Októberben mutatták be a mozikban az egyik legfelkapottabb filmadaptációt, a Dűnét, amely Frank Herbert 1965-ös regénye alapján készült. A két és fél órás mozi kapott hideget és meleget, mint ahogy az adaptációknál az el is várható. A film azonban meg sem közelíti a borzalmas feldolgozások felhozatalát, legfeljebb megmutatja, miért is olyan nehéz jó adaptációt csinálni.
Az adaptáció egy adott mű (vagy művek) más formába történő átültetése. Ez az átkódolás magába foglalhatja a médium (versből film) vagy műfaj (eposzból regény), illetve a kontextus megváltoztatását: ugyanazt a történetet más nézőpontból meséli el, így az eredeti mű nyilvánvalóan más értelmezést nyerhet.
Az adaptáció, mint alkotói folyamat mindig magába foglalja az (újra)értelmezést és az (újra)alkotást is. A befogadási folyamat szemszögéből nézve az adaptáció az intertextualitás egy formája: az adaptációkat más művekre történő visszaemlékezésen keresztül éljük meg.
Az adaptáció nyilvánvalóan nem új keletű jelenség, hiszen már Shakespeare is átültette történeteit a papírlapokról a színpadra, és egy teljesen új közönség számára tette a drámáit elérhetővé. Tévedés azt hinni, hogy az adaptációk kimerülnek a regényekben és filmekben, hiszen már a viktoriánus korban elterjedt, hogy szinte mindent adaptálunk: verseket, regényeket, színdarabokat, operákat, festményeket, dalokat, táncokat és posztereket.
Napjainkban ugyanez a folyamat zajlik, az adaptálás szó szerint eluralkodott a médiában. Walter Benjamin XX. századi filozófus és irodalomkritikus szerint „a történetmesélés a történetek megismétlésének művészete”, mindazonáltal a tudományos és az újságírói kritikákban is a kortárs adaptációkat inkább másodlagos, középszerű vagy kulturálisan alsóbbrendű műnek minősítik, ez azonban erős túlzás.
Virginia Woolf, az angol irodalom egyik gyöngyszeme már 1926-ban panaszkodott az irodalmi művek leegyszerűsítése miatt, amely elkerülhetetlen volt az új vizuális médiumba való átültetés során.
A filmet élősködőnek, az irodalmat pedig áldozatnak nevezte.
Ugyanakkor azt is előre látta, hogy a filmben megvan a lehetőség, hogy kialakítsa saját, független nyelvezetét, hiszen a mozi számtalan olyan érzelmi szimbólummal rendelkezik, amelyek szavakkal kifejezhetetlenek. A mozik tartalmát szavakkal is el lehetne mondani, de egy film másképp mondja el őket, mint ha egy könyv tenné. Ugyanez elmondható a zene, opera, balett vagy dal adaptációkról is: némelyik a karaktereket emeli ki az eredeti műből, míg egy másik az eredeti mű atmoszféráját ülteti át új médiumba.
Miért van mégis az, hogy a „másodrendű” adaptációk mindenütt jelen vannak a kultúránkban, és miért növekszik folyamatosan a számuk?
Miért van az, hogy még az 1992-es statisztikák szerint is az Oscar-díjas legjobb filmek 85 százaléka adaptáció?
Miért teszik ki az adaptációk az összes minisorozat 95 százalékát és az Emmy-díjas tévéfilmek 70 százalékát? Nos, sikerük az új médiumok és a tömegterjesztés új csatornáinak folyamatos megjelenésében keresendő.
A megszokás és az újdonság ereje az új köntösbe bújtatott felismerés és emlékezés öröméből fakad. Az adaptációnak nyilvánvalóan pénzügyi vonzereje és politikai indíttatása (is) van: már a XIX. századi olasz szerzők is a hírhedten drága művészeti ág, az opera esetében általában megbízható – azaz pénzügyileg sikeres – színpadi darabok vagy regények adaptációját választották, hogy elkerüljék a pénzügyi kockázatokat és a cenzúrát.
A klasszikus hollywoodi filmek népszerű regények adaptációira támaszkodtak, amit John Ellis, a VIEW Journal főszerkesztője „kipróbált és bevált" adaptációknak nevez, míg a brit televízió a kulturálisan elismert XVIII-XIX. századi regények, vagyis a „kipróbált és megbízható" adaptációkra specializálódott. Egy bestseller könyv talán egymillió olvasóhoz jut el; egy sikeres musicalt 1-8 millió ember lát; de egy film- vagy televíziós adaptáció még ennél is sokkal több emberhez jut el.
Az előzmény-, és a folytatásos filmek, valamint a különkiadásokhoz hasonlóan a filmeken alapuló videójáték-adaptációk is lehetővé teszik, hogy az adott franchise egyik „tulajdonát" egy másik médiumban újra felhasználják, ezáltal pedig új fogyasztókat is vonzzanak. A filmstúdiókat birtokló multinacionális cégek ma már gyakran rendelkeznek más médiumok jogaival, így azokat a produkciókat például videójátékokban újrahasznosíthatják, majd a szintén az ő tulajdonukban lévő televíziós csatornák forgalmazhatják.
A siker kulcsa tehát az említett okokban rejlik, ennek ellenére sok adaptáció nem éppen úgy sült el, ahogy annak kellett volna...
