Egy római Colosseumra emlékeztető arénában ülünk, egy szűk katlanban, ahol minden oldalról éri a nézőt valamilyen hatás. Hol mögötte szólal meg egy tuba, hol mellette fakad dalra egy kórustag, hol az előtte ülő kottájába pillantva téved a tekintete a Playboy valamelyik pikáns jelenetére. Ahogy az előadás rendezője, Vidnyánszky Attila fogalmaz: „Mindenki mindenkit lát. A nézőre folyamatos és totális impulzushalmaz zúdul.” Az Agón című darab ősbemutatóján jártunk.
A látvány és a hanghatás mindent visz. A darab részben a katlan közepén játszódik egy forgó posztamens körül, de a furcsa, ősi állattotemeket idéző fejdíszeket viselő szereplők bejárják az egész teret, a lépcsőket, a nézők közé ülnek, végül az egyik főszereplő, Horváth Lajos Ottó a levegőbe is felemelkedik.
Akkorra már eluralkodik a teljes apokalipszis, túl vagyunk egy „valódi” bombázáson: a szűk térben minden felerősödik, füst gomolyog, sziréna vijjog, fülsiketítő robajjal csörög-zörög minden kellék, tiszta erővel játszik a fúvósokkal és ütős hangszerekkel feltuningolt zenekar, majd fekete pernye hullik az égből, végül minden elsötétül. És tudjuk, hogy ez még csak meg sem közelíti azt, amit azoknak kell átélniük, akik a napokban Ukrajna valamely városában rettegnek az óvóhelyen.
Józsa Péter Pál tíz éve kereste meg Vidnyánszky Attilát, a Nemzeti Színház frissen kinevezett igazgatóját az előadás ötletével, teljes szövegkönyvvel, kézzel írt kottákkal és egy kidolgozott látványtervvel. A látomásos művel kapcsolatban még az alkotók is óva intenek attól, hogy megpróbáljuk teljes mélységében követni a szöveget, mert egy idő után azt fogjuk érezni, hogy nem értünk minden kulturális összefüggést, utalást és asszociációt Szókratésztől az ikertornyokig.
Elég, ha átadjuk magunkat az élménynek, a látványnak, a zenének, és hagyjuk, hogy hasson ránk a darab komplex világa. Annyit biztosan érteni fogunk, hogy van egy (vagy több) vádlott, és vannak a vádlói, de időnként még az sem válik élesen ketté, hogy ki melyik csoportba tartozik, ki kiálthat halált és kinek kell ezt tudomásul vennie, hiszen az emberiség vádbeszédéről van szó.
A jelenetek sodrásában látjuk, ahogy felvillannak az egyéni és a kollektív bűnök, hol egy hatalmas Lenin-fej, hol tankok formájában, miközben a szereplők benzines kannából isznak és alantas ösztöneiknek is utat engednek. Hol kezdődik egy nő megerőszakolása? Csupán az egyre durvábbá váló szexuális közeledéssel, vagy már azzal, ha lerángatják a szoknyáját, darabokat vágnak ki a ruhájából vagy horogkeresztet festenek rá?
A nőket érő verbális vagy tényleges erőszak olyan, korokon átívelő bűn, amely képes a totális fenyegetettség érzését előhívni, és magunkat is tisztátalannak érezzük, amikor óhatatlanul az előttünk ülő kórustagok kottájában felbukkanó Playboy-képekre téved a pillantásunk, miközben ez valójában a mindennapok része. Nem véletlen, hogy az előadást csak 18 éven felülieknek ajánlják, csak úgy lehet káromkodásból katedrálist építeni, ha a legdurvább alapanyagokat használjuk.
Nyitottsággal kell beülni – mondja az igazgató, Vidnyánszky Attila, a darab rendezője. – Biztos, hogy nagyon különleges színházi élmény, nem a szokásos történetmesélés. És biztosan megosztó lesz az előadás, lesz, aki inkább és lesz, aki kevésbé fogja majd szeretni, de biztos, hogy a hatása alá fog kerülni. Olyan összhatás van, ami alól, remélem, majd nagyon nehéz lesz szabadulni.
