 47-es számba. A laptop előtt ültem túlórákban úszva, amikor megszólalt a csengő – akkor valamiért sokkal lágyabb – hangja.

Az ablakból kinézve a nagy ködben úgy láttam, az ajtó előtt csak egy piros sapka áll. Dolgom annyi volt, hogy évekig elég lett volna, mégis megnéztem, ki a sapka tulajdonosa. Egy öregúr áll előttem, remegő kézzel újságot nyújtott felém, és valamit motyogott, miközben szájából hosszú cigaretta lógott.

Egy szót sem értettem abból, amit mondott. Megkértem, hogy cigarettáját hagyja kint, jöjjön be egy forró kávéra. Odabent kiderült, egykor irodalmat tanított, csak nemrég került utcára. Szeme tele volt fénnyel és jósággal, tekintetét valami mégis folyton a padló felé húzta. Attól kezdve mindig a szombat reggelt vártam, vendég volt ő, aki a Szabó Ilonka utcáját járja.

A december sok nehézséget hozott, a főnök a munka legnagyobb részét mindig év végére hagyja, a maradék időben meg zsúfolt boltokban órákat állhatunk sorba. A város kész bolondokháza volt. Nekem meg csak azon járt az agyam, mivel lepjem meg az öregurat idén karácsonyra. Mire lehet szüksége annak, akinek nincsen semmije, s talán nem is volt, és azt hiszi, nem is lehet soha?

Eljött karácsony napja. A ház megtelt élettel, ott volt mindenki, aki fontos számomra. Csak egyvalakit vártam nagyon. Habár kandalló mellett üldögélni jó dolog, csak arra tudtam gondolni, mi lehet az öregúrral odakint a hóban. 

Éppen forró csokoládét szürcsöltem, amikor az ablakban mintha elsuhant volna egy piros folt. Felkaptam az ajándékát, a lakáshoz másolt kulcsokat, az ajtóhoz futottam, de odakint nem láttam senkit. A lábtörlőn azonban ott volt egy Fedél nélküli újság és egy mikuláscsokoládé. Felkaptam mindkettőt, visszarohantam a házba, és tudtam, amit most már mindenki tud, hogy ki az, aki a környéket járja: a barátom, akire vár az ajándék, s aki egyszer talán hazatér...

(Borítókép: Képünk illusztráció. Fotó: Shutterstock)