Sokan bizonyára nagy szemeket meresztettek, amikor 2009-ben az Operaház bemutatta Borisz Eifman 1995-ös balettjét, Dosztojevszkij társadalmi tablószámba menő, a lélek legmélyebb bugyrait feltáró művét, A Karamazov testvéreket. Hogyan lehetséges az európai irodalom egyik legnagyobb, sokak szerint a legnagyobbnak tartott regényét a balett nyelvére lefordítani? Hogyan lehetséges a három Karamazov-fiú, Dimitrij, Iván és Aljosa jellemét, a köztük lévő ádáz és feloldhatatlan harcokat, belső feszültségeket a tánc nyelvén megmutatni?
Különösen felvetődött a kérdés Iván Karamazov, a pallérozott szellem, a filozófiai mélységű polémia, a mindenek feletti érvelés emberének alakjával kapcsolatban: hogyan lehetséges megmutatni az általa képviselt cizelláltságot, intellektuális árnyaltságot, ami jóval túlmutat az érzelmek, az ösztönök ábrázolásán?
Hogyan lehet az orosz értelmiség tépelődő, kétségbeesett figuráját a táncszínpadon bemutatni?
Bevallom, tánc- és Dosztojevszkij-rajongóként egyszerre magam is kicsit tamáskodtam, de az eredményt látva az mondtam, érdemes volt. A mű olvasását nyilván semmi sem pótolja, de nem is ez volt Eifman célja. Az orosz balett fenegyerekének tartott koreográfus nyilván maga is érzékelte a problémát, amikor művét pszichológiai balettként jelölte meg, ezzel is utalva a regényben a lélekábrázolás fontosságára. Ez azonban nemcsak címkézés, műfaji besorolás volt, a hagyományos, cselekményes balettekkel ellentétben Eifman itt nem a regény történéseire, sokkal inkább a karakterek ábrázolására, a jellemek bemutatására fókuszált, maximálisan követve persze a dosztojevszkiji művet. Eifman a nagyszabású produkciót először saját társulatára, a szentpétervári Eifman Balettre koreografálta, de a mű bejárta a világot, a New York Times kritikusa például így írt róla:
A balettvilág, mely eddig kereste a nagy koreográfust, most megtalálta. Borisz Eifman az.
Nem kell nagyon mélyen keresgélni ahhoz, hogy egy másik nagy orosz klasszikust is megtaláljunk a balettirodalom egyre szélesedő repertoárján. Jelenleg is a Győri Balett műsorán szerepel az Anna Karenina táncverziója Velekei László koreográfiájában, amit Magyarországon először Pártay Lilla balettművész-koreográfus állított 1991-ben színpadra. A Csajkovszkij zenéjére készített műről a művésznő így vallott: „Nyugodtan elmondhatom, ez az alkotásom telitalálat.”
Pártay Lillának ez volt első egész estét betöltő alkotása, mely rögtön nemzetközi színvonalú táncdrámává sikeredett. Pártay ötvözte a klasszikus és a modern balett lépésanyagát, a zenében pedig Csajkovszkij romantikus muzsikáját elegyítette Rácz Zoltán és az Amadinda Ütőegyüttes modern zenéjével. A koreográfus az adaptáció folyamatáról így számolt be:
A munka kezdetén mindent át akartam emelni a regényből saját Anna Karenina-verziómba: az impozáns, nagy hatású lóversenyjelenettől kezdve Levin bátyjának haldoklásáig. Azután fokozatosan egyszerűsödött a szüzsé, s egyre inkább a szereplők belső életére figyeltem, a sorsokra és a szenvedésekre.
Lám-lám, megint itt vagyunk a pszichológiai balettnél, amit fentebb írtunk Eifmannál.
Természetesen nemcsak a hazai művészeket ihlette meg balettszínpadon Anna Karenina története, minden idők balerinájának, a nagy Maja Pliszeckajának is írt egy verziót Rodion Scsedrin zeneszerző, akinek szintén ez volt az első táncdrámához írott zenéje, de a világhírű amerikai koreográfusnak, John Neumayernek is van egy Anna Karenina-adaptációja, melyet saját társulata, a Hamburg Balett számára hozott lére. A nemzetközi koprodukcióban készült, rendkívül érdekes és forradalmian modern előadást öltönyös urak és koktélruhás hölgyek adják elő, a sikeres, ámde zord, feleségét saját életéhez szükséges tárgynak, díszletnek használó Karenint épp választási kampánya közepette találjuk.
