Hazatérni olyan, mint egyszerre lenni mindenhol. Az ember ugyanis lépjen át száz határt, lásson kontinensek között hullámzó óceánt, a szíve mélyén akkor is ott él, ahol felnőtt, ahonnan érkezett. Szegváron jártunk, könyvbemutatón, Grecsó Krisztián József Attila-díjas, Bródy Sándor-díjas költő, író szülővárosában.
Egy riportot többféleképpen el lehet kezdeni, de a lényeg az, hogy valahogyan kezdődjön. Például így:
Ám ha ezt a riportot így kezdenénk, lemaradnánk arról a keretes szerkezetről, amit utólag sokan sorsszerűnek mondanának, és az egy riporthoz – műfajilag – nagyon is illik. Merthogy a Valami népi című novelláskötet bemutatója előtt Grecsó Krisztiánnal betérünk az egyik szegvári kocsmába, nevezetesen abba, amelyik az író-olvasó találkozónak helyet adó Károlyi-kastély mellett található. A faluban volt idő, amikor ötven kocsma küszöbén lehetett átlépni, mára számuk, a helyi lakossággal együtt jócskán megfogyatkozott. Ez a műintézmény azonban arról nevezetes, hogy itt csapolva mérik a Kozelt. A bejárat mellett-felett tévéképernyőről sugárzik az öröm, az U21-es magyar labdarúgó-válogatott Németh András góljával az ötödik percben megszerzi a vezetést San Marino ellen. Krisztián a pultnál áll, előtte átlátszó pohárban barnállik a kávés Unicum, mellette habja alatt gyöngyözik a sör, és az író azt mondja, amikor a mátyásos bankókat a pultra számolja, hogy
a ti falutokban majd ti fizettek.
Majd mit tesz isten – persze vannak, akik csodának mondanák, vagy véletlen egybeesésnek –, a könyvbemutató után Krisztián éppen akkor kér újabb kört a pultos lánytól, amikor a magyarok megint gólt szereznek. Ezúttal a 35. percben, igaz, ezt már a Szerbia elleni mérkőzésen, ráadásul Nagy Zsolt jóvoltából saját hálóba. Ám ezek a gólok ezen az estén nyom nélkül eltűnnek az időben, merthogy Szegvár lakóit ma nem a távoli pályák világa érdekli. A város megtelik Grecsó Krisztián történeteivel. Olyanokkal, amelyeket Krisztián innen vitt magával, majd hagyta, hogy megérjenek benne, a Valami népi kötetbe gyűjtve lett belőlük 29 írás. Ezeket hozta most haza 280 oldalon, s bár a kettőszáznyolcvanötödiken azt írja, hogy
a novellák kitalált történetek, a figurák fiktívek, a helyszíneken kívül bármilyen egyezés a valósággal a véletlen játéka,
ha a nap fénye úgy istenigazából megsütné a könyvben lévő betűket, ebben a faluban talán mégis akadna olyan atyafi, aki ráismerne önmagára vagy a múlt egy-egy elfeledett pillanatára.
Szóval, miközben Grecsó Krisztián áll a pult végén, a csütörtök pedig már eltűnt valahol 15 és 16 óra között, és a közeli Károlyi-kastély emeleti nagyterme megtelik vendégekkel, Krisztián arról mesél, hogy errefelé élt egyszer egy Halál Tibi nevű ember, kinek apja a téeszben volt méregraktáros. Amikor a történetét megírta, a szerkesztők mondták neki, hogy ennyire azért nem kell erőlködnie, az irodalom egyszerűen fogalmazva is hatásos, ám Krisztián csak annyit felelt erre, hogy errefelé tényleg regényes a valóság.
S hogy azért egy harmadik riportkezdést is megidézzek, a Valami népi című Grecsó-kötet szegvári bemutatójáról szóló történet így is kezdődhetne:
Szegváron minden út a Károlyi-kastélyhoz vezet. Ez persze nem nagy kunszt, hiszen a falu – államigazgatásilag nagyközség – közepén áll, így elkerülni sem lehet. Az épület, miután már nem lehetett a Károlyi családé – és ennek azért Magyarországon történelmi okai vannak, és lássuk be, a történelem legkevésbé az igazságról szól –, ezt is gyermekotthonként használták, mint lényegében minden vidéki kastélyt, amelyikből nevelőintézet lett, netán szeretetotthon, vagy éppen szanatórium.
