Index Vakbarát Hírportál

L. Simon László: Orbán Viktor hátizsákja „ne legyen magányos”

2022. április 11., hétfő 11:07 | két éve frissítve

Főigazgatói klubot gründol a fideszes intézményvezetőknek, új épülettel készíti elő a Magyar Nemzeti Múzeum felújítását, de közben azon is gondolkodik, hogyan lehetne integrálni a Természettudományi és az Iparművészeti Múzeumot. L. Simon László, a Magyar Nemzeti Múzeum tavaly augusztusban kinevezett főigazgatója kész terveket tesz majd a leendő tárcavezető asztalára, bárki legyen is az.

Jóval a választások előtt kértünk interjút, de az időpont valahogy április 3. utánra csúszott. Miért nem akart az országgyűlési választások előtt nyilatkozni?

Mert az a tapasztalatom, hogy bár tavaly szeptember óta nem vagyok országgyűlési képviselő, minduntalan megtalálnak politikai kérdésekkel. Ennek az is az oka, hogy az elmúlt tíz évben kultúrpolitikai kérdésekben a Fideszből én nyilatkoztam a legtöbbet, de ezeket a megkereséseket most szépen elhárítottam. Nem rejtem véka alá a politikai véleményemet, abszurd is lenne, ezután is elkötelezett leszek, nem véletlenül voltam ott a Fidesz eredményváróján. Tudomásul kell azonban venni, hogy már nem vagyok pártpolitikus, és egy olyan pozícióban, aminek a nemzet egységét is ki kell fejeznie, el akartam kerülni azokat a kérdéseket, amelyek egy választási kampányban óhatatlanul előjönnek.

Tartott attól, hogy a választási eredmények befolyásolhatják a sorsát?

Biztos, hogy meghatározta volna, ha más lesz az eredmény, nem is feltétlenül a személyes sorsomat, sokkal inkább a múzeumét. Engem öt évre kinevezett a miniszter, egyébként pedig sok olyan stabil pont van életemben, ami miatt nem jelent egzisztenciális függést az, hogy a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatója vagyok. Emiatt tehát nem voltak aggodalmaim, de a múzeum szempontjából nagyon nem mindegy, hogy azt a munkát, amit megkezdtünk, tudjuk-e folytatni, vagy hogy egy új kormány esetén mennyi időt és energiát vitt volna el, hogy elmagyarázzuk mindazt, amit a jelenlegi kabinet vezetői már ismernek és támogatnak. Ha azt nézzük, hány évtizedes adósságot kell leküzdeni a Nemzeti Múzeumban, akkor kifejezetten hátrány lett volna a kormányváltás.

Habitusából is fakad, hogy a területén kívüli kulturális kérdésekkel is foglalkozik, és úgy tudjuk, szeretné is a fideszes intézményvezetőket összefogni: ezt a gyanúnkat erősíti, hogy kint fehér asztalokat készülnek megteríteni…

Ma este főigazgatói klubot tartunk, ami egy új kezdeményezés. Ez nem politikai misszió, hanem részben az intézményünk zászlóshajó jellegéből következő feladatvállalás, részben pedig belső késztetésem, ami arról szól, hogy ebben a széttagolt intézményrendszerben a főigazgatók között legyen kommunikáció, együtt gondolkodás. Minthogy a kultúrában fogyasztóként, befogadóként mindenevő vagyok – sokat járok színházba, érdekel a zene minden műfajban, foglalkozom kortárs képzőművészettel, izgat a táncművészet, az irodalomról nem is beszélve –, mindenhol vannak kapcsolataim, és jó, ha ez a kapcsolatrendszer olyan aktív hálózattá tud összeállni, ami valamennyi intézményvezető számára pozitív hozadékkal jár.

Meghívtuk az összes nagy állami közgyűjtemény főigazgatóját, a nagy előadó-művészeti intézmények vezetőit a Müpától a Budapesti Operettszínházig, a fővárosi kiemelt közgyűjteményeket, illetve azon intézményvezetőket is, akik kultúrával is foglalkoznak, de nem feltétlenül ez a profiljuk, például a Nemzeti Örökség Intézetének főigazgatóját. Alapesetben az Egyetemi Könyvtár főigazgatója nem feltétlenül tart kapcsolatot a Hagyományok Házáéval, a Mezőgazdasági Múzeumé pedig a Capa Központ igazgatójával. Jó, ha van egy ilyen kifejezetten baráti légkörben folyó közös gondolkodás a kulturális intézményrendszerről.

