Megint próbálja önálló estjét, a LIAisont, melyben eredetileg Babicsek Bernát, a tragikus balesetben meghalt harmonikaművész volt a partnere. Megfordult a fejében, hogy nélküle nem játssza el többé?

Már január elsején, amikor felhívtak, hogy mi történt Bernáttal, tudtam, hogy folytatni szeretném. De akkor még azt hittem, hogy ez a gyászmunka tagadás fázisa, úgy próbálom feldolgozni a tragédiát, hogy gondolkodás nélkül tovább dolgozom. Hogy bele tudjak abba kapaszkodni, ami belőle itt maradt. Rögtön neki is akartam kezdeni. A barátaim, kollégáim nagyon tapintatosan többször megkérdezték tőlem, hogy biztos ezt szeretném-e.

Érthető, hogy aggódtak magáért, hiszen Bernát halálával nemcsak egy kollégát vesztett el, hanem egy nagyon közeli barátot is.

Azt éreztem, hogy ha elkezdem próbálni a LIAisont, az olyan, mintha egy kicsit visszahoznám őt. Ez eleinte segített is, így nem az első pár hét volt igazán nehéz, hanem az utána következő időszak. Volt, amikor abban sem voltam biztos, hogy képes vagyok-e nélküle folytatni ezt az előadást.

Szerelem volt, vagy barátság?

A színpadon mindenképp szerelem, azon kívül barátság. Nem muszáj felcímkézni a kapcsolatokat, ha úgy érzed, hogy a lelked kivételes módon találkozik egy másik ember lelkével, akkor nem kell rávágni, hogy ilyet csak a szerelem képes produkálni. És ő nemcsak zenész volt abban a folyamatban, amikor összeállítottuk az előadást, hanem az alkotótársam is.

Aki nem látta volna, ebben az estben vannak dalok és prózai részek, melyekkel arról mesél, énekel, hányféle szerelem létezik, hányféle viszony férfi és nő között. Lírai, nagyon vicces és néha kegyetlen, vagy szomorú, mint az élet, vagy a szerelem. A kapcsolatok színeit mutatja be, sok személyes vallomással. Most, hogy Bernát nélkül folytatja, róla is szól majd egy dal?

Tudtam, hogy mindenképp szeretnék egy dalt, ami neki, róla szól. De nem találtam meg az igazit. Volt egy szólója az esten, ami kifejezetten az estünk számára készült, ragaszkodtam hozzá, hogy ez benne legyen az előadásban. Bernát nem sokkal az után tudta meg, hogy Auréliának hívnak, miután elkészült a dallal. Nagyon tetszett neki, hogy így hívnak, sokat froclizott ezzel.

Pokorny Aurélia?

Igen, így lett a dal címe Aurélia. Botos Éva, az est játékmestere, találta ki azt, hogy írjunk szöveget erre a zenére, és énekeljem el az új előadásban.

Tehát születik egy új sláger, zenével, szöveggel?

Igen, de nem volt könnyű a születése, mert bár a kollégáim csodálatos szövegeket írtak hozzá, úgy éreztem, hogy még nincs meg igazán Bernát dala. Pontosan tudtam, hogy hogyan szeretnék róla mesélni, amihez ragaszkodtam. Nem vagyok se költő, se író, de nekivágtam. Eleinte nehezen ment, de aztán elkezdtek gurulni a szavak, mondatok, rímek. Most már csak abban bízom, hogy olyan lesz a közönség számára is, amilyennek én érzem és szeretném.

Az a jó a dalszövegben, hogy nem kell versnek lennie. A legjobb szövegek zene nélkül gyakran kifejezetten egyszerűnek tűnnek, énekelve pedig úgy hatnak, mint a jó varázsigék.

Rengeteget foglalkoztam vele, tudtam, minek kell feltétlenül benne lennie. Én éneklem, van egy képem Bernátról, annak meg kell jelennie, csak így lehet személyes, így lehet az enyém.