A szabadsághoz írt legendás ódánál, a Spartacusnál pedig már szinte nem is gondolunk Howard Fast regényére, sokkal inkább Seregi László nagyszabású, érzelmeket megmozgató, Hacsaturján zenéjére írt balettjére és a Stanley Kubrick rendezte filmre Kirk Douglas és Laurence Olivier főszereplésével, pedig Seregi szövegkönyvét és nagyszabású történelmi tablóját, melyben hús-vér figurákat lát és katarzist él át a néző, Howard Fast regénye ihlette. Az i. e. 74 körüli Római Birodalomban játszódó Spartacus Seregi első igazi nagybalettje volt, amely egy csapásra mérföldkő lett a magyar táncéletben. Generációk sora látta az 1968-ban született, történelmi témájú koreográfiát, amely az ókori rabszolgalázadás történetét úgy dolgozza fel, hogy közben igazi mondanivalója nem a forradalom, hanem az emberi érzelmek, az elnyomás ideje alatt meghozott döntések. Megint az érzelmeknél tartunk tehát, és ott, hogy legyen bár a téma intellektuális, politikai vagy történelmi, a végén mindennek az érzelmek állnak. Seregi így nyilatkozott darabjáról: „A téma örök, amíg embereket nyúznak, ölnek, igazságtalanul bántanak, és vannak emberek, akik kitörni vágynak.”
Balett is, film is nagy karriert futott be, Howard Fast regényét azonban nem lehet kikerülni, mely sikerét elsősorban modern szemléletének és hangvételének köszönheti. Az író drámai erővel ábrázolja a hatalma teljében lévő rabszolgatartó társadalmat, az ember alatti sorban sínylődő rabszolgákat, a plebejusok megvásárolható csőcselékét, a pöffeszkedő nagybirtokosokat és politikusokat, és a velejéig romlott szenátust.
A regény legfontosabb filozófiai kérdésfelvetése az, hogyan lehetséges, hogy a láncon, mocsokban tengődő nyomorultak egyszerre eszmélni kezdenek, a beszélő szerszámoknak nevezett furcsa lények egyszer csak egyenrangúnak érzik magukat uraikkal és kitörnek?
A muzikalitást és vizualitást nagyon fontos szerepbe helyező táncdráma talán egyik legmegejtőbb jelenete a III. felvonás azon részlete, amelyben Crassus végül le tudja győzni a rabszolgákat, a felkelés pedig elbukik. Spartacus és felesége, Flavia kettőst táncolnak, melynek kezdetén még elcsigázott rabszolgatársaiktól búcsúznak, hogy aztán megvallják egymás iránti oldhatatlan szerelmüket. A kettős közben azonban a rómaiak elfogják Spartacust, de Flavia tovább táncol, férje iránti szerelme legyőzhetetlen.
Természetesen Jurij Grigorovics világhírű Spartacusa sem kihagyható a felsorolásból, mely máshogy, másként, de éppoly kultikussá vált a balettirodalom történetében.
Egészen a közelmúltban nagyon érdekes kezdeményezésnek lehettünk tanúi az Eiffel Műhelyházban Jean Cocteau Les enfants terribles, magyarul Vásott kölykök című regényére. A Veszedelmes éden címen futó produkció egyszerre kortárs opera és kortárs táncmű, énekesek és táncosok teljesen paralel adják elő a jeleneteket, és még egy narrátor is van Szemenyei János személyében. Az operát Philip Glass, a koreográfiát Barta Dóra jegyzi, a műfaji cross over igazi szellemi kaland, és nem kevés irodalmi, zenei és táncművészeti pallérozottságot igényel.
Az angolszász irodalom is bővelkedik olyan alkotásokban, melyek a balettszínpadig jutottak. Lewis Caroll kultikussá vált felnőtt meséje, az Alice csodaországban balettként is nagy hatású alkotás, a folyamatos Nobel-várományos kanadai Margaret Atwood regénye, A szolgálólány meséje nemcsak tévésorozatot ihletett meg, de a balettszínpadot is, és Dickens Szép remények című regénye is ott szerepel a Northern Ballet repertoárján. Nem szólva Bram Stoker 1897-es nagy vámpírklasszikusáról, a Draculáról. Mindez kiválóan alátámasztja, amit Martha Graham, a XX. század forradalmi hatású táncművész-koreográfusa mondott: A tánc a lélek rejtett nyelve.
(Borítókép: Keveházi Krisztina (k) Grusenyka szerepében táncol Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij – Szergej Rahmanyinov – Mogyeszt Muszorgszkij – Richard Wagner: A Karamazov testvérek című balettelőadásának próbáján. A művet Boris Eifman koreográfus rendezésében a Magyar Állami Operaházban mutatták be. Fotó: Kollányi Péter / MTI)