Az is szóba kerül, hogy a kulturális kormányzati irányítás hogyan változzon?

Mindig beszélgetünk erről, ráadásul bízom benne, hogy a következő kormányzati időszakban a közgyűjtemények nagyobb figyelmet fognak kapni. Amikor kulturális államtitkár voltam, nagy hangsúlyt fektettem erre a területre – akkor jött létre például a jelenlegi vidéki múzeumi fenntartói struktúra –, remélem, hogy a következő kulturális vezetés hasonlóképpen fogja ezt tenni. Tudunk ehhez muníciót, inspirációt adni, olyan kultúrstratégiai programot, amit az öt nagy múzeum – a Nemzeti, a Szépművészeti, a Néprajzi, a Petőfi Irodalmi Múzeum és a Skanzen – teljes egyetértésben tett le az asztalra.

Jobbnak tartanák, ha a kultúrának újra önálló minisztériuma lenne?

A miniszterelnök joga a kormányzati struktúrát meghatározni, és szerintem álvita folyik az önálló kulturális tárca szükségességéről. Hiszen mind az önálló minisztériumnak, mind a nagy humántárcának vannak előnyei és hátrányai: az integratív tárcában való működést ugyanúgy legitimnek tartom, azt is lehet jól csinálni, ahogy egy önálló minisztérium esetében is lehet rosszul végezni a feladatot. A tartalmi kérdések jóval fontosabbak a strukturálisaknál. Attól a kultúra pozíciói nem lesznek erősebbek, ha önálló minisztériuma van, az a kérdés, hogy a vezetése milyen mozgásteret tud a maga számára kivívni, és milyen forrásokkal rendelkezik.

Úgy látom egyébként, hogy a kormány elkötelezett a kultúra támogatásában, elég, ha azt nézem, hogy az elmúlt évtizedben mennyi minden valósult meg, és mennyi forrást biztosított a kormány, s hogy a mögöttünk hagyott ciklusban GDP-arányosan mi költöttünk a legtöbbet kultúrára az Európai Unióban. Az önálló minisztérium nem garancia arra, hogy ez ugyanígy maradjon, ugyanennyi pénz legyen.

A miniszterelnök nem zárta ki, hogy Lázár János kormányzati szerepben térjen vissza a politikába. Ő volt az, akivel 2015-ben a Miniszterelnökségen államtitkárként többször is konfliktusba került. Gondolt arra, hogyan fognak együttműködni, ha netán kulturális miniszteri posztot kap?

Várjuk meg, hogy a miniszterelnök milyen kormányt akar. Az embernek sokféle vágya és ambíciója lehet, de kormányt mégiscsak a miniszterelnök alakít. Ha úgy dönt, hogy Lázár János honvédelmi, mezőgazdasági vagy akár humánminiszternek kéri fel, és ő elfogadja, akkor ez az ő dolga, és én gratulálni fogok neki. Annak is örültem, hogy a körzetében megverte Márki-Zay Pétert. De bármilyen összetételű kormány alakuljon is, arra fogok törekedni, hogy a Nemzeti Múzeum és a magyar kultúra, tudomány és művészet érdekében minden tagjával hatékony és jó kapcsolatom legyen.

Nemzeti múzeumok?

Évtizedes adósság leküzdéséről beszél a Nemzeti Múzeummal kapcsolatban – mintha erre eddig nem lett volna meg a lehetőség. Pedig eddig is a Fidesz volt hatalmon.

Szeretik az emberek a pénz hiányára fogni, ha valamit nem csinálnak meg, de sokkal inkább eltökéltség és szorgalom kell, innovatív ötletek és jó csapatmunka. Ezekben hiszek – ha van ehhez pénz, az nagyon jó, de mást se hallottam az édesapámtól, mint hogy pénzből könnyű. Az életben sok mindent csináltam meg úgy, hogy nem volt meg hozzá a kellő forrásom, mégis összeraktuk, kiküzdöttük. Ráadásul most még a fenntartói támogatásunk is jelentősen nőtt. Nem érdemes a pénz hiányára fogni, hogy a Nemzeti Múzeum átvételekor nem volt benne múzeumshop. Pedig a XXI. században nincs korszerű múzeum anélkül, hogy emblematikus tárgyakból ne lehessen műtárgymásolatot vásárolni, miként a világ hasonló nagy múzeumaiban. És ez csak egy apró, nem is igazán tartalmi kérdés.

