Alig van benne beszéd, annál több zene, a színpad szinte folyamatosan forog, a szereplők alig-alig érintkeznek egymással. Ha a budapesti Katona József Színház legújabb előadására, a Melancholy Rooms – Zenés magány nyolc hangra című darabra nyitott szívvel és aggyal ülünk be, egy idő után egészen meditatív állapotba kerülhetünk.
„Az elején kicsit nehezen indult be” – mondja az előadás végén egy férfi, miután elül a vastaps a nézőtéren. Való igaz, az elején még nem tudjuk, mit is gondoljunk erről az előadásról: szobák, egyes esetekben kis cellák villannak fel, benne egy-egy szereplővel. Ez a kiindulópont. Megismerjük azokat a figurákat, akikkel az elkövetkező másfél órát tölteni fogjuk.
Itt van egy (pontosabban két) revütáncosnő (Szirtes Ági és Pálmai Anna), talán épp költözés közben, dobozokkal és egy mikrohullámú sütővel körülvéve; egy galériában szolgálatot teljesítő teremőr (Rezes Judit), egy plafonig érő, férfias ruhákkal – ingekkel, zakókkal, öltönyökkel – berendezett gardróbban öltözködő férfi (Takátsy Péter). Egy kórházban – talán a menyasszonya mellett – virrasztó zenész (Tasnádi Bence); egy szuterénben halat nevelgető, laptopozó fiú (Lengyel Benjámin) és egy kicsempézett szobában szomorkodó kísérleti majom (Dankó István).
A színpad ezután gyakorlatilag állandó forgásban van, kivéve, amikor egy-egy szereplőnek van egy hosszabb jelenete. A teremőr először megeszegeti egy dobozból a magával hozott ételt, aztán, amikor a rábízott nagyalakú kép leesik, bravúros ügyességgel visszatornázza. A revütáncosnők először csak nézelődnek kifelé az ablakon, iszogatnak, aztán a melegítőből átöltöznek, és fellépőruhában, parókával, fejékekkel kerülnek elő. A gardróbban öltözködő férfi ing-nyakkendő helyett egyszer csak női ruhákba kezd bújni, csak szegény majomnak van viszonylag kevés mozgástere, neki a fejére szerelt elektródákkal mérik, hogy a zene milyen hatással van az agyára.
Mert a zene áthatja az egész előadást, a barokk muzsikától a diszkón, a popon és az operetten át a zajzenéig minden hallható. Még a kórházban várakozó zenész is elkezd – a menyasszonya szívhangjaira – gitározni, és a szuterénben éldegélő fiúról is kiderül, hogy az egyik feketével letakart bútordarabja tulajdonképpen egy szintetizátor, amin aztán játszani kezd. A sokféle zene mégis összeáll valamilyen egységes stílussá, lüktetése, erősödése vagy gyengülése különös atmoszférát teremt (zene: Bencsik Levente és Hunyadi Máté), Pálmai Anna és Rezes Judit éneklése pedig egészen szenzációs.
Az előadás semmilyen formában nem nevezhető hagyományosnak: a szereplők nem beszélnek, ami szöveg elhangzik a darabban a boldogságról, mondjuk, az valamilyen kívülről érkező monológ. Nem is érintkeznek egymással, mindegyik a saját terébe, a saját világába van bezárva, nincs átjárás, ha mégis, annak nem lesz jó vége. Sokkal többet mesélnek, szerepelnek maguk a terek, a szobák: mindegyiknek olyan jól felismerhető stílusa van, ami sokat elmond a lakójáról, használójáról, vagy éppen ellenpontozza az életében, a lelkében zajló folyamatokat.
A barna színekkel a használója fölé tornyosuló férfias gardrób egy magányosan szenvedő, magát női ruhában jól érző férfit rejt, a revütáncosnők lakásának sivárságát talán csak alkohollal lehet elviselni, a sötét szuterénből a hal is dezertál, a majom pedig kínjában a csempébe veri a fejét.
A díszlet mellett legalább akkora szerepük van a jelmezeknek (látvány: Giliga Ilka). A szereplők folyamatos átöltözései többet jelentenek puszta ruhaváltásnál, szinte teljes átalakuláson, metamorfózison mennek keresztül. Vagy kivirulnak, mint a primadonnák, vagy összezuhannak, mint a ruhájából szinte teljesen kivetkőző teremőr, vagy egy egészen új minőséget hoznak létre, mint a galériába női ruhában ellátogató férfi. A végére a majom is kezdi levedleni szőrös bőrét, előbukkan az emberi arca.
A Tarnóczi Jakab által rendezett „zenés és vizuális kompozíció” nyilvánvalóan a magányról szól, a különböző szobáikban egyedül létező emberekről. Ezt a bezártságot mindannyian átélhettük az elmúlt két év során, de a darab nem a Covidról szól, hanem ennél sokkal általánosabb jelenségről. A néző megfigyelője lehet a négy fal között zajló eseményeknek, ezeknek az egyszereplős magányszínházaknak, és a történetekben felfedezheti az európai kultúra egy-egy motívumát: a német songot, a barokk áriát, a múzeumban kiállított fotót vagy fotorealisztikus képet, de a laptop által uralt életünket, a kísérleteinket, az IKEA-bútorainkat is.
Az embernek tehát az a legmélyebb szükséglete, hogy legyőzze elkülönültségét, hogy kiszabaduljon magánya börtönéből
– idézik az alkotók Erich Fromm A szeretet művészete című könyvéből, de számos más mű és gondolkodó is hatott az alkotókra Virginia Woolftól Pilinszkyig, Ovidiustól Sartre-ig. A magány, az elszigetelődés a legnagyobb „büntetés”, kapcsolódni viszont nem olyan könnyű. De mégis kell, ahogy a képet – a Bodnár Erika által játszott művésznő alkotását – visszaakasztó múzeumi teremőr keze öntudatlanul is elkezdi követni az egymást átkaroló alakok vonalát, mintha maga is részese szeretne lenni az ölelésnek. A melankólia a címben is szerepel, az előadás végén mégsem szomorúságot érzünk, inkább valami átélhető sorsközösséget.
(Borítókép: Takátsy Péter és Rezes Judit, a Katona József Színház Melancholy Rooms című színdarabjának fotóspróbáján 2022. március 2-án. Fotó: Mohai Balázs / MTI)