Egy interjúnak mindig van előtörténete. Ennek a Bodrogi Gyulával készült beszélgetésnek egy két héttel korábbi feledhetetlen kiállításmegnyitó az előzménye, amelyen a nemzet színésze kollégája, Fesztbaum Béla zongorakíséretével előadta – azt mégsem írhatom, hogy elénekelte, mert azt a kizárólag rá jellemző rekedtes hangon elmondott/elsuttogott vallomást nehezen lehetne éneklésnek nevezni – Seress Rezső klasszikusát, a Fizetek, főúr!-t. A sokkolóan szívbemarkoló performance-ot percekig tartó tapsvihar, bravózás fogadta, mi pedig úgy éreztük, szükség lesz folytatásra. Így hát leültünk egy feketére – hogy stílusosak legyünk – az egyik budai plázában, nem messze a művész úr Ménesi úti rezidenciájától. (A lakás szó valahogy nem jön a klaviatúrámra, ha a nemzet színészéről írok…)

Ha mondok két emblematikus dalt a praxisából – Fizetek, főúr! és a Jamaicai trombitás –, akkor most, 2021 karácsonya előtt melyik áll közelebb önhöz?

Nem tudom eldönteni. Az elsőt Seress Rezső írta, a másodikat Nádas Gábor és Szenes Iván, és A kaktusz virágában énekeltük Voith Ágival duettben évtizedekig a József Attila Színházban. A Seress Rezső életéről szóló darab a Vidám Színpadon ment, ahol én voltam az igazgató, meg a darabban Seresst is én játszottam. Mindkét dal a szívemhez nőtt. 

Én még láttam a József Attilában A kaktusz virágát.

Á, gyerek vagy...

Két hete leadták valamelyik csatornán a Házasságból elégséges című 1961-es filmjét; milyen fiatal volt benne!

Igen, igen, igen... Abban Marival (Törőcsik Mária – a szerk.) játszottam együtt, aki akkor a feleségem volt. Amúgy 27 éves voltam. Van egy jópofa emlékem a forgatásról. A Balaton közepén ülünk egy vitorlásban, és én már ugrok fejest a vízbe – előzőleg nem próbáltuk el a jelenetet –, éppen a levegőban vagyok a csónak és a Balaton között félúton, amikor hallom a rendező, Wiedermann Karcsi rémült hangját: „Gyula, tudsz te úszni?!” Hát persze hogy tudtam…

Ne vicceljen, sportos fiatalember volt, egy deka felesleg nélkül!

Olyannyira, hogy a Bp. Lokomotív igazolt labdarúgója voltam. Abban a Lokomotívban, amelyikben Papp Laci bokszolt! Abból lett később a BVSC, ott fociztam a Szőnyi úton. Imádtam a futballt, sokáig a mindenem volt, ma már kevésbé. (Közben megérkezik Angéla, Bodrogi évtizedek óta hűséges társa, bemutatkozunk egymásnak, aztán elmegy vásárolni, hogy ne teljen feleslegesen az idő, amíg a művész úrral beszélgetünk. Megvárom, míg elmegy, aztán megint Bodrogihoz fordulok.)

Jól sejtem, hogy a nők határozták meg az ön életét?

Mindent a nőknek köszönhetek. Az édesanyámnak azt, hogy megszülettem, és most 87 évvel később itt beszélgethetünk, Marinak, hogy fiatalon ismert lettem, mint Törőcsik Mari férje…

Szerintem inkább egymást tették ismertté.

Jó, jó… Áginak (Voith Áginak, a második feleségének – a szerk.) a fiamat, Ádámot köszönhetem, Angélának pedig azt, hogy még mindig élek. 

Ha már a fia szóba került: a héten láttam Ádám lányát, Enikőt – az ön unokáját – is a tévében. Csinos lány, nagyon szépen énekel!

Igen, szerintem is, még egy kicsit többet mozoghatna, de majd az is kialakul. De a hangja gyönyörű szép, tiszta. 

Önnél persze nagyon magasan van a mérce, hiszen fantasztikusan táncolt.

Három évig voltam népi táncos. Ennek később a József Attila Színházban is nagy hasznát vettem, rengeteg zenés darabban játszottam, sőt – ezt kevesen tudják – még koreográfus is voltam!

Angyalföldhöz szinte hozzánőtt József Attila miatt. Díszpolgára is a kerületnek.

Meg a hatodiknak, meg a tizenegyediknek, és még a fővárosnak, Budapestnek is!

Várjon, kitalálom! A hatodiknak a Vidám Színpad miatt, a tizenegyediknek azért, mert a Ménesi úton lakik, a fővárosnak pedig... na, azt nem kell magyarázni.