Kétségtelen, hogy akármilyen pozícióban volt, mindig nagyon ambiciózusan állt neki a munkának: a főigazgatói mellett a múzeumok integrációjáért felelős miniszteri biztosi posztot is ellátja, illetve a pályázatában is szerepelt, hogy a Természettudományi, illetve az Iparművészeti Múzeum is a Nemzeti Múzeumhoz tartozhatna. Ez a munka hol tart?

A kormányzat egyértelművé tette, hogy az ezzel kapcsolatos előkészítő munka folyhat, de hogy kell-e és mit kell integrálni a múzeumi intézményrendszerben, arra térjünk vissza a választások után. Az eddig elvégzett munka alapján elég markáns véleménnyel rendelkezünk, és van mit javasolnunk mind a vidéki és a fővárosi, mind az önkormányzati és az állami fenntartású intézményrendszerrel kapcsolatban – ez a makroszint. A szűkebben vett kérdés pedig az, hogy a Nemzeti Múzeum és a belőle kivált múzeumrészek esetleges újra egymásra találása időszerű-e, vagy sem. Bízom benne, hogy ezt a munkát is tudjuk folytatni a következő miniszterrel, bárki legyen is az.

2012-ben pont én voltam a kulturális államtitkár, amikor az új fenntartói struktúrát kialakítottuk, de egy évtized után érdemes átnézni, hol milyen problémákkal küzd az intézményrendszer. Ezt a feladatot a főigazgatói munka mellett nem hanyagoltam el, ráadásul ügyesen próbáltam összekötni a Nemzeti Múzeum azon küldetésével, hogy van egyfajta, az alapító okiratunkból származó felelősségünk is, hogy a vidéki és a határon túli intézményrendszernek módszertani segítséget nyújtsunk. Nagyon jó együttműködés elején járunk, ránk támaszkodhatnak, számíthatnak a vidéki múzeumok, és fordítva is így érzem: jó partnerekre találunk a vidéki múzeumokban.

Lennének például „nemzeti” státuszban lévő nagy vidéki múzeumok, ahogyan az a színházaknál is megvalósult?

Nem szaladnék ennyire előre, megvárnám, ki lesz a területért felelős miniszter és az államtitkár. A jelenlegi miniszterrel, Kásler Miklóssal kiváló a kapcsolatom, s többször beszéltünk a múzeumok helyzetéről, de ha más lesz a tárcavezető, vagy más struktúrában látják el az ágazat képviseletét – a miniszterelnök utalt rá, hogy jelentős kormányátalakításra készül –, akkor is meg fogjuk találni a közös hangot. Nem kell kapkodnunk, ha már ezt az egy évet végigküzdöttük, akkor tudunk még várni. De azért készülünk.

Ahogy a Nemzeti Múzeummal kapcsolatban is készülünk sok mindennel, amit a kormány elé szeretnénk vinni. Most zártuk le például a XI. kerületi Daróczi úti telephelyünk fejlesztési koncepcióját, készen vannak az építészeti tervek. Az új épület az előfeltétele annak, hogy a főépület korszerűsítése előtt kivigyünk jó pár dolgot a múzeumból, ami most útban van. Nincs akadálymentes bejáratunk, bővíteni kell látványraktárral az épületet, új állandó kiállításra van szükségünk, de ehhez az kell például, hogy a gépészetet föl tudjuk vinni a tetőtérbe, onnan viszont ki kell költöztetünk raktárakat, gyűjteményi elemeket. Azért van minderre szükség, hogy úgy tudjunk itt bent építkezni, hogy egy másodpercre se kelljen bezárnunk.

A Daróczi úton társbérletben vagyunk a Várkapitánysággal, a fejlesztési terveink őket is segítenék, ezért ebben partnernek szeretném megnyerni Fodor Gergely kormánybiztost is, ami nem lesz nehéz, hiszen az általam megkezdett munkát folytatja a budai Várban, s kiváló a személyes és a szakmai kapcsolatunk is.

A Természettudományi Múzeum – sok vita és feszültség után – költözik, az Iparművészeti pedig 2017 óta zárva van, de mintha nem haladna a felújítás: nincs ott egy erős ember, mint ön, aki keresztül tudná vinni ezt a projektet?

