„Azt, hogy ha egyet fingik, azt is bekeretezik, még a mi barátságunk sem tudta elviselni” – írta Temesi Ferenc Esterházy Péterről a Bartók című regényében, majd kihúzta a dedikált könyvből. Ahogy arról az Index is beszámolt, január 21-én nyílik meg az evangélikus egyház kezelésében az Esterházy Péter és Gitta Könyvtár: Prőhle Gergelyt, az evangélikusok országos felügyelőjét – aki egyben a szintén a házban található Habsburg Ottó Alapítvány igazgatója – többek közt a dedikációkban fellelhető kapcsolati hálóról kérdeztük.
Hogy kerül a katolikus Esterházy-család könyvtára a Magyar Evangélikus Egyházhoz?
Esterházy Péternek valóban nem volt érdemi kötődése az evangélikus egyházhoz, ugyanakkor Fabiny Tamás elnök-püspökünkkel jó viszonyban voltak, én is számos alkalommal találkoztam vele, de nem is ez a lényeg. A család felajánlotta Tamás püspöknek a könyveket, majd az Evangélikus Országos Gyűjtemény szakértői megvizsgálták, miről is van szó, ezután döntöttünk. Egyházunk Szentkirályi utcai országos központjában pedig volt egy olyan földszinti vendéglakás, ami – az utcai forgalom miatt – leginkább egy ilyen közösségi tér kialakítására alkalmas, amit korábban is ide terveztünk.
Attól, hogy volt rá hely, még nem kellett volna befogadni.
Persze, fehér falak közt is beszélgethetnek emberek érdekes dolgokról, de azt gondolom, hogy itt a család adományozási szándéka szerencsésen találkozott a mi szándékainkkal és a lehetőségekkel. Amikor még a Petőfi Irodalmi Múzeum (PIM) vezetőjeként az örökös házában Szabó Magda könyvei közt tallóztam, azonnal feltűnt a polcon a Harmonia Caelectis.
Kinyitottam, és olyan meglepetés ért, amire nem számítottam: Esterházy hosszan köszöni meg azokat a javaslatokat, amelyeket Szabó Magda még a kézirathoz tett. Beugrik valakinek, aki a legújabb kori magyar irodalomról gondolkodik, hogy Esterházy Péter és Szabó Magda között lehetett ilyen nexus?
Ez az élmény és az Esterházyék könyveiben lévő rengeteg dedikáció nyomán jött az ötlet, hogy csináljuk meg ezt a teret úgy, hogy segítsünk az ide látogatóknak, elsősorban iskolásoknak, akik amúgy is jó, ha eljönnek ide, mert ebben az épületben rengeteg látnivaló van: ha leülnek a könyvtárban megbeszélni a látottakat (Luther Márton kézzel írott végrendeletétől a Balassa-kódexen át Karátson Gábor és Konok Tamás képeiig), ott Esterházy könyvei által egy bonyolult irodalmi, művelődéstörténeti, politikai kapcsolatrendszer is körbeveszi őket, ami Esterházy mint irodalmi, közéleti szereplő körül kialakult. Olyan differenciált képet kapnak a XX–XXI. századi irodalmi életről, a kulturális szövetről, ami biztosan nem tanulságok nélkül való. És talán pont ebben az evangélikus épületben a legfontosabb – a könyvtár polcai közt megjelenő nagybetűs idézetek is ezt sugallják –, hogy az író, és általában az irodalom, a kultúra miként reflektál arra a sokat emlegetett európai keresztény hagyományra, hitre.
Még mindig nem világos, hogy miért fogadták be a könyvtárat, miközben a hagyaték egy része Németországba került, ahogy Kertész Imréé is. Van abban valami szimbolikus, hogy otthont adnak egy ilyen gyűjteménynek?
