A közelmúltban Ókovács Szilveszter, a Magyar Állami Operaház főigazgatója tíz pontban válaszolt a vidéki színházigazgatók levelére, melyben sérelmezik, hogy február elsejétől megszűnik a művészeket a vidéki színházakba is elengedő kikérő intézménye, amivel szerintük a vidéki operajátszás ellehetetlenül, mert nem marad felkérhető énekes az elénekelendő szerepekre. 

Szabó Máté rendező, a Miskolci Nemzeti Színház művészeti vezetője a konszenzus keresésére, a probléma megértésére és megoldására szólítja fel a feleket a levelezgetés és az érzelmek előtérbe helyezése helyett. 

Az alábbiakban a levél teljes szövegét a szerző engedélyével változtatás nélkül közöljük.

Tisztelt résztvevők,

Nézzünk szembe, azzal, hogy igenis vannak árkok. A zenekarit kéretik nem betemetni.

Ez közös érdek, nem a háború, márpedig most az folyik, nyílt levelezgetés két olyan fél között, akiknek kötelessége egymással egyeztetni. A világtörténelemben és a matematikában, vagy akár a dzsungelben sem ismeretlen jelenség, ha az egyik oldalon növekszik az érték, a másik oldalon szükségképpen hiány támad, azonos halmaz tagjai esetében.

Van azonban egy nagyobb halmaz, aminek a kontúrjait évezredek óta igyekszik meghatározni az emberiség, vagy annak egy szegény, vagy éppen hirtelen meggazdagodó része. Ahogyan a vallás, – különböző messiások alakjában – igyekszik megragadni az emberséget, a kultúra egy nemzet lelkét, annak lényegét rajzolja, irányított és irányíthatlan kézzel, kudarccal és sikerrel. Nem mindegy tehát, hogy Bánkot akcentussal kell majd énekelje egy énekes, amiért esetleg évekig nem jut hozzá egy vidéki operaház a megfelelő énekeshez.

Nem mindegy, hogy egy város a saját elképzelései és tapasztalata alapján hoz létre a város igényeinek megfelelő előadásokat (még akkor sem, ha manapság a városok egészen mással is vannak elfoglalva), vagy Budapestről importált, akár (nem feltétlen) kiváló minőségi előadásokba kell beállni az énekkarnak, hiszen akkor fölösleges lenne elmenni a Louvre-ba megnézni a Mona Lisát, főleg ma, amikor kitűnő fénymásolók állnak a rendelkezésre. Nem mindegy.

Ahogyan nem idegeníthető el az Operaháztól, hogy annak a világ összes Operaházaival kell megvívnia a versenyt éppen Közös országunk méltó hírnevéért. Nem mindegy tehát, milyen döntéseket hoz annak az igazgatója.

Nem mindegy tehát senkinek.

A háborúban pedig mintha már mindenkinek mindegy lenne.

Méltatlan nyílt levelek helyett, a párbeszédre, az egyeztetésre és az érzelmek háttérbe helyezésére szólítjuk fel felnőtt és felelős társainkat, józan belátásra ébredő egyként ebből a végtelenül nemes feladatot ellátó csoportból, ahol nem vitatjuk el a felelősség különböző szintjeit, és azok nyilvánvaló létezését sem.

Ki vitatná, hogy egy elefántnak elefántnyival nagyobb háza kell legyen? Ki vitatná, hogy amikor az elefánt rátapos akár egy hangyára, azt nem hosszas tervezgetéssel éppen a hangya ellen tette, hanem egész egyszerűen haladt előre a maga útján? Ugyanakkor ki vitatná, hogy a hangya valójában A Föld (az Elefánt pedig lehet akár a Nap), a hangyaméretű bolygó valójában egy világ, ami éppen pusztulni készül?

A vidéki operajátszás bajban van, a fővárosi pedig egész eddigi felépítményét kockáztatja. Mit kell tehát tenni?Egyeztetni kell.

A jelen állapot strukturális, financiális megoldása hosszú távú, a jövő azonban a jelenben kezdődik, ahol most és addig is: együtt kell élnünk.

Miskolcra invitáljuk most-e feszült csapat minden résztvetőjét, hogy egy meghatározott napon megkezdjék az egyeztetéseket élőben, hiszen – lássuk be – nem vagyunk akkora ország, hogy valóban nyílt levelezésre lenne szükség, bevonva ezáltal éppen azokat, akiket közösen szolgálunk ki.

A tál közös. Nem borulhat ki tehát annak tartalma. Ráadásul ezt mindannyan tudjuk.

Ahogyan azt is tudnunk kell, nem mi vagyunk a fontosak. Nem a személyek, hanem a titulus és az azzal járó felelősség, az adott intézmény érdeke és az országos érdek. Ezt – akár vitázva – de a személyeskedésket messze elkerülve, meghívunk mindenkit a Miskolci Nemzeti Színház zenekari árkában berendezett katlanba, vagy – ha ott éppen egy kortárs ősbemutató előadására készülünk, komoly egyeztetési gondokkal – akkor egy tárgyalóba, bármely városba, legyen az fő, vagy főbb, hogy méltó módon kommunikáljunk a legszebb műfajról, az operáról és annak egész országot lefedő játszási lehetőségeiről, úgy, hogy ne egyvalakinek, de mindenkinek, vagyis az országnak: jó legyen.

Szabó Máté, Miskolci Nemzeti Színház művészeti vezetője

(Borítókép:  Szabó Máté a Miskolci Nemzeti Színházban 2015. április 8-án. Fotó: Vajda János / MTI)