Mi szívesen segítünk nekik, el is kezdtük a közös munkát. Sikerült jelentős forrást kilobbiznunk a kormánynál a nagytétényi műemlékegyüttes fejlesztésére. A Nagytétényi Kastélyban található az Iparművészeti bútorgyűjteménye, a kastély mögött pedig a Nemzeti Múzeumnak van egy hatalmas területe, ami az egykori Campona római erődítmény helyszíne. Éppen ma reggel jártam körül a fejlesztési területet: felújítjuk a kastély parkját, s elkészült az az épületünk is, amely a régészeti látogatóközpont kiállítóhelye lesz. Ez egy konkrét példája annak, hogyan tud a Nemzeti és az Iparművészeti Múzeum együttműködni, hogyan tudjuk lebonyolítani azt a fejlesztést, aminek részben ők, részben mi vagyunk a haszonélvezői, függetlenül attól, hogy jelen pillanatban nem vagyunk egy intézmény.

Tényleg nagyon „egyben látja” a dolgokat.

A következő kormányzati ciklusban négy dolgot mindenképp meg kell csinálnunk a fővárosban: az egyik – és ezt hála Istennek a miniszterelnök is megerősítette – az Új Nemzeti Galéria felépítése. Ez szívügyem, hiszen a miniszterelnök úr megbízásából én indítottam el annak idején a Nemzeti Hauszmann Tervet, ami időközben programmá nőtte ki magát, és már akkor egyértelművé tettük: ahhoz, hogy a Budavári Palota rekonstrukciója megtörténhessen, ki kell költöznie onnan az Országos Széchényi Könyvtárnak és a Magyar Nemzeti Galériának, tehát az utóbbinak mihamarabb kell egy új, korszerű épület.

A másik fontos pont az Iparművészeti Múzeum felújításának folytatása, hogy ne csak a Nagytétényi Kastély és az egyébként gyönyörű Ráth György-villa legyen elérhető a közönségnek. A harmadik a Közlekedési Múzeum fejlesztése az egykori Északi Járműjavító területén. De számomra a legfontosabb a Nemzeti Múzeum főépületének a rendbetétele – ez komoly adóssága a nemzetnek. A múzeumkert gyönyörű lett, de a főépülethez évtizedek óta nem nyúltak hozzá. Azért is van szükség a felújításra, mert kinőttük az épületet, és sajnos a mögöttünk lévő palotákat nem kaptuk meg.

Szerették volna?

Volt ilyen koncepció. Megjegyzem, már az 1900-as évek elején felvetették, hogy az állam a Palotanegyedben vásároljon ingatlanokat a Nemzeti Múzeum számára, ahogy ez később is szóba került, de aztán a Magyar Rádió kiköltözésével a kormány úgy döntött, hogy a Pázmány Péter Katolikus Egyetemnek lesz ott a székhelye. Nekünk ez is jó, hiszen fontos, hogy a környezetünkben sok egyetem legyen, sok fiatalt tudjunk megszólítani – a következő feladat, hogy minél nagyobb számban jöjjenek be hozzánk. És mivel nem kaptuk meg a palotákat – bár még van a környéken olyan állami tulajdonú ingatlan, amit érdemes lenne a múzeumhoz csatolni –, a főépületre kell koncentrálnunk, megnézni például, hogy a belső udvarokat hogyan tudjuk építészetileg hasznosítani.

Ha az elkészült, csodálatos Magyar Zene Háza és az új Néprajzi Múzeum mellett az említett fejlesztéseket is megcsinálja a kormány, akkor az Orbán-kurzus ebből a szempontból is bevonul a történelembe. Ne felejtsük el, hogy – bár a Müpa magába fogadta a Ludwig Múzeumot – 1906-ban adtak át utoljára Budapesten múzeumépületet: 1906. december 1-jén Ferenc József király avatta fel a Szépművészeti Múzeumot.

A Természettudományi Múzeum hogyan kapcsolódna a Nemzeti Múzeumhoz?

Korábban a Nemzeti Múzeum része volt, a rendszerváltozás után tudott teljesen elszakadni és önállóvá válni, de nem kell feltétlenül, hogy ez örökké így legyen. Érdemes átgondolni, hogy kell-e integrálni a Nemzeti Múzeummal, vagy sem, nyilván azt is elfogadjuk, ha a kormány az önállóság mellett dönt. De nagy segítséget kell adni az intézménynek ahhoz, hogy a költözést meg tudják valósítani. Nyolc éve kormánybiztosként a Kúria épületének megújítása is a feladataim között szerepelt, s ennek előfeltétele volt a Néprajzi Múzeum kiköltöztetése: Kemecsi Lajos főigazgató úrék három évet töltöttek azzal, hogy ehhez a gyűjteményt megfelelő állapotba hozzák, csomagolják, katalogizálják.

