Szinyei Merse Pálról mindenkinek a Majális jut eszébe. Ottlétünkkor egy gimnazistákból álló csoport tárlatvezetésébe botlunk: a Szinyei-szakértő hölgy megáll a szóban forgó festmény előtt, a fiatalok arcára pedig kiül az elégedett mosoly, mintha csak előre tudnák, hogy miről lesz szó a következő percekben.

Na, ezt a festményt mindenki ismeri

 – jelenti ki tárgyilagosan a tárlatvezető.

Ez az a kép, amely mindenhol ott van: a tévében, a tejesdobozon, a villamos oldalán, a plakátokon és a tankönyvekben. Mindenki ismeri, de senki nem tudja, mitől olyan különleges, hiszen nem történik rajta semmi érdekes. Tegye fel a kezét, aki még soha nem látta ezt a képet!

– folytatja, mielőtt tovább haladnának, de egyetlen gyerek sem jelentkezik.  

És milyen igaz, lám, Szinyei Merse Pálról nekem is a Majális – és az általános iskolai rajztanárnőm – ugrik be, aki egyszer a fejébe vette, hogy a húgomék osztályával lerajzoltatja a szóban forgó képet, a negyvenöt percnyi bénázásból kisült „remekművekkel” pedig teleragasztja a folyosó falait. Én az alkotás terén mindig otthon éreztem magam, szegény húgom viszont kevésbé. Csilla néni a „csúnyán leszereplő” diákok legnagyobb bánatára kitette a Majális-kópiákat, én pedig minden egyes alkalommal elnevettem magam a guggoló kalapos és a pokrócon enyelgő, amorf szerelmespárok láttán. Kegyetlenségemen a testvérem elsírta magát...

Lépjünk ki azonban a Majális árnyékából, hiszen – meglepő vagy sem, de – nem ez a mű hozott elismerést a művésznek. Olyannyira nem, hogy az 1873-ban befejezett, és eleinte kemény kritikákkal illetett alkotást a kezdeti kudarc miatt tíz évig ki sem állították.

A festőművész első átütő sikere a realista és naturalista jelzőkkel is illetett, 1895-ben készült Hóolvadás volt. A festménynek az 1896-os milleniumi kiállításon és az 1900-as párizsi világkiállításon is csodájára jártak: a francia fővárosban ezüstéremmel jutalmazták a képet. 

A művész müncheni tanulmányai alatt Carl von Piloty legendás osztályában tanult, és a korabeli müncheni művészeti élet legkiválóbb festőivel barátkozott. A munkásságának első szakaszában festett művei – Majális, Lilaruhás nő, Hóolvadás, Pacsirta, Léghajó – kulcsszerepet játszottak a modern magyar művészet megteremtésében

– olvasható a kiállítás beharangozójában. 

Szinyei Merse Pál a magyar festészet első nagy koloristája. A festő ereje a tökéletes kompozíciókban, a képekből sugárzó üdeségben, a merész színhasználatban és a sajátos természetábrázolásban rejlett. A tájképfestészet (Szinyei kedvenc témája) a képzőművészet egyik mostoha gyereke, hiszen folyton ráaggatják, hogy unalmas, egyhangú és eseménytelen. Szinyei Merse Pál képei azonban a látszólagos mozdulatlanságuk ellenére is tele vannak élettel.

A színnel mindent ki lehet fejezni. A régieknél látom, hogy pontos rajzot raktak fel elébb, a meztelen aktot, erre rajzolták a ruhát és legvégül a színeket. Mondhatnám, hogy talán épp ellenkezőleg szoktam eljárni. A szín, azt hiszem, a legnagyobb könnyebbség és a legjelentősebb dolog a festő kezében.

– fogalmazott egykor a művész, aki számára a színhasználat jelentette az elsődleges kifejezési eszközt. 

Annak ellenére, hogy a francia impresszionisták kortársa volt, tőlük teljesen függetlenül alkotott, önállóan fedezte fel a napfény formabontó és színalakító szerepét, a saját útján, saját művészi elképzeléseit követve tartott lépést az európai művészi áramlatokkal. A híres pipacsok mellett egyik kedvenc, tipikusan impresszionista motívuma a virágzó almafa volt.

Lázár Béla művészeti író szerint „a természet őt csak akkor érdekeli, ha érzéseivel összeesik, tehát virágnyíláskor, napfényben”. Meg kell hagyni, hogy van benne valami: Szinyei festményeit elnézve (különös tekintettel az 1882-es, az akt és a tájkép keresztezéséből született Pacsirta vagy 1910-es Parkban című képekre) az ember akarva-akaratlanul is sóvárog a tavasz után – pláne ebben a borús, téli időben...

Az életművében szokatlan akt klasszikus témájával Szinyei korábbi, divatképnek gúnyolt, modern ruhás figurákat ábrázoló képei prózaiságát igyekezett kiküszöbölni

– olvasható a kiállításon a Pacsirtáról.

A tárlat négy részre bontható: a Majális az egyetemes művészetben betöltött szerepét egy, a kiállításra készített kisfilm mutatja be, míg a kiállítás másik érdekessége a színtannal foglalkozó egység, amely a színek és a színérzékelés tudományán keresztül segít értelmezni Szinyei színgazdag festményeit. Ezen kívül az a négy történeti kiállítás is megelevenedik, amely pályafutása és életműve alakulását meghatározta. A tárlat a festőművész XX. századi és kortárs kultuszát bemutató teremmel zárul: itt reflexiók, parafrázisok, átiratok formájában elevenednek meg a leghíresebb Szinyei-festmények. 

(Borítókép: Lilaruhás nő c. festmény a Magyar Nemzeti Galériában. Fotó: Bodnár Patrícia / Index)