Ez az épület most úgy áll Szegvár közepén, ahogyan mondjuk a spanyol nagykövetség épülete a fővárosban. A telek a városban van, a terület azonban egy másik ország fennhatósága. Szegváron ez annyit jelent, hogy a Károlyi-kastély az államé. A helyiek jószerivel csak körbejárhatják, s bár olykor rendezvények helyszíne lehet, most éppen könyvbemutatóé, de roptak itt már lakodalmas táncot is, az állam kijelölte oktatási funkcióra: burkolókat, kőműveseket, vakolókat képezhetnének a Széchenyi-terv részeként kapott pénzből renovált termeiben. Ám a tulajdonosok száma egyelőre éppen hárommal több, mint ahány melós diplomát átadtak itt. A nagyterem székeinek hátulján ott a leltári vonalkódlista arról (Türr István Képző és Kutatóintézet, Központi Igazgatóság, Társadalmi Esélyteremtési Főigazgatóság), ki birtokolta, birtokolja éppen a címkéje szerint „halmozható” négylábú ülőalkalmatosságokat, s vele együtt az épületet.
A kastély földszintjén jelenleg baba- és macikiállítás látható. Az emeletre vezető lépcsőt kovácsoltvas kapu zárja el. A rácsok mutatják, hogy ide már csak az jöhet, akit fölengednek. Ide a boldogság nem szaladhat föl csak úgy, igaz, a szomorúság sem koptat kedvére lépcsőt, kilincset.
A nagyterem festett falai tisztaságot sugárzó fehérség mögé rejtik a múltat. A plafonon négy sorban fut öt lámpatest, dupla neoncsöves. Mintha errefelé attól félnének, hogy az utca felől ívelő három ablak nem adna elegendő fényt, nem világítaná meg a falak közé rekedt valóságot. Az efféle kastélyok vakolata alatt ugyanis egyszerre búvik meg boldogság és bánat. Itt egykor családi melegségre vágyó emberek éltek, hitték tán azt is, hogy az élet végtelen játszótér, s hogy a világ mindig a szebbik felére fordul, hiába jönnek rendre világégések, háborúk, de aztán ők is csak nézték, amint a címerben kalászra cserélik a koronát, majd földre hullnak a csillagok.
A nagyterem most újból megtelik élettel, örömmel, mosollyal, boldogsággal, lám, ehhez egy könyvbemutató is elegendő, és amint Krisztián mesélni kezd otthonról, vágyakról és legfőképpen úgy hazatérésről, hogy valójában el sem ment innen soha, a gyakran felhangzó taps nyomában már a terem sarkaiban ívelő üres kályhamélyedések sem tűnnek annyira elárvultnak.
A jelenlévők talán nem is tudják, hogy Grecsó Krisztián életének és történeteinek meghatározó épülete ez a múltillatú, titkokat őrző kastély. Lényegében ebben az épületben játszódik Az Isten hozott című Grecsó-regény is. Ha a terem színház lenne, most az állósorra is minden jegyet eladtak volna.
Krisztiánt Szilágyi Zsófia irodalomtörténész, a szegedi egyetem tanszékvezetője kérdezi a novellák születéséről, a diskurzust pedig Szabó Balázs zenész, népzenész, dalszerző előadása szakítja meg olykor, de csak azért, hogy ezzel lendítse tovább az érdeklődést.
Krisztián pedig mesél és mesél, mintha most mondaná tollba az új novellákat. Merthogy neki Szegvár nem valami távoli múltként van jelen az életében, bár amióta kislányuk van, másként viszonyul a szegvári kertekhez és terekhez: ahol állatot látnak, becsöngetnek, a jószágokat muszáj megsimogatni.
Krisztián a Kinizsi-telepen nőtt fel, és annak volt egy sajátos aromája, amikor működött a kendergyár. Magáról így fogalmaz:
Szegvári katolikus parasztgyerek vagyok. Nem tudok más lenni, így élek, így osztok be mindent, pénz, időt.
