Hihetetlen lelkierő és művészi magabiztosság kell ahhoz, ahogyan a beregszászi színészek előadják Örkény István klasszikussá vált, groteszk háborús vízióját a Nemzeti Színházban. Vidnyánszky Attila Tóték-rendezése többet árul el a világrondító események véres mozgatórugóiról, mint bármilyen szakértői elemzés.
Ócska rádióból kiszűrődő, negyvenes évekbeli slágerek és a rezsón sistergő rántott hús illata fogadja a nézőket a Nemzeti Színház Gobbi Hilda Termében. A közönség a beregszászi társulat Tóték-előadására érkezik. Míg mindenki talál egy széket magának a nézőtéren, a színpadon Tótné (Szűcs Nelli) forgatja az olajban sercegő szeleteket. Szokatlan érzés, hogy a színpadon már történik valami, a nézőtéren pedig még mindenki azt csinál, amit akar.
A hangok és az illatok, a kötetlen helyzet miatt úgy érezzük, hogy ismerjük ezt a világot, hazaérkezünk. Leülünk a főtér egyik sarkára, és nézzük, mi történik körülöttünk. Otthon vagyunk tehát a történet színhelyén, Mátraszentannán, a béke szigetén. Innen messze a front, a háború híre rádión és a csatamezőkön harcoló férfiak leveleiből érkezik.
A darabot valószínűleg mindenki ismeri a nézőtéren, senki előtt sem titok, hogy a dráma láthatatlan főhőse, Tót Gyula az orosz harctérről küldi haza leveleit, melyeket a postás (Rácz József) a belátása szerint szelektál. Saját rendszerét követve válogat és tilt, mint egy biciklis facebook, bár ő rossz híreket csak azok számára kézbesít, akiket nem szeret. Tótékat kedveli, Tót urat (Tóth László), a daliás tűzoltóparancsnokot még tiszteli is. Aztán megérkezik maga a háború – leszáll a vonatról Varró őrnagy (Trill Zsolt), a távolban harcoló fiú zilált idegrendszerű parancsnoka.
Vidnyászky Attila nem aktualizálta régi rendezését, most sincs benne Putyin, Biden, Unió. Az újraértelmezést elvégezte az élet.
A nézőtéren mindenki tudja, hogy a művészek meghajlás után az öltözőbe érve az otthoni híreket keresik telefonjukon. Civillé válva félve nézik, vajon történt-e valami barátaikkal, rokonaikkal, kinek sikerült átérni a határon, és van-e hír azokról, akik harcra kényszerültek.
A színpadi Mátraszentannán mélabús magyar és pattogó ritmusú német bakadalokat, amatőr helyi előadók produkcióit, harctéri híreket közvetít a hangosbeszélő. Mindez folyamatosan tudatosítja a háború jelenlétét. A rendezői koncepció különösen plasztikus azokban a jelenetekben, melyek a falu egész népét mozgatva,
a távoli hatalmak hangszórón érkező üzeneteinek segítségével haladnak az iróniától az elviselhetetlenség felé, látvánnyal, mozgással és hanggal definiálva a militarizált mindennapok ördögi abszurditását.
Trill Zsolt őrnagya esendő, emberi, barátságos gyilkos. Őrülten logikus világa maga a háború. Amikor elmagyaráz valamit, szinte egyetértően bólogatunk, pedig tudjuk, hogy nem normális. Már-már eléri – mint minden rendes pszichopata –, hogy megszeressük, miközben szívből gyűlöljük, holott szánalomra méltó.
Trill a legnagyobbak technikáját alkalmazza bravúros fölénnyel – két felvonás alatt pontos gesztusokkal, adekvát, mégis meglepő reakciókkal, változó hanglejtéssel, ritmusváltásokkal lepergeti előttünk az őrnagy teljes életét. Sejtjük, milyen volt, tudjuk, mitől lett ilyen, és nem lepődünk meg azon sem, ami lesz.
Tökéletes színházi élmény nyújt Szűcs Nelli is. Játéka visszafogott és természetes, mégis végtelenül pontos. Nő, feleség, anya, kisember, hős, mindent értünk, és elhiszünk neki, bármit csinál, igaz. Tehetség és munka – amikor ő játszik, ilyen egyszerűnek tűnik a színművészet.
Tóth László úgy dolgozik a színpadon, hogy nem is értjük, miként lehetne másképp megformálni a tűzoltóparancsnok tragikomikus figuráját. Ha kell, esendő, máskor katartikus, félszeg és rendíthetetlen. Nem karaktert épít, embert láttat.
Polyák Anita Ágikája olyan, mint az internet népe – mindent elhisz, ha hangosan mondják, és amiben hisz, azért rajong. Kiválóan felépített karaktere némi magyarázattal szolgál arra is, miért tudják újra meg újra ránk húzni a háború őrültekre szabott halálos kényszerzubbonyát.
Béres Ildikó a szakértelmére és munkamoráljára rátarti erotikus szolgáltatóként, Sőtér István mint esendő plébános, Ferenci Attila a cinikus és narcisztikus Ciprián professzor szerepében rövid jelenetekből épít saját drámát, amelyben ő a főszereplő. Rácz József fatális postása is pontos, bár nem megrendítő.
Realizmuson túli, mégis valóságos őrület jelenik meg a színpadon, ráerősítve a kezdeti otthonos érzésre – ez az a világ, amiben élünk.
Az előadás végén kiérdemelt vastaps, de az is elhallgat egyszer. A nézők otthonról indulnak dobozolni másnap reggel, a színészek egyelőre nem mennek haza. Nem messze tőlünk egyenruhába öltöztetett emberek lőnek egymásra valódi fegyverekből.
Figyeljenek fel rá, ha valahol a beregszásziak játszanak. Kiváló művészek, nagyszerű emberek, és annak, amit ők csinálnak, láthatóan értelme van.
(Borítókép: Jelenetrészlet a Tóték című előadásból. Fotó: Nemzeti Színház)