Megkezdődött a karácsonyi reklámfilm-cunami, és ezzel kezdetét vette a százaspézsé felvásárlási láz. A kompetitív márkák úgy tekintenek a karácsonyra lassan egy évtizede, hogy itt nem terméket kell eladni, hanem a márkához való kötődést feltekerni. Kettőről ezerre.
Ezért aztán minden nagy márka előállítja a maga decemberi meséjét abban a XIX. századi angolszász stílusban, amiből nagy sugárral ömlik a romantika, az érzelem, a meghatódást kiváltó szőnyegbombázás. Vannak, akik imádják ezeket és vannak, akik rosszul lesznek tőlük – én mindkét reakcióval azonosulok.
Az ember közösségi létformája mégis az egyik legfontosabb sajátja, és erről úgy is nagyon kevés a közbeszéd, hogy minden harmadik egyéni vállalkozó life coach. És bármilyen fura, a legröhejesebb történetek is kiválthatják belőlünk annak az univerzális otthonosságnak az érzését, amit azokban a pillanatokban érzünk, amikor boldogok vagyunk.
Persze az ellenérzést meg az szüli, hogy miért csak karácsonykor hirdetnek így a reklámozók.
Egész évben megy a vásárlásra buzdítás, az év végén meg előjönnek azzal, hogy a márkáknak is vannak érzelmeik. Viszont a karácsonyi reklámfilmek ott válnak igazán izgalmassá, ha a sok cuki, marcipánfigurákból álló szereplő és lufiszínű probléma helyett (hiszen minden harmadik ilyen film kiindulópontja például a magányosan élő nagypapa, aki azt hiszi, örökre egyedül marad) megjelenik valami sokkal hitelesebb ennél. Amikor a díszesen becsomagolt ajándékok és gazdagon díszített fák nélkül valami emberi történet pörög le előttünk. Amiben meglátjuk saját magunkat.
Ebben a mostani karácsonyi szezonban a mezőnynél messze erősebb filmmel jött ki Németországban a Penny. Fura, hogy pont ez a márka tudott ennyire érzékeny és hiteles lenni, de ennek csak örülni lehet.
A történet szerint az éjszaka aludni nem tudó tizenéves srác megkérdezi a konyhában az aludni nem tudó anyját, hogy mit szeretne az anyja karácsonyra kapni.
Az anya válasza a varázslat.
Elmondja, hogy azt szeretné, ha éjszakánként kilógna a srác, és az apjának kéne hazahozni, mert annyit ivott, ha lógna a suliból, ha minden más fontosabb lenne, mint a kötelezettségei, ha bulizni járna, ha lenne egy igazi szerelme, ha az igazi szerelme elhagyná és a srácnak csalódnia kellene, ha ömlenének ki belőle az érzelmek, ha elmenne egy haverjával messzire, hátizsákkal stoppolni, és az anyja otthon aggódhatna érte... (Megjegyzés: a videó nyelve német, angol felirat bekapcsolható, de azt, ami a párbeszédben elhangzik, lényegét tekintve leírtam.)
Az anya azt szeretné, ha visszakapná a fia azt az életét, amit elveszített az utóbbi két évben.
Tömény líra a szeretetről.
És nincsen benne karácsonyfa meg díszcsomagolás sem. Viszont van benne egy olyan koreográfia, ami az egyetlen teret megsokszorozza, és csak forgatjuk a fejünket, hogy mi is következik most, mint egy Ivan Lendl „szervaritörnön″.
Az, hogy a történet és a film ennyire összepasszol, csak hab a tortán: hogy a vágyott események szinte ott, a konyhájában történnek, és végül visszadöccenünk a valóságba – ahol egyébként a srác megkapja élete legszebb ajándékát, amire talán, titkon mindenki vágyik – megkapni és megadni egyszerre: hogy rájössz arra, mit jelent önzetlenül szeretni.
(Borítókép: Der Wunsch“ // PENNY Weihnachtswunder 2021)