Volt egy nyár végi szombat délelőtt, nem is olyan régen, 2020 augusztusában, lehet, hogy már kora délután, de szombaton az még délelőtt, amikor a riporter egy asztalhoz ültette Magyarország egyik legokosabb, legműveltebb és legképzettebb emberét, Tamás Gáspár Miklóst és Majkát. Totál nonszensz, teljes abszurdum, irgalom atyja ne hagyj el.
Érdekesen indult a beszélgetés, mert Majka hallott a tanár úrról, így hívta, tanár úr, nagy tisztelője, mondta, TGM viszont szokásos, már-már pózzá merevedett póznélküliségével közölte, ő bizony sose hallotta Majka dalát, a Belehalokat. Mire Kadarkai Endre, a riporter azt közölte, hogy de hát ezt már 65 millióan hallgatták meg. Mire Gazsi, hogy a kislánya mondta, Majka az RTL Klubon valami nagyon híres műsort vezet, csak hát ő az életben nem nézett RTL Klubot, merthogy nincs tévéje.
Egyszeri hallgató itt azt mondja, könnyebb tevének a tű fokán átmenni, mint ebből az alapállásból egy beszélgetést kicsiholni, de Kadarkai épp erre épít, és épp ezzel fogja meg a közönséget.
Aki akkor azt a műsort hallotta, máig nem feledi, és tutira veszem, meghallgatta a következőt. Meg a következőt. Mert a Világtalálkozónak épp ez a lényege, hogy az a két ember, akik beülnek Endrével a stúdióba, a büdös életben nem találkoznának, esetleg nem is hallanának egymásról, így viszont egy nagyon jót beszélgetnek. És minél távolabbi a két ember foglalkozását, szociokulturális közegét, rajongótáborát vagy társadalmi beágyazottságát tekintve, minél bizarrabb a párosítás, annál izgalmasabb a kiindulóhelyzet.
Mert mi köze egymáshoz Iványi Gábornak és Ambrus Attilának, a Viszkisnek? Szirtes Áginak és Klein Dávid hegymászónak? Rost Andreának és Bárdosi Sándor birkózónak? Oláh Ibolyának és Szalay-Berzeviczy Attilának? Bangó Margitnak és Medgyessy Péternek?
Csányi Vilmosnak és Ganxsta Zoleenak? Na ugye. Mi a kapocs Kánya Kata és Lackfi János, a Kasszás Erzsi, alias Balázs Andrea és Radnóti Sándor, vagy Árpa Attila és Grecsó Krisztián között?
Kadarkai nem zár ki senkit, kiválaszt két rettentő távoli pontot a számegyenesen, majd miután kiválasztotta, megkísérli közelíteni őket, az azonosságokat keresi, nem a különbségeket, és úgy beszélget, úgy kérdez, hogy az odaszögez a készülékhez. Ami jobbára már a mobilunk vagy a számítógépünk, netán az internetes rádiónk, amióta a Médiatanács elkaszálta a Klubrádiót, vagy szebben mondva a frekvenciaengedélyét nem hosszabbította meg. A Világtalálkozót egyszerűen nem lehet otthagyni. Az ember már úgy időzít, hogy amikor a Kadarkai van, akkor a rádiónál legyen.
Kevés ilyen riporter létezik ma a magyar sajtóban. Rengeteget és nagyon alaposan készül – a műsor alapján ez nem óráknak tűnik, hanem napoknak, heteknek – nagyon pontos, alanyairól mindent tud, mindent olvasott, ami róluk valaha megjelent. Mondanánk, ez riporteri alap, de Kadarkai azt is tudja, mi történt 13 évvel ezelőtt az illető életében, milyen konfliktusa volt, arra hogy reagált, melyik magazinnak mit nyilatkozott, milyen törés következett be az életében. Bizonyosnak látszik, hogy nem csak a netről készül, hanem körbekérdezi az illető környezetét is, olyannyira, hogy felkészültségén sokszor maga a vendég is meglepődik.