Beszél arról, hogy a falu megváltozott, amióta innen elkerült. Mint mondja, sok törvény és világkép eltűnt. Sokan külföldön vannak, azok közül is, akikre még ő is emlékszik. Egyszer egy korabéli cimborája azt mondta neki, miután megjelent a Pletykaanyu című kötete, hogy „meggyűlöltelek, mert elárultál minket, nevetségessé tetted a falut”. Aztán a srác elkerült Németországba, és a munkásszállón meglátta a Pletykaanyut. Beleolvasott, azonnal honvágya lett, sírt és nevetett, és rájött, mennyi szeretet van ebben a könyvben. A tanulságot Krisztián így vonja meg:
A könyv nem változott, csak a »két olvasó« között van különbség. Az egyik egy zárt világban élt, amikor először olvasta, a másik pedig már egy széttört univerzumú faluban, távol Szegvártól, de rálátással a falura.
Merthogy Krisztián szerint Szegvár imádnivaló falu, tele idézőjeles bolonddal, tele édes emberrel. Mesél szabadlelkű, álmodozó apjáról is, aki úgy képzelte, hogy az álmokról le lehet mondani. Azt mondja, miután elengedte álmait, parasztemberré vált. De látta azt is, hogy amikor megfogott egy paprikát, tudta szeretni a terményt.
Krisztián szerint talán neki is lehet még igazi visszatérése ide, Szegvárra, de ennél sokkal fontosabb kérdés az, hogy mit lehet, mit tud majd továbbadni. Úgy, amit a felnőttek örökül szoktak hagyni, és ezt a hozományt nála leginkább a betegség és az apaság tette mérlegre.
Egyszer talán ír egy aparegényt a hatvanas évek Szegváráról, de, mint mondja:
Ehhez az kell, hogy mindenféle öngyűlölet nélkül tudjak erre nézni.
És elmeséli azt is, hogy egyik regénybéli szereplőjét (Mellettem elférsz) a tatájáról mintázta. Az ő álma ugyanis az volt, hogy szegvári létére pesti polgár lesz. Úgy sétál majd a körúton, hogy nem lóg ki onnan. De a tatának csak egy rend ruhája volt, abban pedig talán mégis kilógott volna.
Mégis, Krisztián úgy emlékszik vissza az öregre, kinek szívében gyönyörűen elfért ez a két világ. Amikor például disznót vágtak, mindig azt nézte, hány ujjnyi vastag a szalonna. Ha ugyanis vastag, lesz mit enni. S miközben álltak a zsírszagban, Szegvár peremén, az öreg akkor is a Hungária kávéházról mesélt. Disznóvágáskor felvette ünneplőjét, felöltöztette lelkét, és lehet, abban a pillanatban tényleg pesti polgárként állt a perzselt disznó mellett.
S miután Szabó Balázs arról énekel, amíg Krisztián hallgat, hogy
majd megöregszem és kikötöm a gyerekkorom a ház elé,
számos érdekesség kiderül még, például az Áztató-tó titkáról, amelyben miért is élnének halak; majd az is, hogy egy szegvári férfiról mintázták a régi Sport szeleten látható diszkoszvető alakját; s hogy Krisztián lényegében mindentől képes szorongani; s hogy nemcsak az első, hanem a második verseskötete is megbukott. De aztán jött a Pletykaanyu, ami nagyot szólt.
Innentől pedig elkezdődött Grecsó Krisztián utazása térben és időben, rendre születtek novellák és regények, lettek színdarabok is, zenés estek, és mindennek szerzője most újra itt van szűkebb hazájában, hazahozott néhány elvitt történetet. És a városra ereszkedő sötétben Krisztián a ti falutokban majd ti fizettek elv alapján vendégül látja a Magvető kiadó kisbusszal utazó csapatát is, és azt se bánja, hogy ez is olyan mulatság, boldogságtól drága, mint amikor néhány éve Szegvár díszpolgárává választották. Merthogy egy díszpolgár hogyan máshogyan is ünnepelhetne, minthogy mindenkit meghív egy körre...
S ha már úgy kezdtem ezt a riportot, hogy valahogyan el kell kezdeni, valahol muszáj be is fejezni. Mondjuk, itt.
(Borítókép: Bodnár Patrícia / Index)