Ha a szimbolikus alatt valami ilyesmit értenénk: nincs szó PIM-es fantomfájásról. Egyébként volt egy kezdeményezésem a család felé még PIM-es koromban: azt kértem, hogy EP hagyatéka maradjon Magyarországon. Éppen az ő esetében – akinek a műveiben az intertextualitás olyan fontos szerepet játszik, és akinek a magyar irodalmi hagyomány oly sokat jelentett – a hagyatéknak szerintem fizikailag is ott kell lennie, ahol a magyar irodalom más nagyjai is vannak, különös tekintettel Ottlik Gézára.
Nem tartom jónak, hogy Németországba kerülnek ezek a hagyatékok, politikailag és szakmailag sem látom indokoltnak. Ugyanakkor akár Kertésszel, akár Esterházyval kapcsolatban elképesztőnek tartom azokat a gesztusokat, amelyek végül oda vezettek, hogy ezek a döntések megszülettek.
Arra gondolok például, amikor aktuális megmondóemberek arról filozofáltak, hogy vajon a kánont hogyan kell átírni, és a kánonban vajon benne van-e Esterházy Péter, vagy legyen más helyette. Lehet arról beszélni, hogy valóban olvassák-e Esterházyt, hogy jó író-e vagy sem, még arról is, hogy a politikai állásfoglalásairól mit gondolunk, de az, hogy ilyen erőltetett módon hasítson bele bárki bármilyen oldalról a kortárs irodalmi szövetbe, egy ilyen életmű kapcsán különösen nem szerencsés. Egyébként pedig mondjon nekem valaki egy szerzőt, aki a Javított kiadásnál érzékletesebben írta le a rendszerváltást követő időszak szörnyű dilemmáit!
Tényleg nincs PIM-es fantomfájása? Hiszen ott kellett hagynia a Petőfi Irodalmi Múzeum igazgatói székét. Azóta Demeter Szilárdtól elhangzott olyan is, hogy a magyar kortárs irodalom 80 százaléka kuka, illetve hogy Esterházy azon öt elitíró közé tartozik, akit nem olvasnak. Érez valamilyen elégtételt, hogy bemutatják Esterházyt a nagyközönségnek?
Se fantomfájás, se elégtétel. Nem az utódom által elmondottakkal összefüggésben tartom ezt fontosnak. Ha van valamilyen összefüggés – és ezért nyitjuk meg az EPG Könyvtárat a magyar kultúra napjához kapcsolódva, s ezért tartom fontosnak azt is, hogy a kulturális államtitkárság is támogatta anyagilag a kialakítását, és a megnyitóján Fekete Péter is itt lesz –, mert azt gondolom, hogy a magyar közgyűjteményi rendszernek – amelynek bizonyos értelemben az egyházi gyűjtemények is a részei – minden korban kötelessége gyűjteni, gondozni a jelentős írói életműveket, hagyatékokat, bármit is gondol éppen az ideális kánonról.
Nem a közgyűjteményi rendszer dolga az, hogy szinte már az író kihűlt teste fölött elkezdjen szelektálni. Ne essünk abba a hibába, amibe annak idején a kommunisták, hogy Erdős Renée-t vagy Herczeg Ferencet ideológiai alapon rögtön kiiktatták a rendszerből, és ennek következtében a hagyatékuk jó része azóta is kallódik.
Előbb-utóbb kikristályosodik, hogy egy életműből mi marad meg tartósan az irodalmi emlékezetben. A magyar nyelvű kultúra egy kapcsolati háló. Az pedig, hogy mit olvasnak az emberek, végképp nem függ valami központi ízlésformálástól – egyébként pedig a legfontosabb, hogy olvassanak, és ehhez meglegyen a megfelelő érdeklődés és kínálat.
Én se gondolom, hogy majd az ide látogató középiskolások rögtön lázasan fogják olvasni a Termelési-regényt vagy A szív segédigéit.
De egy érdekes idézet, egy élethelyzet, egy írói barátság története, vagy akár csak a nyelvi lelemény meghozhatja a kedvüket. Azt lehet nekik mondani, hogy volt itt egy érdekes ember, akinek izgalmas a személyes sorsa és családjának története, többnyire jó szövegeket írt, érdemes rá odafigyelni. Mindezt egy szerető hitvessel, négy gyermek felnevelése mellett.