Azt nem. Az, hogy Budapest díszpolgára vagyok, nagyon nagy megtiszteltetés. A többi is, de ez a legnagyobb. 

Hol érzi magát otthon?

Sokfelé. A gyerekkorom, a fiatalságom nagy része a „nyóckerben” zajlott, Marival a tizenkettedik kerületben laktunk, sok éve élek itt, a Ménesi úton, a tizenegyedikben. Hivatalosan vidéki vagyok, de valójában budapesti. Egyhetes koromtól Veszprémben laktunk, de a szívem és az egész életem Budapesthez köt. Nagyon szeretem ezt a várost. 

Azt, hogy Mari idén eltávozott, hogy éli meg?

Még mindig nem tudom elfogadni, hogy nincs többé. Ugyanígy vagyok Sztankay Pistával, pedig ő már hét éve meghalt.

A napokban leadta a tévé a Hattyúdalt is, mekkorát játszottak abban Páger Antallal és Sztankay Istvánnal!

Igen. De Garassal is így vagyok, az ő halálát sem vagyok képes elfogadni. Meg az Oszterét sem... Sokat vadásztunk Sanyival, jó barátok voltunk. Vannak ilyen barátok, akikkel nem mindennapos az ember kapcsolata, van, hogy hónapokig, sőt évekig nem találkozunk, de amikor összefutunk, ugyanott folytatjuk, ahol két éve abbahagytuk. Az ő halálukat nem vagyok hajlandó elfogadni, úgy veszem, mintha most is csak egy hosszabb szünetet tartanánk. 

Megvan az a hátránya a hosszú életnek, hogy szép lassan elfogynak a barátok.

Egyrészt. Másrészt meg fura módon egyre többször jut eszembe, hogy ez az egész milyen rövid volt, hogy elröppent! Pedig valójában nagyon-nagyon hosszú volt. Mi, Bodrogiak sokáig élünk, a nővérem már kilencvenegy, de hála istennek jó egészségnek örvend. 

Ön is szerencsés, hiszen vág az agya, mint a beretva.

Csak azt kérem a Jóistentől, hogy addig éljek, amíg meg nem halok. De addig éljek! Mert az élet emlék. Ha vége, akkor már nincs semmi. De addig, amíg vagyok, addig az életem egy emlék. Ha végig csak szar emlékek lennének, akkor az ember azt kívánná, hogy gyerekek, valaki öljön már meg. Jó életem volt, meg még van is, csupa jó emlékekből áll össze az életem. Az édesanyámnak azt mondták, Klári néni, üljön be a tolószékbe, és levisszük a földszintre. Nekem az nem kell, mondta, azzal leszaladt a lépcsőn, és meghalt. Apám, aki soha életében nem csókolt kezet senkinek, bement a konyhába az anyámhoz, megcsókolta a kezét, majd bement a szobába, és meghalt. 

Ha nekem is valami ilyesmi befejezést szánna a Jóisten, az jó lenne.

Ugorjunk egy jó nagyot az időben. Törvényszerű volt, hogy színész lesz önből?

Matematika-fizika tanárnak készültem. Azaz nem készültem, de amikor megkérdezték, hogy mi leszek, ha nagy leszek, azt válaszoltam, hogy matematika–fizika tanár. És táncos lettem. Aztán táncosnak készültem, és színművészeti főiskolás lettem. Aztán főiskolásnak készültem, és színész lettem, aztán igazgatónak készültem, az is lettem, és most megint színész vagyok. 

A rendezőséget kifelejtette.

Ja, persze, a József Attilában most is megy az Egy szoknya, egy nadrág, tudod, amiben annak idején a Latabár játszott, mármint a filmben. Szilveszterkor is lesz előadás.

A Nemzetiben sok szerepe van?

Papíron igen, de az Egri csillagok, amelyikben Szulejmánt játszom, a járvány miatt elmarad, a Vadászat Hobo betegsége miatt maradt el, a Tizenhárom almafa megy, de a Házasság Palermóban elmaradt. A Nemzetibe egyébként csaknem húsz éve még Schwajda György hívott, az akkori igazgató. Jégapó magyar fejedelem voltam a Holdbéli csónakosban, Weöres Sándor darabjában. De március 15-én Az ember tragédiájában már az egyik arkangyal voltam... Persze az még nem Vidnyánszky rendezése volt. A mostani Vidnyánszky-rendezésben Csurka Laci is játszott, akivel egy évfolyamra jártunk a színművészetin, ő két évvel fiatalabb volt nálam, a bátyja, Pista volt velem egyidős. Lassan mindenki meghal az ismerőseim közül... 

