Bár magáról azt állítja, hogy nem igazán ismerik fel az utcán, mégis kijelenthető, hogy László Zsolt országunk egyik legelismertebb színésze. Eddigi karrierje során mindig izgalmas irányt képviselő társulatokhoz szerződött, így rengeteg emlékezetes alakítás kötődik a nevéhez. Nemrég a Centrál Színház Network című darabjának bemutatóján láttuk. Az előadás a média hatalmáról szól. Többek között erről is beszélgettünk, illetve arról, hogy a tévétársaságnál fellelhető hatalmi játszmák és viszonyok mennyire jelennek meg a színház világában. A színész apaként is érintett volt a Színművészeti egyetemfoglalásánál, hiszen két gyermeke is az intézmény tanulójaként harcolt az autonómiáért.
A Network című darab többek között azt a problémát veti fel, hogy a nézők figyelméért zajló harc oltárán fel kell áldozni a szakmaiságot. A színházakban is fellelhető ez a jelenség?
Nincs rálátásom a teljes szakmára, de úgy gondolom, hogy el nem ítélhető módon rengeteg ember csupán azért jár színházba, hogy kacarászhasson. Ha az ehhez való alkalmazkodás jelenti a szakmaiság beáldozását, akkor persze, ez egy fellelhető jelenség. Mindig voltak olyan intézmények, ahol a „könnyebb utat” választották a nézők becsalogatására. Ezen a téren is igényes színházat csinálni kötéltánc; nem könnyű olyan darabot találni, ami szól is valamiről, mégis szórakoztat. Puskás Tamás abszolút az igényes szórakoztatás felé megy, ahogy például Orlai Tibor is, de ahogy említettem, nincs rálátásom az egész szakmára.
Az ön számára mi a Network fő üzenete?
Nem szoktam ilyeneken gondolkodni, vagy csak nagyon ritkán. Ha jön egy feladat, egy szerep, akkor inkább azon agyalok, hogy miként lehetne minél plasztikusabban, sokrétűbben, mélyebben megfogni a karaktert.
De ha az ember találkozik egy szöveggel, az önkéntelenül is hatást vált ki belőle.
A Network kapcsán nagy félelmem volt, hogy az internet elterjedésével nem hat-e majd régiesnek a darab. Az alapanyag egy 1976-os film, amit én eredetileg nem láttam. Azóta ezt pótoltam, de már csak akkor, amikor bőven benne voltunk a próbafolyamatban, hogy ne befolyásoljon. Ám azt tapasztaltam, hogy a történet még 2022-ben is döbbenetes erővel bír.
Végül is a tévé világa szimbolizálhatja a modern kori médiát.
Igen, de az fontos különbség, hogy az internet világában nincsenek felelősök. Egyedül te döntöd el, hogy mit pakolsz fel a világhálóra. A tévében mégiscsak ül egy vezetés, amelynek az értékrendje megjelenik a műsorok milyenségében. Puskás Tamás ki szokta kérni pár bizalmasa véleményét egy-egy készülő darabról – nemrég tudtam meg, hogy Tamáson kívül senki nem hitt abban, hogy a Network siker lehet. Gondolom, ehhez hozzátartozik a tény, hogy az előadás technikai részének magas színvonalon történő megvalósítása rengeteg pénzbe kerül, ami egy magánszínház esetében minimum kétséges vállalkozás. Utólag már tudom, hogy Tamásnak azért volt igaza, mert ehhez a témához mindenkinek van köze, viszonya. Így képtelenség, hogy bárkit is érintetlenül hagyjon.
Említette, hogy egy tévétársaságnál a műsorok tükrözik a vezetőség értékrendjét. Ezen az analógián haladva egy színházi előadásnál fontos, hogy kiérződjön a rendező véleménye, vagy a cél inkább az, hogy a darab kérdéseket vessen fel a nézőkben?