A műsorok nagyon szerkesztettek, kiderül, hogy a műsorvezető honnan hova akar eljutni, váratlan, merész kérdéseket tesz fel, nagyon jól időzít. Mindezekhez még az az óriási, manapság cseppet sem elhanyagolható erény is a számlájára írandó, hogy nem vág riportalanyai szavába, és a kérdést sem akarja megválaszolni helyettük. Kiváló a ritmusérzéke, ez párosul egy erős kíváncsisággal. Úgy nyitja meg vendégeit, hogy közben tisztelettudóan tart egy lépés egészséges riporteri távolságot, vagy talán inkább nem is távolságnak nevezném ezt, hanem rátekintési pontnak, ahonnan
úgy tud a lényegre kérdezni, tapintani, hogy nem vájkál, nem firtat.
Talán az a titka, hogy a riportalany meghatódik, hogy a vele szemben ülő ennyire ismeri az életét, életművét, annak különböző szakaszait, és kíváncsi, hogyan fogja megnyitni, önnön zárkájából kiszabadítani.
Kadarkai nem negédes, nem bennfenteskedő, nem alákérdező, viszont tudatos, megfontolt, van egy forgatókönyve, és nem hagyja, hogy kezei közül kikerüljön a gyeplő. Amikor Rudolf Péterrel beszélt a Szavakon túlban, dolgom volt épp, és nem terveztem a beszélgetést meghallgatni. De a dolgom váratott magára, mert Rudolf, akivel már kismillió rutininterjú készült, annyira megnyílt, olyan dolgokat árult el magáról, hogy valószínű maga is meglepődött saját őszinteségén.
Erről egyébként több riportalany beszámol, hogy nagyon izgult a műsor előtt, ahol aztán mégis feloldódott, megeredt a nyelve és elmondott magáról olyan dolgokat, amiket máshol még nem, vagy igen, de másképp.
Érződik, az alanyok szeretnek a műsorba jönni, noha pontosan tudják, ez mély beszélgetés lesz, itt nem lehet mellébeszélni, kitérni, hümmögni.
Olyan persze elhangzik, hogy XY erről most nem szeretne beszélni, ilyenkor ezt Kadarkai tiszteletben tartja és akkor az a terület érintetlen marad, de azt mindenképp megtudjuk, hogy miért, tehát voltaképpen csak megtudunk valamit erről is.
A műsor elsősorban a döntésekre, a miértekre, a pszichés mögöttesekre és a karriertörténetek mozgatórugóira, illetve fordulópontjainak magyarázatára fókuszál, de felöleli az élet teljes spektrumát, és a megtervezettségen, az alapos előre szerkesztettségen túl van benne spontaneitás is. A tudatos és a „valami kiderül” aránya pont jó ahhoz, hogy emberi legyen, de a végén mégis kijöjjön az, amit Kadarkai ki akar belőle hozni.
Most a Helikon kiadásában megjelentek írott formában az utóbbi időben mostoha sorsú Klubrádión elhangzó beszélgetések. Rádiós vagy akár tévés beszélgetések nem szoktak leírva működni, vagy ha működnek, verbálisan igénytelenek, oda vannak hányva, írott szövegként gyengék. Kadarkai beszélgetései írásban is élvezetesek és mélyek, visszaidézik a beszélgetést, de ha épp az adott Világtalálkozót nem hallotta az ember, jól megállnak a helyükön írott interjúként is. Valószínű azért, mert
Kadarkai komolyan veszi a szakmát, a kérdezést, a beszélgetést és a beszélgetőpartnert.
Egyetlen kritikai elemet hoznék fel, jó lenne tudni a műsor végén, ki lesz a nyerő páros a következő héten. Vajon mi az oka annak, hogy nem mondják be? Még nem biztos? Vagy nehogy valaki lemondja és változás legyen? Jó lenne várni, előre készülni arra, hogy a jövő héten miféle verbális találkozó lesz, miféle feltárulkozások, önreflexiók születnek, miféle ellentétek simulnak egymásba. Látni, hallani, tapasztalni, hogy kell beszélgetni úgy, hogy az mély legyen, mégis jól érezze benne magát az ember. Mert a beszélgetés művészet, és ha jól csinálják, a legnagyobb élvezet.