Lackfi János talán legaktívabb költőink egyike, ha nem pont a legaktívabb. Naponta többször posztol a neten, időzít, közösségi verset ír, kvízt szervez, eredményt hirdet. Témajavaslatokat vár, begyűjti, megírja, kötetté formálja, ha valaki, hát ő tényleg élővé teszi az irodalmat. Interakció. Modern jelenség, közösségformáló és -teremtő szerző. És közben mélyen istenhívő, ez a tény elidegeníthetetlen „jellemvonás” minden apró kis gesztusán, során, rímén, nem rímén, költeményén és szabadversén, játékosságán, humorán, egész világlátásán érződik. 2021-es kötete, a #Jóéjtpuszi is istenes versek gyűjteménye − a Harmat felekezetközi kiadó adta ki −, ezt persze azonnal nem tudjuk, de ahogy tesszük magunkévá ezeket a mély és filozofikus, mégis lackfis könnyedséggel, játékossággal és világias hangnemmel megírt verseket, elég hamar rájövünk.
Pedig egy teljesen más istenviszony ez.
Nem nehéz, terhes, cseppet sem vallásos, a szó súlyos és ballasztoktól sem mentes értelmében, végképp nem kinyilatkoztató, elszámoltató, számonkérő. Játékos, feleselő, vicces, a segélyt kérő emberre, az istenviszonyt létrehozni kívánóra kívülről tekintő, ezáltal sokszor ironikus hangvételű. Bizonyos esetekben kifejezetten erotikus ez a viszony, belülről csiklandozó, izzító, afféle szellemi-lelki erotika ez, olyasmi, amit laikusként inkább egy szerelem szövődésekor, kirobbanásakor érez az ember. De hát miért ne lehetne ilyen az ember–Isten viszony is, már csak azért is, mert egyik összetevője annak is az ember.
A #Jóéjtpuszi istenes verseiben nagyon benne van a mai kor, a legmaibb valóság, törlesztőrészlettel, robbantással és Coviddal, szűk hóvégével, durva inflációval és mindenféle alkuval. Piaci alku ez kőkeményen, mint például a Járandóság című versben: ha az isten nem ad csapást, földrengést, cunamit, betegséget, vagy ha mégis, csak kicsit, ha nem hal meg senki a családból, max. egy távoli nagynéni, ha nem ad durva fűtésszámlát és extra kiadásokat, biztosítja az ingó és ingatlan javakat betörés, karambol, tűz- és vízkár ellen, szóval ha elég jó fej, akkor hiszünk benne.
kérlek, ha már így bejöttem a belső
szobába, ha már időt szakítottam rád,
ja, ne feledjem, állatira kéne egy új hűtő,
és a kazánunk is gatyán van,
hogy a bojlerről ne is beszéljek.
Lackfi megfordítja a „jól bevált” világi hozzáállást, a „de hisz ha lenne Isten, akkor nem történne mindez a borzalom, szörnyűség, tragédia” filozófiát, megengedi az Istennek, hogy ő is hibázhat, hozhat döntéseket, választhat, meg hát az is igaz, és ez a másik kedvenc versemben van (Bűntelenség), ha minden előre borítékolt, minden mindig jó lesz, akkor hol az egyén szabadsága?
Ha tuti, hogy van isten, ha mindent megad, minden tökéletes, sosem ér minket csapás, akkor mit tehet hozzá az ember?
És ez nagyon jó kérdés. Akkor hol az egyén hitbéli szabadsága, hogy eldöntse, ennek ellenére hisz-e vagy sem?
A versek végén mindig ott egy kis lezárás, mondjuk négy sor, afféle villoni igazság, eljön a megváltó, így vagy úgy, van, hogy arany szörfdeszkán hullámlovasként suhanva (Hullámlovas), hiszen a világot, mint tudjuk, régóta a bulizás viszi előre, de egyes földrészeknek nincs bulizási joguk, nekik mások bulizását kell biztosítani. Merthogy nemcsak az egyéni, de azokon keresztül az össztársadalmi sorsok is kirajzolódnak, a jobb és kevésbé jó világok, az urak és az igahúzók, mert ezen az idők kezdete óta meglévő felálláson még az Isten se tud változtatni, talán azért, mert nem is ő műveli, hanem az ember.
A hit ironikusan, mégis tárgyszerűen ábrázolt alkudozós, erotikus, piaci alapokra helyezett, párbeszédes, konzultálós fajtáján túl megjelenik az elbizonytalanodás is, ami eléri még a legszilárdabb meggyőződésűt is, a legbiztosabban lángolót, az Üresség című versből kiderül, bizony a hitért is meg kell dolgozni, küzdeni, az sincs ingyér, csak úgy, előfordul, hogy az üresség csak úgy beállít, kiszolgálja magát, rutinosan a hűtőszekrényhez lép, tölt egy finom italt, helyet foglal a legkényelmesebb fotelben, rágyújt, és csak vár, vár, és ilyenkor
Nincs más, mint hozni a lantokat, kürtöket,
és citerákat, a dobokat és hangos szavú
cimbalmokat, elővenni az örvendezés
és ujjongás igéit,
az aranyat, tömjént és mirhát,
telericsajozni és teleillatozni
belső szobámat Isten dicséretével.
Ettől az üresség zavarba jön,
egyre összébb húzza magát,
kiszorul az előszobába,
majd a folyosóra,
bosszúsan dünnyög valamit,
és kelletlenül eloldalog.
Ennyire egyszerű, mármint nem egyszerű, épphogy nagyon is bonyolult, mert azért a lantokat sem olyan könnyű elővenni csak úgy, belső erő, elhatározás és akarat nélkül, de Lackfi megfordítja, aktívvá teszi a hitet mint folyamatot és aktívvá a hívő embert, nem kívülről várja a hitet, hanem belülről teremti, hisz tudja, a szükség teremtő erő, de valahol az összes cechösszeírós vers is erről szól, hogy ne akkor higgyünk, ha elkerül a csapás, ha megvan ház, autó, lakás, gyerek, és kerek a hó vége, ha minden stimmt, mert a hit nem hála, nem bizonyíték, nem fizetség, hanem teremtő erő, ami még azt is megteremti, akiben hiszünk. Isteni megszemélyesítések és profán szemszögváltások szépséges, gazdag kavalkádja a #Jóéjtpuszi, amely hű társ fényességes és megkopott óráinkban egyaránt.
(Borítókép: Kaszás Tamás / Index)