Magas mérce. Ezzel a címmel fut egy film az idei BIDF-en, vagyis a 8. Budapest International Documentary Festival programjában. Az izlandi kosárlabdázó lányokról szóló alkotás alighanem az egyik legmegosztóbb dokumentumfilm a kínálatból, ám ha arra gondolunk, hogy a fesztivál idei szlogenje az, hogy Bátor filmek, ne csodálkozunk azon, a szembejön velünk a valóság.
Ebben a világban, a XXI. századra valaminek nagyon el kellett törnie, különben nem készülnének ilyen dokumentumfilmek, mint például a Magas mérce (Raise the bar). Gudjon Ragnarsson filmje egy izlandi edzőről, Brynjar Karl Sigurðsson tréneri módszereiről, életfelfogásáról, valamint a kosárlabdacsapatában játszó kiskamasz lányok neveléséről szól. Illetve...
Merthogy ez a film olyan témát feszeget, amitől
Talán attól, hogy elővesz egy olyan témát, amit egy olyan világban, amelyben sokan aszerint látják a társadalmat, hogy a férfi férfi, a nő meg nő, ennek megfelelően a lány is lány, a fiú is fiú, értelmezhetetlenné válik az, amikor egy kosárlabdaedző a megszokottól, az elvárttól, a dogmákba rögzített elvektől eltérő módon próbál játékra tanítani és életre neveli 8-11 éves lányokat.
Talán attól válik megosztóvá, hogy sokan vannak olyanok, akik szerint a társadalmi nemek igenis eltérhetnek a biológiai nemtől, és egy lányt sem feltétlenül kell rózsaszín plüsspónik között nevelni, hanem őket a fiúkhoz hasonló követelményszinttel és motivációs trenírozással kell szembesíteni, merthogy mindaz, amivel egyáltalán érvényesülni lehet, nem a nemi szerepek megmutatásában, kibontásában, hanem leginkább a célok eléréséért tett cselekedetek minőségében, a küzdelem módszereiben rejlik.
S hogy közben mi történik a lélekkel, a gyermekivel, a felnőttben megbúvóval, a társadalmilag berögzülttel, nos, ez a film valójában erről szól. Meg arról, hogy lehet-e egy gyereket úgy nevelni, amire ő még talán nincsen felkészülve, s hogy lehet-e ordítani vele csak azért, mert azt várjuk tőle, hogy ettől majd megérti a tanítás lényegét. Azt, hogy küzdj, harcolj, állj ki magadért, csak a legjobb az értékes, s hogy ha nem szívből csinálod, akkor jobb, ha eltűnsz.
Megannyi kérdésnek is felfogható kijelentés. Tény. Szülőkkel, nevelőkkel, szakemberekkel, bizottsági tagokkal szembesíthető valóság.
2015-ben egy nem éppen hétköznapi izlandi edző, Brynjar Karl Sigurðsson úgy dönt, hogy kosárlabdacsapatot alapít, és a legkisebbeket nem a megszokott módon, hanem saját, sokak által vitatott módszerével tanítja kosárlabdázni.
A nyolcéves kislányokat nemcsak a sport szeretetével, fegyelemmel, technikai tudással és csapatszellemmel oltja be, hanem pszichésen is felkészíti őket a versenyhelyzetekre.
Vezetése alatt a csapat nagyon hamar a korosztálya legjobbja lesz, idősebb lánycsapatokkal egy ligában szerepelnek.
Sigurðsson a kislányokból igazi sportolókat nevel, akik nemcsak a pályán, hanem a valós életben is helytállnak, kiállnak saját magukért.
Az edző azonban még ennél is magasabbra szeretné emelni a lécet. Az egyetlen lehetőség a fejlődésre, hogy a lányok csak fiúkból álló csapatokkal is összemérjék tudásukat. A külföldön természetes fiú-lány meccseket azonban a női egyenjogúságról híres szigetország kosárlabda-szövetsége érdemi párbeszéd nélkül letiltja.