A legtöbbet az említett irodalmi kapcsolatrendszerről a dedikációk mondanak.
Van több Szabó Magda-kötet, ami kicsit évődve igazolja vissza a fentebb említett kapcsolatot. Tandori Dezső ajánlásai olykor nagyon viccesek, Orbán Ottóéi meghittek, szépek – a sort hosszan folytathatnánk. De Temesi Ferenc például azt írja a Bartók című regénye dedikációjában, hogy „Péternek és Gittinek baráti szeretettel”, de ha kinyitjuk a könyvet a 401. oldalon – ahova egy karácsonyi szalvéta van betéve –, azt látjuk, hogy egy mondat második fele viccesen, korrektúrajelekkel ki van húzva:
a nyolcvanas években még barátok voltunk EPével, aki tényleg jó prózaíró – itt Temesi pontot tett, majd, tisztesség ne essék, ez következett: –, de azt, hogy ha egyet fingik, azt is bekeretezik, még a mi barátságunk sem tudta elviselni
– ezt már törölte. Tudjuk, miről van szó, a kultusznak számos furcsa tünete van, ez mégis azt mutatja, hogy az irodalmi kapcsolatrendszer sok mindent kibír, és attól, hogy néha beszólunk egymásnak, még lehet szeretettel ajánlani egy könyvet, sőt még valamelyest baráti viszonyban is lenni. Ez a nagyvonalúság, a humor sokkal fontosabb, mint a megátalkodott ideologizálás, politikai szembenállás. Vagy ott az ikonikus Csoóri-kötet, a Nappali hold, amit baráti kézszorítással dedikált Esterházynak. A rendszerváltozás előtti időszak nagyon tanulságos ebből a szempontból is.
Ezek a dedikációk nem minősülnek magánközleményeknek? Ha én mondjuk dedikáltam volna valakinek, és abban…
…szerelmet vall.
Például. Akkor engem zavarna, ha mindez nyilvánosságra kerülne.
Erre mi is gondoltunk. De profi könyvtárosaink nagyon szabálykövetőek, és ha valami kutatható, akkor kutatható. Aczél György magánkönyvtára például továbbra sem hozzáférhető: na, abban lehetnek igazán érdekes dolgok – nem feltétlenül a szerelemről.
A kortárs magyar irodalomból mindenki ott akart lenni Esterházy könyvespolcán – a köteteket kézbe véve még talán azt is meg lehet állapítani, hogy ki az, akit tényleg forgatott, és kinek a könyvét tette olvasatlanul a polcra.
Kétségkívül központi figurája volt a magyar irodalomnak, akihez mindenki viszonyult valahogy, a publicisztikai munkássága és családi, történelmi háttere miatt is. Emlékszem, 1999-ben, amikor a Frankfurti Könyvvásárra készültünk, és tudtuk, hogy Esterházy Péter fogja megnyitni, mert akkor jelent meg a Harmonia Caelestis németül, arra gondoltunk, ez lehetőséget ad arra, hogy egyúttal egy történelmi, kultúrtörténeti tablót is fessünk Magyarországról. Mojzer Miklós volt akkor a Szépművészeti Múzeum igazgatója,
nem volt könnyű meggyőzni arról, hogy az Esterházy-gyűjteményt kivihessük Frankfurtba:
ha megmutatjuk, hogy volt itt egy főnemesi család, amely évszázadok óta ezzel az európai tájékozottsággal élte az életét itt, a Kárpát-medencében, akkor ennek üzenetértéke van. És akkor Eszterházáról és Haydnről még nem is beszéltünk. Esterházy nemcsak magyar, hanem erősen közép-európai szerző is, gondoljunk csak Hrabalhoz fűződő kapcsolatára, ugyanakkor Európa-szerte közkedvelt író, ez szintén látszik idegen nyelvű könyvein, a dedikációkon.
