Január 16-án bezárta kapuit a Ludwig Múzeum időszaki tárlata, az Othernity – Modern örökségünk újrakondicionálása című kiállítás. A finisszázs alkalmából rendhagyó tárlatvezetésre invitálták az érdeklődőket, akik a teljes kurátori csapattal találkozhattak: Kovács Dániel, Csóka Attila Róbert, Molnár Szabolcs és Smiló Dávid mutatták be a 2021-es Velencei Építészeti Biennále magyar kiállítását.
Olyan sokan voltak kíváncsiak a tárlatvezetésre, hogy közel húsz percet kellett várni a jegyekért ácsingózó embertömegre, és csak késéssel kezdődhetett a program. Szinte mozdulni nem lehetett a termekben, a kurátorok legnagyobb meglepetésére több tucat érdeklődő látogatott el a záróeseményre.
A Magyar Pavilon a 17. Velencei Építészeti Biennále részeként valósult meg, igaz, a koronavírus-járvány miatt a tervezettnél csak egy évvel később, vagyis 2021-ben jött létre. A Paradigma Ariadné építészeti stúdió munkatársai 2018-ban kezdtek el azon gondolkodni, hogy mivel induljanak a Biennále-pályázaton. A négy szakember hamar közös nevezőre jutott abban, hogy mi érdekli őket: a háború utáni modern örökség sorsa, a nemzetközi együttműködés és a régió boldogulása a versenyzsúfolt velencei közegben. Így alakult ki először a koncepció, majd a tizenkét budapesti épület és nemzetközi építészeti iroda részvételével a kiállítás.
A Ludwig Múzeum első emeletén a következő szövegbe botlottak a látogatók:
Az egykori „keleti blokk” országaiban, a mai Közép-Európa területén komoly kihívást jelent azoknak a modern épületeknek a használata, amelyek egy letűnt társadalom számára készültek.
A sorokat olvasva önkéntelenül is sejtettük, sőt, szinte lelki szemeink előtt láttuk, miről fog szólni a tárlat. És ehhez még az „igazi” Biennáléra sem kellett ellátogatnunk, csupán visszaemlékezni, hogy (budapesti lakosként) milyen épületeket látunk nap mint nap. Évtizedek óta...
Az Othernity-projekt keretében tizenkét közép-európai építésziroda gondolta újra a magyar főváros tizenkét „szocialista modern” épületét. A fiatalabb generációt képviselő alkotók (a kurátorokhoz hasonlóan) nem élték, pontosabban cselekvő módon nem élték át a létező szocializmust, mégis ismerős falak és betonszörnyek között cseperedtek fel,
legyen szó Varsóról, Belgrádról, Odesszáról vagy Prágáról: az épületek szinte megszólalásig azonos külsőt öltöttek, és öltenek máig ezekben a városokban.
A kiválasztott budapesti épületeket a kurátorok osztották ki a tizenkét irodának, a magyarok pedig igyekeztek úgy választani, hogy a kiosztott épületek az építészek stílusához vagy érdeklődési köréhez kapcsolódjanak, illeszkedjenek. Az épületek egytől egyig a második világháborút és a rendszerváltást összekötő bő négy évtized alatt születtek, többségük pedig máig eredeti állapotában maradt fent. (Ennek ellenére veszélyezteti őket a pusztulás...)
Az újragondolt objektumok között feltűnt a népligeti Planetárium, az Országos Villamos Teherelosztó épülete a Várban, a Déli pályaudvar, a Domus Áruház, az Alagút utcai OTP-toronyház és a Külső-Kelenföldi Református Templom is.
Mit adhat ez a pavilon a megsemmisülés előtt álló épületeknek?
Nos, a múzeum munkatársai szerint a tárlat „alternatívát kínál a fenntarthatósági előírások félreértéséből fakadó igyekezet, az esztétikai ellenérzések és a politikai antipátia miatt jellemzően bontás vagy az építészeti értékek elvesztésével járó újjáépítés helyett.”
A kiállítás két szimmetrikus részből állt: a Laboratóriumban az épületekkel kapcsolatos dokumentumok, alaprajzok, archív és mai felvételek sorakoztak. Ezeket a világító dobozokon megjelenő alkotásokat tanulmányozva kiderült, valójában mennyire feltérképezetlen ez a terület.
A tárlat másik felének otthont adó Bemutatóteremben már a kész kiállítási objektumok, a felkért irodák és építészek által megformált „építészeti reakciók” fogadták a nézőket. A kiállításon megtudtuk, hogy „a két narratíva egymástól elválaszthatatlan, és csak egymás összefüggésében értelmezhető”.
A kiállításban szereplő építészirodák:
(Borítókép: Végel Dániel / Ludwig Múzeum)