Merthogy rendben, minden edző más módszerekkel nevel. Brynjar edző például olyan, mintha Lükurgosz reinkarnációja volna. Személyében a spártai állam eszményének letéteményese. Kőkemény módszerekkel nevel és tanít. A lányokkal ordít, elvárja a maximális lojalitást, az edzésbe vetett hitet, fanatizmust, fizikai és lelki szenvedést, mondván, a sikerhez vezető út nem a pályán, hanem fejben dől el. Bőrnyakúak, kommandósok képzésénél, programozásánál mindez valóban hatásos, bevált módszer, ahogyan az ókori Spártában is az volt, hiszen azokban a korokban, amikor a legtöbb városállam élén zsarnok uralkodott, s amelyikben király, az sem volt feltétlenül jóságos, erre volt szükség. Nem beszélve arról, hogy ott voltak még a hódító perzsák is, vagyis nem csoda, ha a szikár testbe oltott szikár lélek az eszményiség szimbólumának számított, férfiak és nők egyaránt ennek szolgálatában álltak, ebbe születtek, és a katonák a csatából vagy a pajzsukkal, vagy a pajzsukon tértek haza. Így lehettek élve és holtan is hősök.
Ezek a lányok azonban, Izlandon, mégiscsak kislányok. Tény, az éghajlat arrafelé zord, és egy kosárlabda-mérkőzésre is tekinthetünk úgy, mint egy csatára, csak éppen minek... Vagy kell-e... Muszáj?
Brynjar edző azt mondja, hogy a játék csak játék. Amit ő a lányoknak próbál átadni, az a szemlélet, amivel a kiskamaszok érvényesülni tudnak majd életben is. Amit nevezetesen éppen kosárlabdázás közben tanulnak meg. Az egyik szülő mondja is neki, hogy az addig rendben van, hogy a lányokkal keményen és következetesen bánik, de közben ne káromkodjon velük, hiszen ilyet otthon sem hallanak. Mire az edző azt feleli, hogy ő csak azokra a helyzetekre készíti fel őket, amivel később úgyis találkoznak. Egy másik apa meg a könnyeivel küzdve meséli el, hogy amit neki nem sikerült elérnie, hogy a lánya határozott és önálló legyen, az az edzőnek sikerült, és ezért hálás.
Ember legyen a talpán, aki egy ilyen helyzetben képes arra, hogy eldöntse, hogy mindaz, amit Gudjon Ragnarsson a dokumentumfilmmel elénk tár, az most egy elpuhult társadalom gyöngeségének kritikája-e, a szétmálló szülő szerepek ábrázolása-e, a konvencionális megszokások megmutatása, vagy egy edzői módszer túltolásának példája-e. Alighanem mindegyik, és egyik sem. Csupán annak látlelete, hogy mi történik akkor, ha egy olyan világban, ahol egy olyan kérdésfelvetésből, hogy a kiskamasz lányok csapata miért nem játszhat tétmeccset a kiskamasz fiúk csapatával, egyetlen snittel eljuthatunk odáig, hogy mert Izlandon még ma is megkülönböztetés éri a nőket.
Merthogy a filmben kimondatik: az izlandi lányokat nem úgy nevelik, mint az izlandi fiúkat. LEgalábbis Nem Arra, hogy küzdjenek, legyenek erősek és bátrak, folyton menjenek előre.
A film végkifejlete nem hoz megnyugvást. Ellenben megint elénk hoz számos kérdést:
És még megannyi kérdés, és lassan megfogalmazandó válasz születik, de az ilyen dokumentumfilmek éppen ettől erősek. Megmutatja, milyenek vagyunk is mi, emberek. Mit teszünk magunkkal, és mire vagyunk képesek azért, hogy jobbak, sokkal jobbak legyünk másoknál.
Egy azonban bizonyos: a film végén a lányok olyat tesznek, ami minden bizonnyal még azzal is szembemegy, azt rombolja le, amiért addig küzdöttek. A történelemben ugyanis számtalanszor bebizonyosodott már, hogy mások megalázásával az igazság csupán ködbe vesző idea marad, még akkor is, ha mindezt ők győzelemként élik meg.
A tanulság gyakran csupán folyamat. Ha ez értő és elemző diskurzus, akkor ez a film nem hiába készült el. Ám ha erő, dogma és dac, könnyen lehet, az emberiség is úgy jár majd, mint az ókori Spárta: néhány kőfal, név és törvény ugyan fennmarad, ám lényegében utódok nélkül eltűnik.
A 8. Budapest International Documentary Festival kínálatában mintegy 50 film látható országszerte tíz nagyvárosban, valamint Budapesten a Cinema City Mammut II. mozitermeiben. Öt szekcióban (Bátor gyermekek, Bátor nők, Bátor ellenállók, Bátor útkeresők, Bátor álmodozók) 32 nemzetközi versenyfilmet vetítenek 2022. január 22. és 30. között – magyar dokumentumfilm nincsen közöttük.
(Borítókép: Budapest International Documentary Festival)