Ezt a tudást mi is fölhasználjuk a Nemzeti Múzeum raktárainak kötöztetésekor, hiszen kész gyakorlatot osztanak meg velünk, és ezt a tudást át kell adni a Természettudományi Múzeumnak is. A kormány úgy döntött, hogy a Ludovikát vissza kell adni a felsőoktatásnak, köztük a tisztképzésnek is – én ezzel a gondolattal tudok azonosulni, azzal pedig különösen, hogy egy új, korszerű, világszínvonalú Természettudományi Múzeum épüljön.

És azzal, hogy vidékre, Debrecenbe költözzön?

Vidékiként nem tartom ördögtől valónak, hogy ne minden Budapesten legyen. Jó az, ha a fővárosiaknak autóba kell ülniük vagy az iskolai osztályoknak buszra kell szállniuk, hogy megnézzék a Csontváry-képeket Pécsett vagy a Munkácsy-trilógiát Debrecenben. Lehet, hogy jó lenne, ha Lehel kürtje is a Nemzeti Múzeumban lenne sok más Árpád-kori kinccsel együtt, de akkor mégis mit néznének meg a jászberényi Jász Múzeum látogatói?

Ebből nem következik, hogy a Természettudományi Múzeumnak azokat az egységeit is költöztetni kéne, amelyek a tudományos kutatás szempontjából jó, ha Budapesten vannak. Tehát, mondjuk, a sok tízezer darabos embertani gyűjteményt, amely a mi régészeinknek köszönhetően folyamatosan bővül, nem érdemes szállítani, ugyanis ezek nem kiállításra, hanem tudományos kutatásra szánt leletek. Olyan népvándorlás- és honfoglaláskori csontok vannak benne, ami a világ egyik legnagyobb ilyen típusú gyűjteménye.

Debrecen a MODEM-mel mutatott példát arra, hogy tud olyan kiállításokat rendezni, amelyek sok ezer embert mozgatnak meg, miközben Budapesten is tudnék olyan múzeumot mondani, amelynek a látogatószáma nem éri el az évi ötezret – ezért is kell a rendszert újragondolni.

Bár a segítségnyújtást hangsúlyozza, nem mondják majd azt, hogy L. Simon – a régészet után – maga alá akarja gyűrni a múzeumokat is?

Azt kell látni, hogy a magyar intézménytörténetben van egy ciklikusság: az önállósodás és az integráció időszakai váltják egymást. Az elmúlt években volt példa komoly integrációra, hogy mást ne mondjak, ilyen volt a Szépművészeti Múzeum és Magyar Nemzeti Galéria sikeres összevonása. Akkor bírálta a szakma, de ma már föl sem vetődik, hogy ezt a kettőt szét kéne választani. Államtitkárként akkoriban bennem is volt némi szkepticizmus, de be kell látnom, hogy ez sikeres, működőképes integráció, ahol van egy komoly személyi garancia az intézmény élén álló Baán Lászlónak köszönhetően.

Kubatov Gábor igazolványa

A pályázata szerint a múzeumnak az is feladata, hogy felkarolandó témákat, ügyeket szállítson a kormányzati emlékezetpolitikának. Ilyen az Aranybulla 800. évfordulóján nemrégiben nyílt, a történésztársadalmat felbolygató Királyok és Szentek – az Árpádok kora című kiállítás is Székesfehérváron?

Ez a kiállítás nem az én igazgatóságomhoz kötődik, készen örököltem, ami három intézmény, a székesfehérvári Szent István Múzeum, a Nemzeti Múzeum és a Magyarságkutató Intézet közös, sok kompromisszum árán létrejött tárlata. Gyönyörű dolgok vannak benne, érdemes megnézni, a világ számos múzeumából jöttek a mi történelmünk szempontjából értékes, eddig itthon be nem mutatott anyagok. Tehát kifejezett fontos kiállítás, de nem sorolnám abba a körbe, amire rákérdezett.