A színház alapvető célja a kérdésfelvetés. Mondjuk, most visszagondolva azok az előadások, amelyek mély nyomot hagytak bennem, mindig tükrözték az alkotók véleményét. De közben pont a minap olvastam egy kritikát a Networkről, amely azt hozta fel negatívumként, hogy ebben az előadásban nem érződik, hogy az alkotók mit gondolnak a felvetett kérdésekkel kapcsolatban. Persze ezt számon lehet kérni egy előadáson, de az esszencia mégis az, amikor csak objektíven felmutatunk valamit, amin ki-ki a maga személyisége szerint elgondolkodhat.
Miközben az is egyfajta vélemény a színház vezetésE részéről, hogy milyen darabokat választ.
Hogy ebbe hogyan férnek bele a tinglitangli vígjátékok, arról nem szeretnék véleményt alkotni, mert sosem akartam ilyen intézményben játszani, és szerencsére úgy hozta az élet, hogy nem is kellett.
Azt lehet tudni, hogy öt gyermekéből ketten is a szakmában kalandoznak.
Szegről-végről már hárman, ugyanis a nagyobbik fiam hangmérnöknek tanult, és most a Radnóti Színházban dolgozik, tehát kollégák lettünk.
A másik két szakmabeli gyermeke, Panna és Gáspár átélték a Színművészeti egyetemfoglalásának időszakát. Apaként, aki ráadásul maga is kötődik az intézményhez, hogyan érintette ez az időszak?
Amúgy sem tudtam volna független maradni, de így vastagon benne voltam. A legrosszabb érzés a tehetetlenség volt, az, hogy nem tudtam nekik mit mondani. Illetve ők is más-más módon élték ezt meg. Panna televíziós műsorkészítő szakra jár, Gazsi színész. Az osztályfőnöke, számomra érthető módon, felállt, ezzel hatalmas űrt hagyva maga mögött. Ez is egy kétfenekű történet. Voltak nagy mélypontjaik. Ez már egy teljesen más világ, mint amikor én voltam végzős '89-ben. Eleve nehezebb talpon maradni, elhelyezkedni. Ha úgy alakul, független társulattal, befogadó színházban tud dolgozni az ember, de ez legfeljebb öt-hat évig reális. Megélni belőle nem igazán lehet. Miközben, ha már elvégeztél egy egyetemet, szeretnél boldogulni abban a szakmában, amit évekig tanultál. Most erre kevésbé maradt lehetőségük a fiataloknak, mert több a színész, mint a biztos játszóhely. Az egyetem mindig egy védett burok volt, akár egy anyaméh. Biztonságot jelentett, és stabil alkotóközösséget legalább öt évig. Ebben a helyzetben ezt húzták ki az ott tanulók lába alól. Apaként annyit tudtam a gyermekeimnek mondani – hiszen aktívan részt vettek ebben a történetben –, hogy amit átéltek, az örökké az övék marad. Negatív és pozitív értelemben is.
Azok részéről, akik részt vettek az SZFE átformálásában, visszatérő kritikának számít, hogy létezett egy szakmai elit, akik keveseket engedtek be a körükbe. Jogosnak látja ezt a megfigyelést?
Én is legyek megsértődve, hogy nem vagyok tagja a budapesti Katona József Színháznak? A tehetség mindig utat tör magának. Amikor Vidnyánszky Attila átjött Kárpátaljáról, a szakma első perctől támogatta. Az átalakított SZFE-n ülő emberek lehetőségek garmadáját kapták. Érdekesnek tartom, hogy például a Magyar Színházi Társaság ellenében megalapították a Magyar Teátrumi Társaságot. Ebből kiindulva csinálhattak volna egy „saját” egyetemet is.
De nem így tettek, mert a motiváció nem a tanítás volt, hanem az, hogy az előző intézményt szétrombolják.
Évekkel ezelőtt lehetett volna adni Szarvas Józsefnek egy osztályt, de ez sem jelentett volna semmit, hiszen Vidnyánszky is tanított az egyetemen.
Hathat stigmaként egy színészre, hogy melyik színházba szerződik el?
Abszolút. Ha politikailag kérdezed, akkor azért, mert az emberek mindenkit előszeretettel pakolnak be egy skatulyába. Ha művészileg érdekel a kérdés, akkor pedig azért, mert egy színészt nagyban meghatároz, hogy milyen emberekkel dolgozik. Akkor lehet a legszínesebben művelni ezt a szakmát, ha minél több tehetséges emberrel kerülsz össze, és bizony vannak helyek, ahol kevesebb a tehetséges kolléga.
