Négy ember – egy geográfus, egy művészettörténész, egy településfejlesztő és egy közgazdász – összeállt, és gondolt egyet: kiadnak egy könyvet Városképek címmel. Műfaja nemigen meghatározható, nem is igen akarták meghatározni, inkább szabadon csapongani: ha már itt a pandémia, és sem ők nem utazhatnak, sem a nagyközönség, hát végigtekintik azokat a városokat, ahol jártak, éltek, véleményük, víziójuk van róla, és olyan esszéket kerekítenek ki belőle, amelyekkel gondolatban valahogy mégiscsak utazhatunk. Vissza azokra a helyszínekre, amelyek kedvesek nekünk, amelyek felkavartak, vagy azokra az újakra, ahol még nem jártunk, pedig már annyit hallottunk róluk.

Városokba, európai városokba, amelyeket a szerencsésebbek ismerünk, van hozzá viszonyulásunk, van vele kapcsolatunk, 

Szóval ez a négy teljesen különböző korú, foglalkozású, életvitelű és indíttatású ember, tudós, akiben tulajdonképp csak egy a közös, hogy utaznak, utaztak, éltek, kutattak ezekben a városokban, és hagyták, hogy az hasson rájuk, urbanisztikai vonósnégyesbe fogott, és most előadja a sokszólamú művet. Partitúra nincs, fejből játszanak, és jó vonósnégyeshez méltón dirigens sincs. 

Egy dologban megegyeztek: csak európai városról írnak, és amelyik várost kiválasztják, arról mind a négyen. Nem beszélnek össze, olyan értelemben nem, hogy ki mit emel ki, kinek mi a fontos, mit vágna ki abból az óriási szövetből, amelynek urbanisztikai, kultúrtörténeti, szociológiai, geológiai szálait már nehéz lenne szétválasztani.

Egy leosztás azért kialakult, Izsák Éva, a geográfus madártávlatból vázolja föl a városokat, S. Nagy Katalin művészettörténész az épületekbe és múzeumokba tér be, Halász Levente geográfus-idegenvezető inkább az utcákat járta, Békési László geopolitikus közgazdász pedig az, aki a valódi várost írja meg vagányságaival, provokációival, problémáival, mindennapi történéseivel. Az élet sójával.

A Városképek című kötetből többek között megtudjuk, vagy ha már tudtuk, megerősítést nyer, hogy

• Szentpétervár Dosztojevszkij szerint a világ legmesterségesebb városa;
• hiába szeli át Rómát a Tiberis, igazából retinánkon a víz képe nem hagy nyomot;
• Osztrák–Magyar Monarchia ide vagy oda, jelenleg nem létezik az uniónak még egy olyan belső határszakasza, amelynek két oldala közt oly áthidalhatatlanul mély lenne a társadalmi-kulturális szakadék, mint Ausztria és Magyarország között;
• hogy a Szent Pál-székesegyházat azért építették London legmagasabb pontján, hogy a Temze áradása oda már ne érjen fel;
• hogy a skót főváros, Edinburgh az extrém hangulatingadozások városa;
• hogy Amszterdam Európa toleranciafővárosa, mely dacol minden törvénnyel;
• hogy az egyszerre bohém és komoly Hamburg nagyon sokféle etnikai és vallási kisebbség otthona, és mindig is nagyon befogadó város volt;
• és hogy Berlinben a hidegháború éveiben volt olyan U-Bahn-megálló, ahol a két szemközti peron egyike a keleti, másika a nyugati térfélen volt, középen mentek a szerelvények, és az egészet a sínek között csak egy szellős vasrács választotta el.

A szerzők úgy gondolták, ezúttal nem egy kiadót keresnek fel, hanem maguk adják ki a művet támogatók segítségével. Ahogy az utcajáró Halász Levente mondja: nem akartak időt veszteni, szigorú kiadói keretek közé szorulni, illetve bíztak önmagukban és támogatóikban. 

amelyek együtt, négyesével már kirajzolnak egyfajta, természetesen szubjektív és töredékes képet, ahol a különböző nézetek, távlatok és szemléletek tudatos együttállása adja azt az új műfajt, amelyet a szerzők a városesszé névben határoznak meg.

A tizenöt európai város után mindenki a saját kedvenc városát mutatja be. Itt jelenik meg Knósszosz, amely átmenet Afrika és Európa között, Bázel és Bern és a Renzo Piano tervezte épületek, Szarajevó, a szimbólumok városa a balkáni vonzalommal (szerencse, hogy nem maradt ki a kötetből), és Ótátrafüred, amely valójában nem is létezik, mert a környező településekkel összevonták Magastátra település néven. Majd befejezésül, igazából a szerzők jobb megismerése érdekében jön egy kis couleur locale kinek-kinek szülővárosával, Nagykanizsával, Miskolccal, Váccal és Gödöllővel. Jó, hogy ez is ott van, mert bár utazhatunk bárhol a világban, nem feledhetjük, honnan indultunk.

Városképek − Izsák Éva, Halász Levente, S. Nagy Katalin, Békési László

(Borítókép: A  skóciai Edinburgh  2020. április 17-én. Fotó:  Jeff J Mitchell / Getty Images)