A Szentkirályi utcai épületben található a Habsburg Ottó Alapítvány is, amelynek ön az igazgatója. A Habsburgoknak van közük az evangélikusokhoz?
Nekik sincs, de ez egy egészen más történet, mivel az alapítvány itt csak bérlő. Az épületet az evangélikus egyház Benczúr László remek tervei alapján néhány éve felújította, és több irodát alakított ki, mint amennyire végül szükség lett, így ezek a terek évekig üresen álltak, megfelelő bérlőre várva. Amikor megszületett a döntés, hogy a Habsburg Ottó-hagyaték költözzön a budai vár barokk szárnyába, kiderült, hogy az
jelen állapotában használhatatlan, és nem tudjuk azt sem, hogy a Magyar Nemzeti Galériának mi lesz a sorsa,
így a felújítás időpontját sem látjuk pontosan. Ezért bérelni kellett a hagyatéknak helyet, itt pedig a piaci ár kevesebb, mint feléért tudtunk elhelyezkedni. Nagyon ügyeltem arra, hogy alapítványi beosztásom és egyházi tisztségem párhuzamossága miatt a megállapodás maximálisan korrekt legyen.
A feldolgozási munka milyen fázisban van?
Négyszáz ládányi anyag érkezett: könyv, irat, fénykép és néhány tárgy. A végső cél az, hogy digitálisan hozzáférhető legyen a hagyaték. Folyamatosan dolgozzuk fel az anyagot, a fotógyűjtemény és valószínűleg a magyar nyelvű levelezés jelentős része is idén kikerül a honlapra. Két könyvet adtunk ki eddig: a Habsburg Ottó és az államhatalom után most jelent meg a Habsburg Ottó és a rendszerváltozások. Épp a napokban kaptunk Andrea főhercegnőtől, Ottó legidősebb gyermekétől Németországból egy doboznyi iratot, fényképet: a család látja, hogy itt érdemi munka folyik, és megbíznak bennünk. Ez azért fontos, mert az Esterházy kapcsán már említett gyűjteményezési szempont itt is érvényes: arra törekszünk, hogy a történelmünkre vonatkozó dokumentumok minél szélesebb körből kerüljenek hozzánk.
Sokan találnak meg minket itthonról is, és kiadványokat, kis kultusztárgyakat, kitűzőket, érméket, szobrocskákat ajánlanak fel.
A jó király utáni vágy benne volt a két világháború közti gondolkodásban, de a rendszerváltáskor is megjelent, mára viszont nem sok maradt belőle. Nekünk biztos, hogy nem feladatunk semmiféle legitimista érzület ápolása: az európai politikus, a dinasztia utolsó trónörökösének a magyar történelem szempontjából való értékelése a célunk. Ezen kívül az Ottó által képviselt eszmék jelenkori megjelenésének vizsgálatával is foglalkozunk, ami az Európa jövőjéről szóló konzultációsorozat idején különösen is tanulságos...
Előkerültek olyan iratok, amelyek forradalmasíthatják az eddigi ismereteinket?
Ha nem is forradalmasítják, de azért néhány ponton finomítják akár a hidegháborús időszakra vonatkozó ismereteinket, akár azt a történelmi tapasztalatot, ami a Habsburgokkal összeköt minket. A néplélekben a család neve bizonyos ellenérzéseket szül, ami természetes, de Ottó kilóg ebből a sorból: amikor még épphogy felépült a vasfüggöny, ő volt az első, aki nyilvánosan kimondta, hogy ennek, életképtelensége folytán, vége lesz.
Ő szólalt meg először magyarul az Európai Parlamentben, ő vette ott először védelmébe a határon túli magyarokat.
S bár gyerekkorában uralkodónak nevelték, ő az elveszett politikai hatalmat szuverén gondolkodássá alakította, így tudott nagy hatású európai, sőt világpolitikai gondolkodóvá, háttéremberré válni.
(Borítókép: Prőhle Gergely. Fotó: Karip Tímea / Index)