„Céltalan volna fölvilágosítani felnőtt társainkat, hogy a gyermekeket nem a gólya hozza és hogy a háborúkat a csúnya, rossz emberek hozzák. Tudják ezt ők minélkülünk is. Ők se szeretik, szegények, se a kolerát, se a gránátot, legalább ezt állítják. Magukat is ismerik úgy, mint mi magunkat. Megdöbbennek attól, hogy egy örökség szétosztásánál halálosan összevesznek nénjükkel egy diófa szekrény vagy egy velencei tükör miatt, és hogy aztán egész életükön át nem is szólnak hozzá, s mégis csodálkoznak azon, hogy a többség hasonlít hozzájuk. Mióta az ember ember, sohase tudta fönntartás nélkül elítélni a gyilkosságot. Szüksége volt erre mint utolsó fegyverre. A szélsőjobb- és a szélsőbaloldal, a fasiszta D’Annunzio és a kommunista Majakovszkij egyformán dicsőíti a vérontást. Mi, akik a béke barátai vagyunk, nem indítványozhatjuk, hogy mindenkit, aki nem barátja a békének, azonnal meg kell gyilkolni.”

E sorokat Kosztolányi Dezső írta 1934-ben a Nyugat ankétján, mely a Mit tegyen az író a háborúval szemben? címet viselte. Rajta kívül Babits, Kassák, Karinthy és Füst Milán is részt vett az ankéton, amely még 1935-ben is tartott, a Nyugat hozta le különböző lapszámaiban fentiek eszmefuttatásait.

Nos, a körkérdés azóta is tarthatna, pedig azóta már néhány háborún túl vagyunk, például az eddigi legnagyobb világégéssel járó második világháborún, egy iraki–iráni háborún és egy délszláv háborún, csak hogy leginkább ránk hatással bírókat említsük.

Nagyot fordult a világ a reformkori szabadságeszmény óta, mely nemhogy nem ítélte el a harcot, de egyenesen kívánatosnak tartotta.

Ott essem el én,

A harc mezején,

Ott folyjon az ifjui vér ki szivembül,

S ha ajkam örömteli végszava zendül,

Hadd nyelje el azt az acéli zörej,

A trombita hangja, az ágyudörej,

S holttestemen át

Fújó paripák

Száguldjanak a kivívott diadalra,

S ott hagyjanak engemet összetiporva. -

Ott szedjék össze elszórt csontomat,

Ha jön majd a nagy temetési nap -

− írta még a lánglelkű Petőfi, s gondolatai generációk gyermekeinek fejében visszhangzottak.

Az első világháborúnak – vagy ahogy a kortársak hívták, a nagy háborúnak – még csak a közepén vagyunk, 1916-ban a Nyugat már Babits egyik legnagyobb költeményét, a Húsvét előtt című nagy békeverset hozta, amelyben szinte militáns hangon követeli a békét, s a humanista értelmiség azóta is azt a fajta szabadságmodellt áhítja és követeli, mely vérontás és háború nélkül valósul meg.

Nyugat Én nem a győztest énekelem,

nem a nép-gépet, a vak hőst,

kinek minden lépése halál,

tekintetétől ájul a szó,

kéznyomása szolgaság,

hanem azt, aki lesz, akárki,

ki először mondja ki azt a szót,

ki először el meri mondani,

kiáltani, bátor, bátor,

azt a varázsszót, százezerek

várta lélekzetadó szent

embermegváltó, visszaadó,

nemzetmegmentő, kapunyitó,

szabadító drága szót,

hogy elég! hogy elég! elég volt!

hogy béke! béke!

béke! béke már!

Legyen vége már!

Mára pedig már kifejezetten illik elhatárolódni az erőszaktól és elítélni mindenfajta háborús törekvést. Az ukrán–orosz háború 2022. február 24-én kezdődött, s a ma élő legismertebb és legelismertebb orosz író, Ljudmila Ulickaja azonnal reagált az eseményekre.

Úgy véltem, hogy nemzedékemnek, amely a második világháború idején született, szerencséje van, és mi háború nélkül élhetünk az evangéliumban ígért »fájdalom nélküli, tisztességes és békességes« halálunkig. Nem. Ahogy ez most kinéz, nem fog sikerülni. És nem tudni, mibe torkollanak még e drámai nap eseményei. Egyetlen ember és hű cinkosainak őrülete irányítja az ország sorsát. Csak találgatnunk lehet, mit írnak majd erről ötven év múlva a történelemkönyvek.

Fájdalom, rettegés, szégyen – a mai napnak ezek az érzései. Fájdalom – mert a háború minden élőt sújt, füveket és fákat, állatokat és ivadékaikat, embereket és gyermekeiket. Rettegés – mert létezik összbiológiai ösztön, amely az élők saját életének és az utódok életének védelmére irányul. Szégyen – mert ennek, az egész emberiség számára szörnyűségekkel terhes szituációnak az előidézésében nyilvánvaló a mi országunk vezetőinek a felelőssége.

