Kívánhat-e morbidabb, egyszersmind felemelőbb halált egy koreográfus, mint saját, öngyilkosságról szóló darabja előadásán a kulisszák mögött szívrohamban meghalni? Az angol koreográfusok Frederick Ashton utáni generációjának legnagyobbjával, a Royal Ballet állandó koreográfusával és vezetőjével, Kenneth MacMillannel pont ez történt 1992. október 29-én, nem is akárhol, a londoni Covent Gardenben: a világ színpadainak meghatározó alkotóját a Mayerling előadása közben itt érte a halál.

A Bécstől 24 kilométerre fekvő mayerlingi kastély történelmi kettős gyilkossága vagy kettős öngyilkossága máig találgatásokra ad okot a történészek körében, akik azért mégis megegyezni látszanak a tekintetben, hogy a 31 éves, idegkimerült, morfium hatása alatt álló Rudolf trónörökös először szerelmét, a 17 éves Vetsera Mária bárónőt lőtte le pisztolyával, majd magával is végzett. Az 1889-es mayerlingi sztori feketeromantikus epizódként vonult be az Osztrák–Magyar Monarchia történetébe, megidézve, sőt, fellebbentve a fátylat arról, hogy a Habsburgok élete sem volt mindig fenékig tejfel, tejjel-mézzel csordogáló Kánaán, győztes csaták, féktelen vadászatok, szüreti bálok és diplomáciai házasságok végeláthatatlan kirakattörténete.

se anyjától, se apjától, házassága a belga Stefánia hercegnővel érdekből köttetett, apja pedig még az udvartól is távol akarta tartani. Rudolf ugyanis túlságosan nagyvilági volt, újságírók, művészek, polgári személyek társaságát kedvelte, ami apjának, Ferenc Józsefnek nem túlságosan volt ínyére. Ezért aztán 1888-ban kinevezte a gyalogság főfelügyelőjének, a címet külön az ő számára hozva létre, így ugyanis gyakran kellett a fiúnak a Monarchia-szerte megtartott csapatszemléken részt vennie. Csakhogy a sok utazás a trónörököst egészségileg és szellemileg is kimerítette, az év nyarán már súlyosan depressziós lett. A betegségek hatásait csak súlyosbította, hogy politikai és katonai téren is kudarcokat kellett elszenvednie. Mindezt 31 évesen.

Nem tudom, mennyire volt jó gondolat épp ezzel a tragikus, zeneileg sem megkapó balettel nyitni az operaház balettévadát, persze nyilván a magyar történelemből vett sztori nagy szerepet játszott a döntésben, és tény, MacMillan nagyszabású koreográfiája méltó egy nyitányra, nagy és nehéz szerepeket sorakoztat fel, az egyénivel párosuló történelmi dráma sem elenyésző. Ám az utóbbi időben a Nemzeti Balett a tánctechnikai tökéletességet a drámai ábrázolásmódnál sokkal előrébb helyezte – hol vannak már azok a halhatatlan Giselle-ek, amelyekben Volf Katalin vitt minket magával a megbomló szerelmes sötét őrületébe, vagy azok a Seregi László-féle Rómeó és Júliák meg Spartacusok, amelyekből nemcsak városi, de országos balettszínpadi legendák születtek.

Mára a Nemzeti Balettnél jobbára szépen kiállított, tisztesen színpadra tett, de minden különösebb drámai erőt vagy szellemiséget nélkülöző előadások születnek, tisztelet persze a kivételnek (A vágy villamosa például ilyen üdítő kivétel volt az Erkelben), és balettművész generációk sora köszön el a pályától méltatlanul vagy anélkül, hogy tehetségét, művészi erejét megfelelően kihasználták volna.

A ház becsületére legyen mondva, hogy a magyar nemzeti ünnepen az Operaház éveket csúszó megnyitója után – még ha a tánc nyelve nemzetközi is, amit nem is felejtenek el folyton hangoztatni –

akiknek már van operaszínpadi múltjuk, akiket már láthattunk számos szerepben, akikhez művészi jelenlétük, művészi felépítésük, kommunikációjuk révén tudunk hogyan viszonyulni. Ráadásul még a magánéletben is házaspárt alkotnak, ami nem hátrány egy szerelmi kettős vagy akárcsak színpadi partnerek esetében. Végre a közönség örömére is hosszú idő után együtt táncolhatnak, együtt nyithatják meg az alma materükhöz szorosan kapcsolódó Magyar Állami Operaházat.

