Böhm György ötven éve a színházi szakma egyik alapköve. Nevéhez olyan produkciók fűződnek, mint például a több mint ezer előadást megélt A Szépség és a Szörnyeteg című musical, amely jelenleg Németországban látható. A Jászai Mari- és Nádasdy Kálmán-díjas színházi rendezővel és dramaturggal szót ejtettünk mindenről, ami színház és ami van azon innen és túl.

December elején lesz a Puskás, a musical bemutatója Győrben. Nyáron mi is megnéztük a darabot, és amikor utánaolvastam a hátterének, akkor vettem észre, hogy ebben a témában, egy Puskás Öcsi életéről szóló musical ötletérről ön nyilatkozott legelőször. Ám a Margitszigeten bemutatott darab nem az volt, amiről korábban beszélt. Mi történt?

Ezt én már elengedtem, szeretném múltnak tudni. Egyszerű és szimpla a történet. Édesapám a két világháború között igen jó nevű focista volt. Innét a késztetés, hogy éppen ebben a témában kalandozzak, hiszen a történetnek családi vonatkozása is van. A közvetlen oka pedig az volt, hogy 2016-ban megjelent Kemény Kristófnak, egy tehetséges fiatalembernek egy remek gyerekkönyve Puskás Öcsiről. Erre egy gimnáziumi osztálytársnőm hívta fel a figyelmem. Elolvastam, beszéltem Kristóffal, majd alkotótársaimmal összeraktunk egy darabot. Ám ahhoz, hogy a műből nagyszabású előadás lehessen, producereket, tőkét kellett találni, amihez az alap az elkészült darabunk kiajánlása volt. Sokan hitegettek vagy inkább átvertek a segítség helyett. Én alkotó ember vagyok, az ön-érdekérvényesítő képességem nulla.

Szóval amikor javasolta valaki, hogy keressem bizalommal Szabó Lászlót, aki otthon van a sportcsarnokos rendezvényekben, biztosan tud segíteni, hogy színre kerüljön a darabunk, megkerestem a Puskás-musicalünkkel. 2019 februárjában meg is kaptam a válaszát: bár megtiszteltetésnek vette a megkeresésem, de szkeptikus abban, hogy Puskásról musical íródjon. Megköszöntem, hogy reagált, és februárban elküldtem neki a darabot. Ez volt köztünk az utolsó kommunikáció.

Ha jól tudom, levélváltásuk után, júniusban hozták nyilvánosságra Szabó László és társai, hogy bemutatják a Puskás, a musical című darabot.

Ez a bejelentés a levelezésünk utáni évben történt. Mint olvastam több helyen, 2019 őszén fogant az ötlet, és utána kezdték írni a Puskás, a musicalt. A nyilvánosságra hozatal 2020-ban volt. Ám mielőtt bárki is félreértené: nincs plágium, a Puskás, a musical című mű nem azonos, még részleteiben sem a mi darabunkkal. Mi azt a munkacímet adtuk a darabnak, hogy Puskás Öcsi, a külvárosi vagány hihetetlen kalandjai a nagyvilágban. Azt pedig mindenki tudja, hogy ötletvédelem nincs. Lényegtelen az egész, olyan mindegy. Csak a mű és előadása körülményeinek megtalálása számít. Bárkinek eszébe juthat, hogy Puskásról írjon darabot, akár ugyanabban a pillanatban is, mint másnak. És ez akkor is igaz, ha egy internetes portálon valószínűleg nekem üzenhették, hogy az ötlet csak egy százalék. Azt ugyan nem tudom, hogy ha nincs az az egy százalék, mire épül a maradék kilencvenkilenc.

Nagyon egy rugóra járhat az agyuk Szabó Lászlóval. Ha jól tudom, ön a készülő Puskás-musical mellett arról is nyilatkozott, hogy A kőszívű ember fiain dolgoznak. Mit ad isten, Szabó László és társai épp egy, A kőszívű ember fiai-bemutatóra készülnek. Ezek szerint van két ember Magyarországon, aki pontosan ugyanolyan előadásokban gondolkodik?

Nem hiszem. Ez az egyezés véletlen. 2016-ban a Magyarock Dalszínház is bemutatott egy kiváló A kőszívű ember fiai című musicalt. Kerényi Miklós Gábor, a Budapesti Operettszínház akkori művészeti vezetője 2017 nyarán adott megbízást, hogy egy régóta sikerrel futó Jókai-regényadaptációnkból készítsünk rockoperát. Zeneszerzőnek Tolcsvay Lászlót, dalszövegírónak Galambos Attilát kérte fel. Elkezdtünk dolgozni, elkészült a mű zenei tükre, valamint a szövegkönyv első változata. Az operettszínházi történések után elhalni látszott a produkció. Tolcsvay Lászlóval most is folytatjuk a munkát. Nem én találtam ki, felkértek, és csak érdekesség, hogy az új musical dalszövegírója szintén Galambos Attila. De ez nem jelent semmit.