A mai nap történéseiért viselt felelősségben mi, kortárs szemtanúk is osztozunk, valamennyien, mert képtelenek voltunk előre látni és megakadályozni e drámai eseményeket. Fékezzük meg a percenként fokozódó háborút és álljunk ellen a tömegtájékoztatási eszközök mindegyikéből honfitársainkra zúduló hazug propagandának.

Azonnal reagált a Nemzetközi PEN Club is: több mint ezren írták alá azt a levelet, amely szolidaritását fejezi ki az ukrán írókkal, újságírókkal, művészekkel és általában az ukrán emberekkel szemben, egyúttal elítéli az orosz inváziót, és a vérontás azonnali befejezésére szólít fel.

A levél aláírói egységesen elítélik a háborút, támogatásukról és együttérzésükről biztosítják az ukránokat. Hangsúlyozzák, hogy Putyin háborúja támadás a demokrácia és a szabadság ellen – nem csak Ukrajnában, az egész világon. Egységesen békét követelnek, valamint azt, hogy szüntessék be az erőszakot tápláló propagandát.

Nem létezhet szabad és biztonságos Európa szabad és független Ukrajna nélkül

– szögezi le a levél.

1984 júniusában a békétlenség és megosztottság talán legfontosabb mementója, a berlini fal két oldalán született meg annak az összefogásnak − és a hozzá kapcsolódó napnak − a gondolata, amely azóta is az irodalom eszközeivel veszi fel a harcot az embertelenség ellen. 

A hidegháború lezárása, valamint a berlini fal leomlása nem jelentette a békéért küzdő írók összefogásának végét, a balkáni háború és más konfliktusok kapcsán a mai napig működik a szervezet a PEN Club részeként. A tagok minden év tavaszán a szlovén Bled városában gyűlnek össze, hogy kifejezetten olyan problémákkal, irodalmi művekkel foglalkozzanak, amelyek eszközök lehetnek a béke megteremtésében.

A németeknek egyenest Béke-díjuk is van, amely rangos politikai elismerésnek számít. A német könyvkiadók szervezete, a Börsenverein des Deutschen Buchhandels 1950 óta adományozza a díjat olyan német vagy külföldi személyiségnek, aki mindenekelőtt az irodalomban, a művészetben és a tudományban kiemelkedő érdemeket szerzett a békegondolat megvalósításában. A 25 000 euróval járó díjat a béke és a párbeszéd eszméjének érvényre juttatásáért lehet kiérdemelni. Eddig két magyar díjazottja volt, Konrád György 1991-ben és Esterházy Péter 2004-ben. A díj története során többek között Hermann Hesse (1955), Max Frisch svájci író (1976), Yehudi Menuhin (1979), Octavio Paz irodalmi Nobel-díjas mexikói költő (1984), Václav Havel (1989), Ámos Oz (1992), Jorge Semprún (1994), Mario Vargas Llosa (1996), Susan Sonntag (2003), Orhan Pamuk (2005), Margaret Atwood (2017) lett elismerve békéért való munkájáért.

A Nobel-békedíjat is megkapta már író, 1971-ben például az amerikai zsidó Elie Wiesel holokauszttúlélő, politikai aktivista, egyetemi tanár.

A párbeszéd igénye, kisebbségi sorsok ábrázolása, a lét fenyegetettségének való kitettség, a történelem visszaéléseinek és esendőségeinek ábrázolása az irodalmi Nobel-díj odaítélésnek szempontrendszerei között is gyakran megjelenik, pusztán a formával, a fejlett fantáziavilággal vagy a lebilincselő ábrázolással már nem lehet irodalmi Nobelt nyerni. Legutóbb Abdulrazak Gurnah zanzibári születésű író tört ki szinte a teljes ismeretlenségből a menekültsor, s menekültlét ábrázolásával. De Kertész Imre 2002-es irodalmi Nobel-díjának indoklásában is „az egyénnek a történelem barbár önkényessége elleni törékeny kísérletének” ábrázolása szerepelt a Sorstalanságban.

De regények, írói életművek, diplomácia, elhatárolódás, levelek, petíciók, összefogás ide vagy oda, Örkény abszurd jóslata továbbra is, úgy tűnik, az abszurd irodalmat gazdagítja.

Itthon is sok mindent másként hívnak majd. Például a »vanília« helyett, mely idegen szó, a »háború« megy át a köztudatba, mint hogy régi jelentését amúgy is elvesztette. A visegrádi cukrászdában tehát a fagylaltospult fölött ez lesz kiírva:

Eper

Puncs

Háború

Csokoládé

Így fogunk élni. Addig, ezt a pár évet, ki kell bírni.

(Borítókép: Rommá vált épület a Kijev közelében lévő Bucsa településen 2022. március 1-jén. Fotó: Szerhij Nyuzsnyenko / AP / MTI)