Kivel folytatja az estet, ki lesz az új partnere?

Kéméndi Tamással folytatom, ő is nagyszerű harmonikás.

Hogy talált rá?

Volt egy korábbi elképzelésem, de nem jött össze, mert kiderült, hogy akire gondoltam, annyit dolgozik, hogy nem fér bele az életébe ez az est. Akkor megint megkérdőjeleződött bennem, hogy biztosan folytatnom kell-e? Másnap tartották Bernát búcsúztatóját a Turay Ida Színházban, ahol Kéméndi Tamás is fellépett. Nem ismertem, nem tudtam, milyen muzsikus. Megkérdeztem egy ismerősömet, aki már dolgozott vele, aki azt mondta, hogy csodálatos zenész, és nagyon jó ember. Ahogy leültünk beszélgetni Tamással, megnyugodtam, éreztem, hogy vele el tudom képzelni a folytatást.

Bernát küldte Tamást?

Szerintem igen. Azért érzem, hogy ez egy nagyon jó találkozás – azon túl, hogy tényleg zseniális zenész és csodás ember –, mert úgy látom, hogy ő elbírja ezt a helyzetet. Nem könnyű eljátszani ugyanazokat a számokat, próbálni ugyanazokat a dalokat. Gondoljon bele, ráadásul egy ilyen teherrel… Beugrani sosem egyszerű, mert pontosan tudod, hogy valami hasonlót kellene csinálnod, mint az, akit helyettesítesz, a többiek is azt várják, hogy folytasd, amit felépítettek.

Ez most nem beugrás. Az új embernek azt szokták mondani, hogy legyen önmaga.

Igen, és ehhez nagy bátorság kell. Tamásban az is fantasztikus, hogy nem pakolja rám azt a terhet, hogy esetleg ez neki sem könnyű. És persze nekem sem. Sokáig nem is vettem elő az anyagot, tologattam, halogattam. Ahogy lassan nézegettem a szövegkönyvet, újra kellett írnom bizonyos pontokat, de ez a változás, az elfogadás és a gyógyulás része.

Olyasmi lehet, mint amikor meghal valaki, és ki kell pakolni a holmiját, meg kell fogni a dolgait.

Hálás vagyok Tamásnak, mert figyel rám, biztonságban vagyok mellette. És igen, tovább kell menni, együtt. Többször megkérdezte egy-egy dalnál: Csinálhatom ezt másképp? Igen! – válaszoltam, sőt, nagyon szépen meg is kérlek arra, hogy úgy csináld, hogy igazán magadénak érezd, mert akkor tudsz részese lenni.

Mikor kezdődik az új felvonás?

Az első előadás április tizennegyedikén, majd a következő huszonnegyedikén látható a Centrál Színházban, de májusban és júniusban is játsszuk majd.

Miben látja másnak az újrakezdett LIAisont?

Lesz benne új jelenet, új dal és természetesen Tamás jelenléte más dolgokra inspirál.

Ezentúl két harmonikással játszik?

Tulajdonképpen igen.

Amikor elvesztette kollégáját, barátját nagyon összetört, de más darabokban folytatnia kellett a munkát. Ehhez honnan merített erőt?

A temetés napján dupla előadást játszottam. A LIAison est első dalában van egy strófa, ami pontosan erről szól:

Mit tudják azt a gyászolok, hiszen a könnyem nem pereg, mókázom fenn a színpadon, szerep, szerep.

Néha pedig iszonyú tragédiákat kell előadni, miközben röpködsz a boldogságtól. Ilyenkor igyekszel előbányászni azokat az emlékeidet, amikor nagyon mélyre kellett menned. És fordítva is hasonlóan működik.

Nekem könnyebbnek tűnik az a helyzet, amikor fájdalmas dolgokról kell beszélni, miközben csicseregnek a fejében a boldog kismadarak, mint könnyednek, vidámnak maradni tele fájdalommal.