A mai huszonévesek nagyon jól tudják, milyen érzés volt Stephenie Meyer könyvsorozatán felnőni. A vámpírsztori 2005-ben született, majd a regényekből (pontosabban az első részből) 2008-ban már film is készült Kristen Stewart, Robert Pattinson és Taylor Lautner főszereplésével.
A könyvsorozat nagy sikert aratott, bár vegyes kritikákat kapott – míg egyesek dicsérték a fantasy, a romantika és a horror tinédzserek számára (is) vonzó ötvözetét, mások Meyer írását, a kidolgozatlan karaktereket és a gyenge cselekményszálat kritizálták. A négy regény filmes változata 2008 és 2012 között jelent meg. Az Alkonyat-filmsorozat még a könyveknél is nagyobb sikert aratott, és a főszereplők karrierjét is fellendítette. A filmeket azonban valamiért menő lett lenézni…
A sorozat sikere abban rejlett, hogy tizenéves lányokat szólított meg. A filmekben szinte minden benne volt, ami a könyvekben, sőt, még annál is több. Az ifjú célközönséget nagyon könnyű lenézni, a filmeknek pedig alig volt cselekményük, így teret engedtek mindenféle béna viccnek és kínos szerepjátéknak. És akkor még nem beszéltünk az utolsó részben feltűnő CGI-babáról... Tény, hogy az Alkonyat sosem törekedett arra, hogy nagyszerű irodalmi vagy filmes alkotás legyen, így leginkább csak a kiskamaszoknak imponált.
Egyes kritikusok úgy aposztrofálták a filmet, mintha a nézőt elgázolná egy tolató kukásautó, majd rádobná a szemetet. Hanyag és vulgáris, agresszívan kellemetlen, értelmetlen és egyáltalán nem szellemes adaptáció, vagyis az egyik legvisszataszítóbb gyerekfilm, amely még a Grincsnél is szörnyűbb.
Egy csapat őrült forgatókönyvíró lustaságból összedobálta a különböző elemeket, és egy fárasztó, kaotikus, erőltetett sztorit sütött ki a katyvaszból. A film a klasszikus gyermekirodalmi művek ellen elkövetett kegyetlenkedés iskolapéldája.
A Diótörő filmadaptációja láttán a szakértőkben felmerült a kérdés, hogyan gondolhatta valaki komolyan, hogy filmet csinál a népszerű karácsonyi meséből (balettből). A 2010-es, bevétel szempontjából is leszereplő film főhősei, Elle Fanning és Nathan Lane mindketten sokkal jobb színészek, mint ami ebből a változatból kiderült.
A történet Mary sztoriját követi végig, aki egy Alice Csodaországban beütésű zuhanás után egy új világba kerül. Mary és a diótörő felfedezik, hogy a királyságot egy náci-szerű patkánykirály vette át: fantázia és fasizmus keveredik a bizarr moziban.
A Diótörő 3D nyilvánvalóan a gyerekeket célozta meg, ettől azonban nemhogy jobb, inkább rosszabb lett. A kritikusok szerint a speciális effektek amatőrök, a smink borzalmas, a karakterek ijesztően bizarr külsőt kaptak, a zeneválasztás pedig legjobb esetben is zavaros volt, míg a cselekmény követhetetlensége és összevisszasága tovább fokozta a nyugtalanságot.
A Jonathan Swift világhírű regénye alapján készült film Rob Letterman alkotása, és egy Gulliver nevű postásról (Jack Black) szól, akit munkaügyben a Bermuda-háromszöghöz küldenek, azonban viharba kerül, a víz pedig egy aprócska emberek lakta szigeten mossa őt partra.
A kritikusok jól lehúzták a forgatókönyvet, és a kivitelezést is bénának minősített. Gulliver moziadaptációja egész egyszerűen nem tudta megragadni az eredeti történet varázsát. Az egészben az a legszomorúbb, hogy a szereplők többsége – látszólag – nagyon jól tudta, hogy a film roppant hiányos feldolgozása az eredeti remekműnek. Van egy-egy olyan rész, amikor a néző reménykedik a fordulatban, aztán gyorsan visszatérünk a gagyi humorhoz, Jack Black hülyeségeihez és a városra vizeléshez…
A Macskák filmes változata két éve szó szerint halálra rémisztette a nézőket. A karakterek – elméletileg macskák, gyakorlatilag emberarcú torzszülöttek – annyira elfuseráltra sikeredtek, hogy a CGI részleget simán ki lehetett volna rúgni. Van az az elmélet, miszerint minél több sztár szerepel egy produkcióban, a mű annál rosszabb. Nos, a 2019-es musicalfilm is bebizonyította, hogy a nagy sztárgárda (James Corden, Judi Dench, Idris Elba, Ian McKellen, Taylor Swift és Jennifer Hudson) még nem garancia a mindent elsöprő sikerre.
A kritikusok szerint túl sok volt a CGI, a forgatókönyvből teljesen hiányzott az összeszedettség és a fókusz, az egész film bizarr és hátborzongató volt. A pozitív kritikák – ebből nem sok volt – dicsérték a zenét, ami persze érthető, hiszen a világ egyik legnépszerűbb musicaléről, T.S. Eliot remekművéről beszélünk. Csak nem Tom Hopper rendezésében...
(Borítókép: A macska – Le a kalappal!)