Az Agón rendezője szerint a szöveg minden síkját nagyon nehéz befogadni, de nem is kell. „Megpróbálunk képek, jelenetek, szituációk foszlányaiból olyan összhatást létrehozni, ami nem annyira az agyat, mint inkább a szívet, a lelket bombázza” – mondja a Nemzeti Színház oldalán látható videóban, hozzátéve, hogy a színészek most megtapasztalják, milyen operaénekesnek lenni, amikor a karmester kézmozdulatára kell meghatározott tempóra megszólalniuk, hiszen a kar rájuk reflektál. Az ókori görög tragédiákhoz, a színház legősibb gyökereihez visszanyúló apokaliptikus látomást – az ember szellemi viaskodását – négy operaénekes, a Honvéd Férfikar, egy 39 fős zenekar és nyolc színész jeleníti meg.
Hogy érzékeljük a darab zeneiségét, érdemes végignézni, kikből is áll a zenekar, amelyik a nézőtér utolsó soraiban körbevesz minket: a Liszt Ferenc-díjas karmester, Strausz Kálmán elmondása szerint szinte kizárólag mély fekvésű hangszerek szerepelnek a műben, csupán három magas fekvésű van benne, a pikoló és két fuvola. Nincsenek a darabban hegedűk, viszont van négy brácsa és hat nagybőgő.
Ezek a vonós hangszerek gondoskodnak a sötét színekről, de társul hozzájuk még egy kontrafagott is. Megszólal továbbá két basszusklarinét, egy tuba, négy kürt, két hárfa, cseleszta és három harsona is. Az ütőszólamokat kilenc ember viszi: van benne harangjáték, gong, timpani, nagydob, kisdob, cintányér, xilofon, szélgép, sziréna, továbbá orgona, zongora és egy elektronikus szintetizátor is megszólal. A 22 fős, kizárólag basszusokból álló férfikarnak is olyan mélységeket írt le Józsa Péter Pál, amely gyakorlatilag elénekelhetetlen.
A tekintélyes mennyiségű hangszer ellenére a zene jelentős része effektekből áll, dallamokat ritkán lehet felfedezni, és a kórus is sokszor csupán horkantásokkal, susogással, indulatszavakkal járul hozzá a felfokozott hangulathoz. A legvégén viszont elhangzik egy magyar népdal, az Az hol én elmegyek még a fák is sírnak – a gyönyörű dal szívet tépően szomorú, mégis van benne valami felemelő és reményt keltő, ahogy az operaénekesnő a magasban körbe forogva énekel. És ez adhat reménységet a darabban megjelenő fenyegetettséggel szemben, illetve az, hogy a kínpadra vont elítéltnek végül megkegyelmeznek.
Vidnyánszky Attila számára az elmúlt harminc-negyven év legjobb színházi szövege a 2019-ban elhunyt Józsa Péter Pál műfajilag nehezen megfogható műve, amely leginkább operára hasonlít, ahol az áriákat monológok helyettesítik. „A szerző radikálisan gondolkodó, a nemzet sorsáért aggódó ember volt, aki ezért perifériára tétetett” – írja róla. A darabot jóval a háború kirobbanása előtt, még tavaly novemberben kezdték próbálni, és a rendező elmondása szerint csak nagyon kevés helyen nyúltak bele ahhoz, hogy pontosan ráilljen a jelen helyzete: Kijev, Herszon, Mariupol – a háborúnak áldozatul esett ukrán városok puszta felsorolásával a darab minden szava és utalása a mára is vonatkoztatható.
Az Agónhoz hasonló összművészeti, totális színházi élményt talán csak a 2013-ban bemutatott Johanna a máglyán című Vidnyánszky-rendezés nyújtott. A színészekre nem csupán a zenei pontosság miatt hárul nagy teher, de mozgásban, ügyességben is. A Nemzeti Színház nagyszínpadán felállított, a díszlettel egybeépített nézőtéren a kórussal és a zenekarral osztozik a közönség, ezért viszonylag kicsi a befogadóképessége: aki szeretne beférni erre az ínyenceknek való előadásra, annak érdemes minél előbb jegyet váltania.
(Borítókép: Jelenet az Agón című darabból. Fotó: Eöri Szabó Zsolt / Nemzeti Színház)