Egészen tavalyig, míg a Szépírók Társaságát vitte, melynek alapító tagja volt, és 2018-tól elnöke, többször beszéltünk telefonon. Mindig őt hívtam, ha az írókról volt szó, az írók szegénységéről, ösztöndíj- és egyéb támogatási lehetőségeiről, ha valakit ajánlani kellett, ha valakit el szerettünk volna érni. Ha valami ügy volt az irodalomban, mert szerencsére, vagy épp nem, az irodalomban egyre gyakrabban vannak ügyek. Mindig készséges volt, és azonnal segített. Hosszan beszéltünk arról, milyen lehetőségei vannak egy írónak, hogyan lehetséges ma az irodalomban boldogulni, abból megélni, milyen fórumokhoz lehet fordulni.

Sosem tolta félre a kérdést, nem gondolta, hogy csak Kierkegaard-ról vagy Heideggerről lehet beszélgetni, igenis ott vannak a napi problémák, a boldogulás lehetőségei, a nehézségek. Arról is beszéltünk, mit lehet tenni akkor, hova lehet fordulni, ha beteg egy író, vagy nehéz helyzetbe keveredett, mit tehet a szövetség, melyet elszántan és kifejlett szociális érzékenységgel vezetett, szívén viselve az ügyeket.

Költőként talán az a legmegfoghatóbb és leginkább önazonos portré, amit Neumann Gábor készített róla, vele néhány éve a Klubrádióban,

de Neumann kihozta belőle nem csak az önérzetes költőt, a gátlásait eldobó előadóművészt, a stúdióban olyan performansz, hangköltemény kerekedett, hogy ha az ember a riportnak csak ezen a pontján kapcsolta be a rádiót, azt hitte, egy gyakorló őrülttel van dolga, aki zihálva, dobogva, önnön performanszába lovallódva minden kontrollját elvesztette. Az egyik legemlékezetesebb riport volt, amit életemben hallottam, kimozdult origójából a szituáció, itt állt előttünk egy ember, lemeztelenedve, a kedvenc versével, a saját előadásmódjával; ennél meztelenebb aligha lehetett.

Ez is mutatja, Szkárosi különös művész volt, aki átjárt a műfaji határok között, és ezt nem csak a művészeten belül tette, átnyergelt a tudomány területére is, az irodalomtudományéra, az italianisztika művészettel tarkított terepére – aki az ELTE-re járt a 90-es években, nem tudta kihagyni Szkárosit, és valószínűleg nem is akarta. Legenda volt, voltaképp ő volt az olasz tanszék, ha olasz irodalomtörténet, akkor Szkárosi.

Pályáját költőként kezdte, a hetvenes évek óta jelentek meg versei, kritikái, jelentős tevékenységet fejtett ki az avantgárd irodalomban, a hangköltészet területén. Az Ismeretlen monológok volt első kötete, melyben így mutatkozik be: „A szerző nem volt kegytárgyárus, kifutófiú, alkalmi és kikötőmunkás, biztosítási ügynök, útburkoló és segédszínész.” Ez mind nem volt ugyan, de volt annyi minden más. Tágította a költészet határait, elsősorban a hangköltészet irányába,

Számos lemezt is kiadott, polifón érdeklődése a zene irányába mozdította el, de szenvedélyesen érdekelte a nyelv, közben fordított olaszból, portugálból, mindezt, hol erre, hol arra helyezve a hangsúlyt, negyven évig tette.

Újszerű meglátásai, átfogó szemlélete, emberi hangja és segítőkészsége hiányozni fog a magyar irodalmi életből. Búcsúzzunk tőle 2020-ban az Élet és Irodalomban megjelent versével, mely akár tegnap is íródhatott volna.

A szabadság záloga

A történelem kapujában némaság van,

vírusfekete minden hallgatás.

Budapesten újra szabadság van még holnapig.

Utána gyász és ellenállás.

Először legbelül,

és kívül a reflexekben,

míg a hatósági gyógyítás el nem rendezi idegeinket.

Utána megfontolt kussolás, néhány

elbukó nekibuzdulás,

azután csend, itt-ott sírás és reszketés.

Itt voltál, szabadság,

Budapesten és másutt,

de főleg mégis itt, reménytelen

szabadság városa.

Most az agyakban készül

a történelmi robbanás,

a véráldozat elmaradhatatlan,

de a jó győz a rosszon.

Nem ma, nem holnap, de mindig.

A vétlen áldozat a szabadság záloga.

8Borítókép: Szkárosi Endre. Fotó: Wikipédia)