Rajtam a súly, de elbírom. Ott ül egy csomó ember a nézőtéren, akik azért jöttek, hogy kapjanak belőlem valamit, és ez erőt ad, ezáltal magamnak is sokat adok.

Lehet ez egy általános módszer arra, hogyan tudunk elviselni egy nagy megpróbáltatást? Tehát tesszük a dolgunkat, adunk, és ezáltal mi is erőre kapunk?

Nagyon érdekes folyamat a gyász, meghökkentő bugyrokba kukucskál be, az ember néha meghökken: Jézusom, még ott is én vagyok?

Olyan mint az izomláz, nem is tudtam, hogy ott is van valami, csak mióta fáj?

Igen, tudomásul kell venni, hogy fáj. A soha szó olyan arcba vágó, olyan súlyos, olyan kegyetlen, mint kevés másik. Meg kell tanulni, hogyan kell ezzel együtt élni. Tudni kell, hogy a hiány még nagyon sokáig velem marad, de nekem most nem az a dolgom, hogy átadjam magam a fájdalmamnak. Nekem tovább kell csinálnom ezt az estet, mert mesélnem kell, és ahogy cselekvővé válik az ember, valahogy az elfogadás is könnyebben megy.

Kisebb bajoknál, feszültségeknél gyakran kezd el az ember tenni-venni. Mondjuk vár valakit, aki késik, és nekiáll pakolászni, rendezkedni, odébb tologatni tárgyakat, igazgatni a szalvétákat az asztalon.

Azért jók az előadások, mert ott jelen lehet, és kell is lenni. Mint ahogy a hétköznapokban is: be kell fizetni a csekket, fel kell hívni az önkormányzatot, a gázműveket. Engem most nagyon leköt az a dal, amiről beszéltünk. A szöveg elkészült, próbálunk, ez kitölti a mindennapjaimat, nem is szólva tizennegyedikéről.

Mi van harmadikával? Hogy kezeli a világ átpolitizálódott részét?

Most mindent egy picikét távolabbról figyelek. Nem azért, mintha nem érdekelne, hanem, mert ez a tragédia megint rádöbbentett, hogy bizonyos dolgokat nem tudok befolyásolni. Tudok dönteni ügyekben, helyzetekben, tudok választani, el tudok menni szavazni.

Amikor olvasom a neten egy-egy hír alatt a kommenteket, és úgy érzem, régóta nem csak Ukrajnában folyik a háború. 

Ha még ennek is átadnám magam, végem lenne. Megpróbálok harmóniát teremteni magamban és magam körül, adni embereknek, amivel egy picit én is ki tudok kapcsolni, kapcsolódni. Semmit sem kell elfelejteni abból, ami van, nem kell elszaladni a felelősség elől, de azzal kell foglalkozni, mivel segíteni tudok, ahelyett, hogy verném az asztalt és azt kiabálnám, hogy igenis nekem van igazam.

A világ mentális állapotáról általában is lesújtóak a vélekedések.

Normál körülmények között mindenki érzi, tudja, hogy mi a helyes, de valahogy egyre több körülmény tűnik rendkívülinek. Óriási vitákat látok a kommentek között az ukrán háborúról is, holott a háború önmagában nonszensz, az nem vitaalap. Vagy arról is parázs vita alakult ki, szabad-e valakit pofon vágni, ha olyat mond nekem, ami nem tetszik. Szerintem az is fontos kérdés, hogy az agresszió, mások bántalmazása megoldás lehet-e bármire is?

Kellett már ütnie a színpadon? Megtanulta, hogyan kell?

Most is van olyan előadás, amiben pofozok. Gyűlölöm. Nem is jó a jelenet, mert nagyon mű a pofon, látszik, hogy nem tudok megütni senkit.

(Borítókép: Pokorny Lia. Fotó: Kaszás Tamás / Index)