Feladata egy művésznek, hogy a rá irányuló megnövekedett figyelem miatt kiálljon ügyek mellett? A napokban jelent meg egy videó, ahol szavazatszámlálásra buzdít több kollégájával egyetemben.
Igen, mert ezt fontosnak gondoltam. De nem tartom magam annyira ismert embernek, például nem ismernek fel a buszon, legfeljebb egy bizonyos réteg. Ettől kicsit színészek között civilnek, civilek között színésznek érzem magam. Ezzel együtt is történtek már az országban olyan dolgok, amikor azt gondoltam, hogy nekem is muszáj felszólalnom, és nem csak napjainkban. Ilyen volt, amikor Székely Gábort eltávolították az Új Színház éléről. Vagy mikor beszántották a Budapesti Kamaraszínházat. Székely Gábor mondta még annak idején a Művész Színház botrányáról, hogy az is megbocsáthatatlan bűn volt a szakma és a politika részéről.
Gábor akkor azt hangoztatta, hogy bármilyen színházat zárnak be – példának itt a Mikroszkóp Színpadot említette, ami csöppet sem fedte le a színházi ízlését –, annak megszüntetése is olyan vétek, amiért ki kell menni az utcára.
Szirtes Tamás ezen a téren sokkal cinikusabb volt; ő azzal érvelt, hogy ha bezárnak egy színházat, az legfeljebb az ott dolgozóknak fáj. Ez kétfajta megközelítés, de abból kiindulva, hogy a Budapesti Kamaraszínház miként múlt el nyomtalanul, sajnos Szirtes igaza felé hajlik a mérleg.
Az imént felsorolt példái alátámasztják, hogy mindig volt megosztottság a szakmán belül, most mégis úgy érződik, hogy az elmúlt években stabilan kialakult a kulturális életben két oldal: akik a konzervatívabb álláspontot képviselik, szemben azokkal, akik nem a nemzeti értékeket tűzték zászlójukra.
Félve mondom, hogy a művészet nem konzervatív műfaj. A művészet mindig szélsőség, mert azzal lehet hatni. A nemzeti értékekkel való példálózás számomra nem művészeti kategória és igazságtalan. Az ízlés számít, hogy meddig lehet elmenni, hol van a vörös vonal. De a művészet nem lehet langyos, mert akkor már egészen másról beszélünk. Igen, mindig is volt megosztottság a szakmában: tehetség kontra tehetségtelenség alapon, és nem ideológiák mentén. Akkor van baj, ha a középszer pezseg.
A színész egyik legnagyobb fegyvere az empátia, hiszen olyan szerepekbe is bele kell helyezkednie, ahol nincs közös értékrendje a karakterrel. Ezzel a képességgel, pont ezen a szakmán belül, nem könnyebb közelíteni egymás felé?
Nem hiszem, hogy ez számít. Egy pszichiáter vagy pszichológus sem tudja magát gyógyítani.
Egy színházi alkotó ismerősöm jellemezte önt úgy, hogy agyalós színész, akinek muszáj megértenie a rábízott karaktert, illetve a rendezői utasításokat. Ön is így látja magát?
Régen sokkal ösztönösebb voltam ezen a téren. Tapasztalat híján, amikor az ember még nincs annyira birtokában a szakmának, akkor persze hogy az ösztön és az érzelmek viszik előre. A fiatalokat pont azért kell segíteni, hogy felhívjuk a figyelmüket arra, hogy szövegekkel dolgozunk, amelyek alapvetően a fejben, nem pedig a gyomorban születnek meg. Most, miközben beszélgetünk – leszámítva az SZFE-témát – bennem nincsenek érzelmek. Az ember a gondolatait próbálja átadni. Ez a színházban sincs másképp. Köves Ábel producer barátom olvasta valahol, hogy a színészet az egyik legbonyolultabb agyi tevékenység. Hiszen olyan szöveget mondasz, ami nem a tiéd, mégis el kell érni, hogy úgy tudd átadni, mintha a te fejedben és épp akkor születne meg a gondolat. Sokrétű koncentráció.