Ezek után már félve kérdezem: jelenleg min dolgozik?

Decemberben a legnagyobb feladatom a Prima Primissima-díjátadó gála a Müpában. Berlinben turnézik A Szépség és a Szörnyeteg. Továbbra is dolgozunk A kőszívű ember fiain, és Szikora Róberttel írunk egy Gábor Zsazsáról szóló musicalt. Juronics Tamással elkészültünk a Csárdáskirálynő balettlibrettójával. Pécsett a Kodály Központban lesz a Diótörő, és lehet, hogy rendezem a Maggie és Lillemor című darabot Uhrik Dórával és Vári Évával. A Puskást feladtuk. Korábban úgy gondoltuk, hogy mi is színpadra állítjuk a sajátunkat, de nem tudtunk megfelelő körülményeket, lehetőségeket teremteni köré.

Mindig is jellemző volt a karrierjére, hogy rengetegfelé dolgozik, most sincs ez másképp. Pécs, Budapest, Zalaegerszeg, Helsinki, Berlin, Köln, Zürich, Sydney, hogy csak pár helyet említsünk. Szintén visszatérő minta, hogy nagyon sok fiatal munkatárssal veszi körbe magát. Mi ennek az oka?

Nekem gyönyörű múlt van a jövőmben. Boldog vagyok. Imádok élni, élvezem az életet, nálam nincs olyan, hogy munka. Rengeteg mindent csináltam, csinálok és akarok is még. A színház az életem. Ez komoly problémát jelentett és jelent a Covid-járvány alatt, mert a korlátozásokkal nem csak a munkahelyem, a világom is bezárult. És igen, valóban sok fiatallal dolgozom, ami tudatos. Fogalmazzunk úgy, hogy bár már hatvan pluszos vagyok, mégsem tartom magamat orákulumnak, aki kinyilatkoztat. Minden munkámnál vannak bennem kételyek, hiszen csak a saját igazságom ismerem, a fiataloktól pedig mindig kapok egy új perspektívát a világról, amelyet mérlegre tudok tenni a sajátommal szemben.

Ötven éve kezdte a pályáját a Vígszínházban, azóta mint dramaturg, illetve rendező rengeteg darabot tudhat maga mögött. Mi az, amit közvetíteni szeretne az előadásaival, mi az a hajtóerő, amitől a színház még mindig hivatás, nem pedig munka?

A színház nem életre-halálra van, hanem csak és kizárólag az életre. Fontos, hogy az este 7-kor még rosszkedvű néző este 10-re már elvarázsolt állapotba kerüljön, függetlenül attól, hogy tragico-comico-historico vagy pastorico volt az előadás. Mindig az új érdekelt, megtanulni az új dolgokat. De pont a napokban szembesültem azzal a szomorú ténnyel, hogy így, 102 évesen azt érzem, hogy már nincs kedvem tanulni, pedig százévesen még rengeteget jártam színházba, akár külföldre is inspirálódni.

De az tagadhatatlan, hogy az elmúlt másfél évben felborult az életünk, az életem. Azt érzem, nem lehet egyből újrakezdeni. Budapesten az utolsó rendezésem a járvány előtt A félőlény című előadás volt a Karinthy Színházban. Csak pár előadást élt meg. Most pedig úgy hallottam, hogy pályáztak a Lázár Ervin Programra az előadással, de nem kapták meg a támogatást. Lekerült a műsorról, pedig még aktuális is, arról szól, hogy nem szabad félni.

Mi lehet egy ilyen döntés oka?

Sok összetevője lehet. Ha hinnék az összeesküvés-elméletekben, és lenne egy huncut üldözési mániám, azon is gondolkodhatnék, közülük való vagyok-e. Pár hónappal ezelőtt felhívott egy ismerősöm, mert szóba került a nevem egy munkánál, de a résztvevők feltették a kérdést maguknak, közülük való vagyok-e. Mivel erre nem volt egyértelmű válaszuk, a munkát nem én kaptam meg. Nem sokkal később, máshol azért csúsztam le egy másik munkáról, mert közölte valaki: „Ez Csurkát rendezett.” Valóban, én állítottam színpadra az utolsó Csurka-bemutatót, az Eredeti helyszínt 2013-ban, a Karinthy Színházban. Most olyan világot élünk, hogy ilyen „külső” szempontok játszanak szerepet szakmai döntésekben.

A Budapesti Operettszínházban rendezett A Szépség és a Szörnyeteg című előadása az ezredik, a Pécsi Nemzeti Színházban futó A padlás pedig túl van a százötvenedik előadásán. Ezek kivételes számok. Ennek mi lehet a titka?