No de idén még egy filmbemutatója is volt, Az utolsó vadászat, Kittenberger Kálmán életéről. 

Szerintem nagyon jó kis film lett, a világkiállításon vetítették le először, ők rendelték meg ezt a filmet.

Vadászni jár még?

Holnap reggel is megyek, Fodros Pista barátommal, valahová Székesfehérvár mellé. A szemem még jó, a lábam már nem annyira. Elálló vagyok, ezt így hívják, viszem magammal a vadászszékemet, arra fogok leülni. Fácánra megyünk, ha sikerül lőni, és valaki megpucolja, akkor Angéla elkészíti. De csak ha meg van pucolva. Vaddisznóban a negyven-ötven kilós a jó, a süldő, a nagyobb már rágós. 

Egyszer nyertem fogadásból egy hatvankilós vaddisznót. Meg is kaptam, de nem tudtam vele mit kezdeni. Végül bevittem egy henteshez, megmondtam neki, hogy megkapja a felét, csak dolgozza fel nekem. Mindketten jól jártunk. 

Na, a hatvankilós még éppenhogy jó. De ha tudni akarod, mi a legfinomabb vadhús, akkor megmondom. A dámborjú. Az mesés. Az a világon a legjobb, könnyű!

Van még szerepálma?

Sose volt! Egyszer hívtam meg a barátaimat egy premieremre, a Nemzeti Színházba. A Dózsa című színdarabra, életem első szerepére. Fiatal voltam, egy parasztlegényt játszottam, és az volt a szövegem, hogy kipakoltam a kockás terítőből az elemózsiát, és felsoroltam, hogy az én szerelmem mit csomagolt nekem ebédre: hagymát, kenyeret, szalonnát. A jelenetünknek az volt a vége, hogy Makláry Jani bácsi megszólalt: Ott jön Dózsa! És akkor felugrunk, és megyünk. Eljött a premier napja, ott ülünk a földön, kiveszem a tarisznyából az elemózsiát, készülök elmondani, hogy mit csomagolt az én szerelmem, amikor Jani bácsi felordít: Ott jön Dózsa! És nekünk muszáj volt rohanni... Azóta senkit se hívok meg a darabjaimra.

Jól keresett?

Fenét... Ezerötszáz forint volt a fizetésem kezdőként. Havonta. Volt egy öreg színész, Erdődy Kálmán bácsi, elvitt a Béke kupolába, az éjszakába, ott léptem fel. Eljött a hónap vége, mondja Kálmán bácsi, menjek el a pénztárba, vegyem fel a gázsimat. Elmentem, a pénztárosnő elkezdte számolni elém az asztalra a százasokat, mert akkor az volt a legnagyobb címlet. Már percek óta számolta, én meg leizzadtam, ahogy néztem. Aztán a végére ért, és odatolta elém. Hatezer forint volt, négyhavi színházi fizetésem. Nem mertem eltenni, azt hittem, valami tévedés van. Csak szorongattam a kezemben. Aztán jön Kálmán bácsi. Na, voltál a pénztárban? Voltam, de hatezer forintot adtak. Nem jár több, nem jár több!

Rengeteg filmben játszott a hatvanas, hetvenes, nyolcvanas években.

És a tévében is! Egyszer összeírtam a szerepeimet, 530 oldalra jött ki. Még Süsü hangja is belefért. A pályafutásom együtt indult a televízióval 1958-ban. Voltam én minden, riportalany, játékmester, amit el tudsz képzelni. Sőt még bemondó is. Akkor még fel kellett menni a Szabadság-hegyre. 

Még ilyen filmre is emlékszem, hogy Irány Mexikó!

Abban Ágival játszottam, a ’68-as mexikói olimpia előtt adták le. Rengeteg kabaréban is szerepeltem. (Ebben a pillanatban odaköszön egy ismeretlen férfi, és megdicséri a nemzet színészét a Linda című sorozatban nyújtott – legalább harminc évvel ezelőtti – alakításáért. Bodrogi barátságosan visszabiccent, majd folytatja.)

Hogyan tudott átállni a fiatalkori, jobbára komikus szerepekről a későbbi, komolyabb figurákra?

Emlékszik Petrik Jóskára? Ő még ötvenévesen is gyerekszerepeket játszott, mert olyan volt az alkata. Egy darabig én is így voltam, aztán egyszer végre kaptam egy korban hozzám illő szerepet, fel is hívtam másnap Jóskát: „Nekem már sikerült!”

Az egészsége jól szolgál?

Átmenetileg...

Hát ha holnap megy vadászni, akkor nem lehet olyan nagy baj.

No de onnan még vissza is kell jönni!

(Borítókép: Bodrogi Gyula. Fotó: Kaszás Tamás / Index)