Sosem akarta kipróbálni magát rendezőként?
Nem. Nem merném vállalni a pozícióval járó felelősséget. Mikor anno a főiskolán este jeleneteket állítottunk össze a másnapi órára, mindig egymást instruáltuk. Amikor másnap az osztályfőnök azért szúrta le a színészt, amit én mondtam neki, akkor mélységesen szégyelltem magam. Persze az én ízlésemnek, értékrendemnek az általam adott instrukció felelt meg, mégis elbizonytalanodtam, és egyre hátrébb léptem ezen a téren. A mai napig nem tudom instruálni a kollégáimat.
Ezek szerint ez a régi rossz tapasztalat térítette el a rendezés útjáról?
Egy rendezőnél szükséges, hogy legyen határozott gondolata, olyan mondanivalója, ami mögé beáll. Én valahogy igen kevésnek tartom magam ehhez. Nincs meg bennem az, ami egy rendezéshez kéne. Illetve elég magas elvárásom lenne magammal szemben, hiszen rengeteg olyan előadásban dolgoztam, amelyek nagyszerűek voltak. Félek, hogy ezt nem tudnám megugrani. Azt az igényességű és minőségű darabot, amit én is szívesen megnéznék, nem biztos, hogy saját magam létre tudnám hozni. Lehet, hogy ez kishitűség, nem tudom.
Alátámasztva az utolsó mondatát, itt említeném meg, hogy korábbi interjúiban többször is nyilatkozta: színészként is ritkán elégedett magával.
Amikor előadás végén a tapsrendnél tartunk, mindig arra gondolok, hogy aznap este mit rontottam el, nem pedig fürdőzöm a sikerben. Persze jó érzés belenézni a nézők szemébe, és látni, hogy kaptak valamit az előadástól, de a mai napig nem tudok felhőtlenül boldog lenni, hiszen az ember nem tud százszázalékosan teljesíteni, így mindig van valami, ami épp nem sikerül.
Amit rólam állítottak, hogy agyalós vagyok, ez valóban így van. Nekem kell, hogy a szövegtudás teljes birtokában legyek, közben értsem, amit mondok, hogy át tudjam forgatni magamban. A bábszínészetet tartom az esszenciális színészetnek, hiszen ott minden eszközzel a bábot támogatjuk, hogy rajta keresztül menjen át a mondanivaló a nézőkhöz. Egy báb sosem lesz hiú, nem tündököl önmaga sikerében. Rengeteg olyan kollégám van, akik képesek meghatódni önmaguktól, mert annyira zseniálisan játszanak. Miközben a színpadon a színész egyáltalán nem fontos, csak és kizárólag a karakter, akit játszik. Nyilván nem könnyű úgy színpadra állni, hogy te egy senki vagy, de ez a cél, mert a jó színész csak egy eszköz.
Mi tudja támogatni ezt a színházi alázatot?
Olyan helyeken kell dolgozni, ahol jó a közeg, és szerencsére nekem mindig megvolt erre a lehetőségem. Mindig olyan színházat választottam következő állomásként, ahova a társulat miatt szerettem volna csatlakozni. Ilyen volt a székesfehérvári Vörösmarty Színház is. A Nemzeti után mehettem volna a Vígbe is, de Szikora Jánostól jött ez a lehetőség. A fehérvári színház viszonylag frissen alakult, és olyan volt a névsor, hogy azt éreztem, hogy oda szívesen tartoznék. Azóta is hiányzik az a légkör, az a büfé, az a beszélgetésközeg, ami ott volt. Imádtam, de muszáj volt visszajönni. Amikor Kováts Adél megkapta a Radnóti Színházat, nagyon szimpatikus dolgokat mesélt arról, hogy merre akarja vinni az ottani társulatot.
És abba az irányba mennek?
Igen. Persze az út nem mindig egyenes, vannak kanyarok. De a Radnótiban a nézőkkel való párbeszéd a legfontosabb, és szerintem ezt az irányt tartjuk.
(Borítókép: László Zsolt. Fotó: Papajcsik Péter / Index)