Persze lehetne olyan kiállítást csinálni az Árpád-korról, ami egyébként súlyos tudományos vitákat generál, hiszen látjuk, hogy a magyar nép eredetéről, a honfoglalással kapcsolatos történeti kérdésekről, a Szent István-i államalapítás eszményéről, a tatárjárás következményeiről vagy éppen a magyar nép és a magyar nyelv eredetéről késhegyre menő tudományos és tudományon kívüli viták is dúlnak, s ezek érzelmi viharokat is képesek kiváltani. Nekem ugyan ez furcsa, mert szerintem higgadt fejjel és tudományos szempontokat figyelembe véve kell a történeti kérdéseket megközelíteni, de mivel létező jelenség ez az érzelmi túlfűtöttség is, ezért az egymással versengő történészi értelmezéseken túli, a tudományos szempontokat mellőző narratívákkal is számolnia kell egy múzeumi vezetőnek vagy a múzeumban dolgozó történésznek, kiállításrendezőnek.

Nem úgy van azért, hogy a történelem alapvetően egzakt tudomány, és az utóbbi évek őstörténeti felbuzdulása hozta magával azt, hogy intézmények is kénytelenek foglalkozni újra – mondjuk – a magyar nyelv eredetével?

Nagy bátorság lenne azt mondani, hogy a történelemtudomány annyira egzakt, mint – mondjuk – a kémia.

De egyfajta szakmaiságot azért el lehet várni.

Feltétlenül, de ez két külön dolog. Most pont az Aranybulla kapcsán foglalkoztam sokat II. Andrással – készül egy előadás Székesfehérváron az évfordulóra, és ebben a darabban a két kórusmű szövegét és a drámai betéteket én írtam –, és láttam, hogyan változott történeti emlékezetben és a tudományban II. András megítélése. S azt is érzékelem, hogy az új tudományos eredmények ellenére sem tudunk elvonatkoztatni a Katona Bánk bánjában megjelenített II. András-képtől.

A XIX. század történetírása gyengekezű uralkodónak állítja be, és az Aranybulla kibocsájtása e szerint a nemesség győzelme a gyenge uralkodó felett, de ezt egészen másképp értelmezték száz évvel később vagy akár napjainkban, és a változás oka többek között az új források, régészeti leletek előkerülése, amelyek más fénytörésbe helyezik II. András szerepét. Száz évvel ezelőtt úgy vélték, a nemzetközi politikában való mozgása kifejezetten kudarcos volt, most meg inkább azt látjuk, hogy mind a gyerekeinek a kiházasítása, mind a szentföldi hadjáratai figyelemre méltó eredményeket hoztak a hazának. Változik tehát a történelemhez való viszonyunk.

De amikor a pályázatomat írtam, nem is erre a korszakra gondoltam, nem akarok a palackból kiengedni olyan szellemet, ami körül már értelmetlen viták tömkelege folyt, lásd a pozsonyi csatát. Majd döntse ezt el a történettudomány, és ismerjünk meg sok-sok forrásanyagot. A XX. századot illetően azonban nagyok az adósságaink, ha megnézzük az állandó kiállításunkat, akkor ott igenis van mit módosítani szemléletileg is. Sok dologban máshova helyezném a hangsúlyt, a két világháborút sokkal markánsabban jeleníteném meg, a holokauszt bemutatásának nagyobb teret adnék, a bécsi döntések következményeinek és a visszacsatolt területek fejlesztésének szintén. A kommunista diktatúra időszakát másképp mutatnám be, nem azért, mert a mostani hiteltelen, hanem mert nem adja vissza azt a borzalmat, amit ez az időszak jelentett.

Ez nem a Terror Háza feladata?

Egészen más megközelítésben kell nekünk ezt az időszakot feltárnunk. Ők a nyilas és kommunista rendszer terrorgépezetére, a karhatalmi rendszerre és annak a bűneire fókuszálnak, mesteri megjelenítésben. A megnyitása óta eltelt két évtizedben semmit sem vesztett a Schmidt Mária vezette intézmény az aktualitásából, a vizuális frissességének sokkoló erejéből.

A nemzet múzeumának a terror következményein túl arra kell rámutatnia, hogy mit tett az épített környezetünkkel, a falvainkkal, a városainkkal, a panelprogramon és a háztájik világán keresztül az életünkkel, az ízlésünkkel, a tárgykultúránkkal, a magántulajdonnal, az egyházainkkal, a civil szervezeteinkkel, a szokásainkkal, tulajdonképpen a lelkünkkel a kommunista időszak. Hogyan hat ránk ma is a szocializmus kicsinyességre és irigységre ösztönző szemlélete. Erről beszélnünk kell: van is mondanivalónk például Kádár János íróasztala kapcsán, ami az új szerzeményeinket bemutató, májusban nyíló, Sisi kesztyűjétől Sztálin füléig című tárlatunkon lesz látható.

