Galgóczy Árpád Budapesten született 1928. november 8-án. A gimnáziumot Nagykállóban, Szatmárnémetiben és Mátészalkán végezte. 1945-ben – tévesen – szovjetellenes szervezkedés tagjaként leleplezték, elhurcolták és szovjet hadbíróság elé állították, és húsz év szabadságvesztésre, illetve kényszermunkára ítélték.

1948 januárjában érkezett az első Gulag-lágerbe, az uráli Cseljábinszkba. Egy évvel később a legnépesebb gyűjtőtáborba, a Karaganda környéki Szpászkra került. Itt nagyon sok művelt, nagy tudású – a sztálini zsarnoksággal szembeszálló – rabtársa volt, akik megismertették vele az orosz költészetet. A Gulagon töltött éveit később három kötetben írta meg, ezek címek szerint A túlélés művészete, Fények a vaksötétben és Az alagút vége. A lágerben egy orosz költő hatására megismerkedett Lermontov költészetével. Különösen a költő A démon című elbeszélő költeménye volt rá nagy hatással. Ennek fordításával próbálkozott először.

Galgóczy Árpád 1954-ben szabadult, de csak 1960-ban térhetett haza, és csak azután, a hatvanas évek közepétől jelentek meg fordításai. Főképp orosz, ukrán költők műveinek sokaságát ültette át magyar nyelvre. Dolgozott segédmunkásként, volt műszaki fordító és szinkrontolmács is. Több évig volt alkalmazásban a Malévnál és a mindenkori sporthivatalnál is.

1999-ben József Attila-díjat kapott, 2009-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjével tüntették ki. 2015-ben Budapestért díjat kapott. 2018-ban a Magyar Érdemrend Tisztikereszt polgári tagozat kitüntetést vehette át.

(Borítókép: Galgóczy Árpád 2016. március 21-én. Fotó: Mohai Balázs / MTI)