És sokkal rövidebb idő alatt, mint a többi rekorder előadás! Azonkívül, hogy ezek a darabok a saját műfajukban is remekművek, talán az lehet az én hozzáadott értékem, hogy imádom a színészeket. Amikor létrehozzuk ezeket az előadásokat, nem készülhetnek a színészek ellenében. Nem a darabot hozzuk létre, hanem a színészeket figyelve, belőlük építkezve jön létre az előadás, amit így mindenki a sajátjának érezhet. A résztvevők lelkesek, a bennük lévő lángtól pedig az ezredik előadás ugyanolyan kiváló lesz, mint a premier volt. Érdekes tapasztalatom volt a Müpában bemutatott Bernarda Alba-musicallel, amelyet hét év után újítottunk fel. Csodás színésznők játszották a darabot, de még így is meglepett, hogy tíz próbával létrejött ugyanaz a hőfokú előadás, mint a hét évvel azelőtti bemutatón. Zeneileg nagyon nehéz darab, de annyira szerették és a sajátjuknak érezték, hogy hiába telt el hét év az utolsó és a mostani előadás között, egyből vissza tudták idézni

Amikor egy előadás évekig fut, ha van rá lehetősége, szokott változtatni? Melyek a rendezői alapelvei?

Igen, ha lehet, akkor szeretek. Szerintem nálam jobban senki sem tudja egy-egy előadásomról, hogyan sikerült. Én hajszálpontosan tudom, milyenek, és azon belül is melyik rész jó, melyik sikerült kevésbé. Nagyon szeretem a trash-darabokat is. Azt hiszem, talán én vagyok a szakmában az egyik legjobb trash-rendező. Rendeztem már jó párat, élveztem, mint minden munkámat. Próbálok olyan camppillanatokat megteremteni az előadásaimban, amitől esetleg rá lehet jönni, hogy én csináltam.

De ezt nem öncélúan, ezek csak rosszalkodások. Pécsett egyszer megnyertem tombolán, hogy a Meseautó című filmből kell rendeznem egy zenés darabot. Kitaláltam, hogy ebben az előadásban az autó beszél, pofát vág, de mindezt csak a vezérigazgató érzékeli, látja. Az ötletet tulajdonképp elcsórtam úrfikorom kedvenc televíziós sorozatából, a Knight Rider címűből, ezt nagyítottam fel. Szeretem belecsempészni a rendezéseimbe az öniróniával, iróniával átitatott, groteszk és néha abszurd pillanatokat. Anno azt tanultam, hogy ha Kovács néni beül a nézőtérre, akkor ő ugyanúgy értse és élvezze a látott darabot, mint professzor Kovács. A hivatás mellett vagy azzal együtt a rendezés ugyanúgy szakma is, mint a cipőfelsőrész-készítés. Az embernek kutya kötelessége hordható cipőt, azaz nézhető, működő előadást csinálnia. Aztán a végén kiderül, hogy az eredmény egy fantasztikus Gucci vagy csak vacak tucattermék lesz, viszont a lényeg, hogy mind a kettő hordható, használható cipő. Tehát nekem nézhető, működőképes dolgot kell csinálnom, hogy a néző a pénzéért fogyasztható előadást kapjon.

Itthon a zenés színház megítélése meglehetősen változó. Vagy nagyon szeretik, vagy kerülik. Ön szerint mi lehet ennek az oka?

Hááát... Az ok talán a múltban van. A szocializmusban a zenés színházat jobbára az operett jelentette. Nagyon sokáig. Lenézték az ítészek. A világhírű musicalek hazai megjelenése után ez a helyzet sokat változott, de a színházi elit még mindig némi fanyalgással tekint a zenés színházra (tisztelet a kivételnek). Lehetséges, hogy sosem volt divatos, amit én csinálok, pedig három fantasztikus ember volt a mesterem: Kapás Dezső, Ruszt József és Sík Ferenc. Sajnos tőlük már nem lehet megkérdezni, hogy vállalnak-e engem mint tanítványukat, de merem remélni. Egy már úrfikoromban is vezető színikritikusnő, aki azóta is megmondóember, évekkel ezelőtt megnézte az egyik előadásomat. A darab után odajött hozzám gratulálni és beszélgetni. Nagyon lelkes volt, olyan szavakat használt, hogy fantasztikus és lenyűgöző. Kérdeztem tőle, hogy ezt hol fogja leírni. Erre annyit felelt: „Ezt? Én? Hát mit szólnának a többiek, hogy a te rendezésedről írok?”

Erre gondoljak a megítélésnél, vagy a közönségre? Mert szerintem csak az utóbbi számít. Hiszen ha nagyon jó színészekkel, pontosabban Színészekkel dolgozhatok, akár a telefonkönyvet is megrendezem úgy, hogy telt házzal menjen, akkor is, ha a nagybetűs szakma csak titokban élvezi a látottakat.

(Borítókép: Böhm György. Fotó: Gorondy-Novák Edit / Index)