Dolly Alderton londoni írónő Szellemek című komikus-romantikus regénye február elején jelent meg a 21. Század Kiadó gondozásában.
Első ránézésre semmi különös nincs a 342 oldalas kötetben, a könyvesboltban simán elmennék mellette. Az ajánlót átfutva hidegen hagy a 32 éves sikeres gasztroblogger (elnézést, gasztroíró), ugyanakkor a pasizásban már kevésbé szerencsés Nina Dean élete, hiszen annyi hasonló kötet jelenik meg, hogy Dunát lehet velük rekeszteni, és különben is, a begyöpösödés küszöbén álló, a magánéleti válságát a munkával és önreflexióval (önostorozással) ellensúlyozni próbáló szingli nőkről szóló regényekkel ki lehet üldözni a világból.
Azon kívül, hogy írok, az égvilágon semmi közös nincs bennem és a főhősben, mégis úgy érzem, hogy a történetnek sikerült beszippantania. Ez csak egyvalamit jelenthet: Alderton regényére rányomható a képzeletbeli „érdemes elolvasni” pecsét. Könnyed hangvételű, szlengekkel teletűzdelt, mégis sokszínű, komoly témákat feszegető olvasmány.
Célközönsége pedig, nos, magamból kiindulva: bárki. Tényleg bárki. Talán azt is megkockáztatnám, hogy elsősorban a férfiak.
A témakörök tárháza végtelen: a szerelem, csalódások, pánik, halálfélelem, kaja-pia, gyerekek, demencia, féltékenység és önbecsapás mind-mind visszatérő motívuma a regénynek, némelyik téma ráadásul olyan őszintén jelenik meg a lapokon, mintha egyenesen az olvasó gondolataiból került volna a kötetbe.
Mondhatnám, hogy a Szellemek keretes szerkezetű regény, de nem lenne teljesen helytálló a megállapításom: igaz, hogy az eleje és a vége ugyanarra a témára fókuszál, mégis teljesen más megvilágításba helyezi az ominózus párbeszédet. Vagy éppen a párbeszéd mindennemű hiányát, ha már eredetileg Ghosting címmel debütált...
Ehhez a regényhez elengedhetetlen tudni, hogy a ghosting kifejezés angolul nagyjából annyit tesz: a másik ember, akivel romantikus kapcsolatban, párkapcsolatban vagy, szó nélkül eltűnik az életedből. Nem hív, nem üzen, nem keres többé, vagyis szellemé válik, egész egyszerűen felszívódik.
Elsőre (talán a magyar cím miatt) fel sem tűnik, hogy a szerző erre a szóra fűzte fel az egész történetet. A könyvben szereplő szellemek megannyi formát öltenek: szinte nincs is olyan karakter, akinek az életében ne lenne (vagy lett volna) egy megfejthetetlen személy, egy fel-felbukkanó figura, egy totális misztikumként fémjelzett alak. A saját, személyes démona.
A nyálas romkomnak tűnő (és általában romkomként emlegetett) regény sokkal inkább egy időnként sötét hangulatú pszichothriller a karakterek belső vívódásairól, mintsem giccses és kiszámítható szerelmi történet akármelyik harmincas éveiben járó nőről, aki megtalálja a nagy Őt. A karakterek viselkedése sokszor megnevettet, de legalább ennyiszer nevetséges is. Nem a jó értelemben...
Amikor azt hittem, hogy előre látom, sőt tudom a folytatást, akkor döbbentem rá, hogy nem, valójában egyáltalán nem erre számítottam, az írónő sikeresen megtréfált a gondolatmenetével.
A mellékszereplők gondolatmenetével. Nem a főhősével, hiszen ő az egész kötet legkiszámíthatóbb karaktere, ezért talán a legunalmasabb is. A mellékszereplők kiszámíthatatlansága azonban kárpótol Nina Dean elcsépelt és sablonos megjelenítéséért.
A nehezen beinduló regény nagyjából a történet egyharmadánál ritmust vált, onnantól pedig egymást érik benne a fordulatok, és akármennyire kiszámítható egy-két párbeszéd, kifejezés vagy szituáció, legalább annyira meglepő mondatok és események tárháza a regény. Csavarokban szerencsére nincs hiány, és talán pont ezért éreztem azt, hogy muszáj folytatnom az olvasást.
(Borítókép: Kaszás Tamás / Index)