Mert hiába csodálatos egy japán, egy kínai vagy egy orosz művész, ha a magyar közönség nem tud hozzá hogyan viszonyulni, nem hallotta nyilatkozni, nem látta a vizsgakoncertjén, nem látta megnyilvánulni és a hazai táncéletbe belenőni, márpedig a viszonyulás, a befogadás elengedhetetlen a táncban is. Mondom ezt úgy, hogy Tatjana Melnik Vetsera Máriája előre borítékolhatóan fantasztikus lesz, hiszen amit ő eddig szerepeiben a házban nyújtott, az egész egyszerűen csak szuperlatívuszokkal írható le.

Itt van tehát most ez a Mayerling, amely létező előadás, már az Opera színpadán is bemutatták 18 éve, nem szólva a Royal Balletről, voltaképp egy az egyben ugyanaz, a kinti produkciót és a kinti neveket látjuk a színlapon a díszlet, a látvány, a jelmez, a világítás és a színpadra állító balettmester esetében is. Gyakorlatilag átjött ide az előadás, Rudolfnak és felségének, szeretőinek, a Habsburg udvarnak és igaz szerelmének tragikus története. (2004. április 25-én volt a hazai bemutató a sajnálatosan korán elhunyt ifj. Nagy Zoltánnal és a jelenlegi balettigazgatóval, Solymosi Tamással, Vetsera Mária szerepében Popova Aleszjával, Erzsébetében pedig a jelenleg betanító balettmesterként közreműködő Pongor Ildikóval.)

Balázsi Gergő Ármin Rudolfja lendületes, elasztikus, elképesztő tánctudású és -kultúrájú ifjú férfi, jó nézni, ahogy a testét és a teret uralja a darab teljes hosszán keresztül, ahogyan élvezi a koreográfia nyújtotta nehézségeket és kihívásokat, de tánca és játéka legtöbbször külön életet él, nem igazán fonódik egybe. Előbb van meg nála a mozdulat, és aztán jön a színészi játék, pedig ha fordítva történne, ha a belső drámából, az elviselhetetlen életérzésből születne meg a tánc, mintegy annak folyományaként, fantasztikus hatást érhetne el.

Ha én lennék a koreográfusa vagy a rendezője, azt mondanám neki, még sokkal jobban engedje el magát, élje át a drámát, a pusztuló, megőrülő, a világgal kapcsolatát vesztő koravén nagyvilági ifjút, aki már 31 éves korára kifárad, testileg-lelkileg kifacsarja magát, a morfiumba menekül, és olyan lélekállapotba sodródik, ahol már nem csoda, hogy szerelmét is megöli és önmagát is. Hol volt a színpadra alkalmazó balettmester, Karl Burnett, hogy ezt elmondja ennek a végtelenül tehetséges és sokrétű ifjú balettművésznek?

Balázsi Gergő a legelső és a legutolsó jelenetben a legerősebb, mind a kettőben a feleségével táncol, de 

A közelgő halál, az örök szerelem és a kettő egybeolvadása gyönyörű egységet alkot, ami nyilvánvalóan alkalmilag egymás mellé rendelt partnerek esetében nem születne meg sosem.

A karakterek közül Rónai András Bratfische emelkedik ki a rá jelelemző fantasztikus, eleven és tűpontos tánctudással (még guggolásból is képes forogni), illetve a kubai származású Jessica Carulla Leon Kasper Micije, Rudolf korábbi szeretője, aki a kocsmajelenetben olyan csábos, erotikus, férfiról férfira szálló pillangót játszik, hogy nemcsak kiragyog a többi karakterszereplő közül, de egész valójával eljátssza a csábítást, a soha ki nem alvó tüzet, a mediterrán szenvedélyt. Jessica művészi játékában és mozgáskultúrájában nem pusztán a klasszikus balett szabályrendszere és légiessége, de a latin-amerikai szabadabb tánc világa is tükröződik, üdítő jelenség a depressziótól és spleentől elnehezült végtelen drámafolyamban.

Gyarmati Zsófia az Eiffel műhelyházbeli Cocteau-átirat, a Veszedelmes éden anyája után megint az anyát, Erzsébet királynét, Sissit alakítja, hosszú évtizedek kartáncosi láthatatlansága után az egykor évfolyama egyik legjobbjaként végzett művész most másodszor lép színre jelentős szerepben, ami legalábbis azt a kérdést mindenképp felveti, hogy ha eddig nem, akkor most miért igen, vagy ha most igen, akkor eddig miért nem. Mindenesetre gracilis mozgását, különösen kecses kéz- és karmozdulatait még az olykor szörnyűséges jelmezében is érvényre juttatja, pedig mintha a jelmeztervező direkte ki akart volna vele szúrni, amikor minden erotikát nélkülöző ruhadarabokat aggatott legendás szépségű és bájú királynénkra, egyik leghosszabb jeleneténél például olyan barna-vörös rongykombinációt, amely még slafroknak vagy kiselejtezett függönydarabnak se menne el a Habsburg udvarban, nemhogy a királyné ruhájának. Értem én a fehér kesztyűt meg a keresztszalagot, amely királyi rangjelzés, de hát lehetett volna elegánsabb jelmezt is adni rá, így különösen érthetetlen szeretőjével, Middleton ezredessel való flörtje, amelyért Rudolf olyannyira megharagszik.

Telitalálat viszont a játékában az ártatlanságot, a fiatalságot és a rajongó szerelmet ötvöző Felméry Lili jelmeze a második felvonásban:

előrevetítve, hogy a szerelmesek már az első együttlétkor is a halállal köteleződnek el. (Teljesen ugyanezek a jelmezek a Covent Garden 2004-es előadásában.)

Liszt Ferencnek az angol zeneszerző, John Lanchbery által válogatott zenéje nem a puskaporos lábú balerináknak kedvez, inkább a szenvelgőknek, az egész muzsika spleenes, depresszív, sötét, mondhatnánk, ilyen a romantika, de azért Liszt ennél lényegesen jobb zenéket írt, mint amilyeneket összeválogatott műveiből a Covent Garden balettkarmestere. Én tulajdonképp mérges vagyok erre a Lanchberyre, mert Liszt nem ilyen, vagy nem csak ilyen, a Mayerling zenéje túlságosan sötét tónusú és szenvelgő, és gyakorlatilag egyetlen megjegyezhető, érdemi dallamot vagy részt nem tudunk belőle kiemelni, a Mayerling alapján azt hihetjük, Liszt egy harmadrangú zeneszerző, pedig nem. S ha MacMillant ez a zene ilyen sokrétű, újszerű, dinamikus, megkapóan látványos és egyedi koreográfiára ihlette, mit tudott volna még alkotni egy jó zenére? (Szerencsére mást is csinált, Prokofjevre például Rómeó és Júliát, de a number one balettzeneszerzőt, Csajkovszkijt se tudta kikerülni, Manont és Csipkerózsikát is koreografált zenéire.)

Szívesen megnézném Rudolfot a mára szenvedélyes színészi játékú Leblanc Gergellyel, aki korban is közelebb áll hozzá, de megnézném Oláh Zoltánnal is, aki a Kossuth-díja utáni hallatlan és méltatlan mellőzésének fájdalmát kizárólag a szerepformálás javára írhatta volna.

Ugyanakkor összességében a produkciótól több szenvedélyt vártam volna, a kiállításra, a tánctechnikára, a klasszikus balett-tudásra nem lehet panasz, de Rudolf szerepe a balettirodalom egyik leginkább emberpróbáló kihívása, ráadásul mégiscsak két fiatal értelmetlen, társadalmi nyomásra elkövetett öngyilkosságáról van szó, amely nem pusztán egy Rómeó és Júlia-féle szerelmi történet. Itt már a betegség, a szeretethiány, az életből való kiábrándulás éppúgy jelen van, sőt, valójában az teremti meg az értelmetlen halált. 

Mondhatjuk ugyan, hogy Zoboki Gábor új Operaháza, a színpad fullasztásából kiszabaduló zenekari árok, a gyönyörű, félköríves háttámlájú székek, a mindenhol valódi aranyozás, a Lotz-freskó és az egész csoda elvonja a figyelmet, mert elvonja, de alapvetően az épület van azért, hogy létrejöjjön a csoda, nem pedig fordítva. Ez a Mayerling azonban hatásában az évek óta húzódó ház újranyitásának esztétikai hozadékával és eufóriájával nem veszi fel a versenyt.

(Borítókép: Karip Tímea / Index)