Új szerzeményeik is vannak?

A rendszerváltozás óta eltelt 32 év, a történelem nem ért véget, és nekünk gyűjtői feladatunk is van: nem véletlenül szólítottam meg az összes, 1990 óta megválasztott országgyűlési képviselőt és regnáló államtitkárt, minisztert, hogy küldjenek anyagokat a múzeumba – Orbán Viktor hátizsákja „ne legyen magányos” a gyűjteményben. Nagyon sok országgyűlési képviselői igazolványunk van az ötvenes évekből, de egyetlenegy sincs a rendszerváltozás utáni időszakból – pontosabban most már igen, mert a felszólításomra Kubatov Gábor azonnal elküldte a sajátját, és mások is gyűjtik az anyagokat.

A történelem tehát nem ér véget, és nekünk a Nemzeti Múzeumban felelősségünk is, hogy tematizáljunk bizonyos történelmi kérdéseket. Ebbe bizony, tetszik, nem tetszik, fáj a Gyurcsány Ferencet támogatóknak, vagy nem fáj, 2006 is beletartozik. A történelmünk fontos időszaka volt, amikor 2006-ban, a forradalom 50. évfordulóján szétverték a békésen ünneplő tömeget, erről a 60. évfordulón egy kerítéskiállítással már megemlékeztünk.

Meddig tart majd a történelem a múzeumban?

2010-et fontos szakaszhatárnak gondolom, akkor valami új dolog indult el Magyarországon, és ezt a mostani választás is visszaigazolta. Ez a szakaszhatár alkalmas arra, hogy az állandó kiállításunkat meghosszabbítsuk húsz évvel, 1990-től 2010-ig. Óriási dolgok történtek abban az időszakban, és sokan nincsenek már közöttünk, akik ezeknek az évtizedeknek meghatározó alakjai voltak, például az első szabadon választott kormány miniszterelnöke, Antall József. Nem gondolom, hogy annak az első négy évnek, amely a rendszerváltozás után a demokratikus intézményrendszer megszilárdításáról is szólt, ne kéne valamilyen módon szerepelnie egy állandó kiállításban.

És azt gondolom, tematizálnunk kell olyan kérdésekben is, amelyek aktuálisan borzolják a kedélyeket Horthy megítélésétől az ötvenes évek kuláküldözésén és padláslesöprésén át a rendszerváltozás megítéléséig. Összetetten beszéljünk és gondolkozzunk erről mi is, és tárgyakon keresztül is mutassuk be, hogy mit jelentett Magyarország számára a rendszerváltás, beleértve a várakozásokat követő csalódásokat is.

David Guetta zenéjére tácolni

Háború dúl a szomszédunkban, és ez jó apropó végiggondolni, hogy az itt őrzött nemzeti kincsekkel kapcsolatban van-e kimenekítési tervük, ha –  ne adj’ Isten – szükség lenne rá.

Itt van a szobában a Nemzeti Múzeum legendás főigazgatói páncélszekrénye, ebben található az a titkos dokumentum, amit a kinevezésem utáni első munkanapon vettem át. Elvileg tovább kellene örökítenem az utódomnak, de ezt nem fogom megtenni: kellő pillanatban a kormánynak javaslattal fogunk élni, hogy mi kerüljön inkább bele. Most ugyanis Magyar Bálint miniszter utasítása szerepel benne a Szent Korona veszély esetén szükséges kimenekítéséről. Magyar Bálint sok éve nem miniszter, a Szent Korona pedig két évtizede a Parlamentben van.

Mire kell most figyelni?

Azt kell átgondolni, hogy ha Magyarország olyan helyzetbe kerül, mint Ukrajna – reméljük, hogy soha nem fog –, akkor mit kezdünk például a koronázási palásttal. A pincében van bombabiztos kincstárunk, és a palásttal kapcsolatban is létezik kész menekítési tervünk: van egy doboz, amit a könyvtárban őrzünk, a legközelebb a palásthoz, és ebbe úgy tudjuk belerakni, hogy felemeljük a speciális biztonsági üveget, ami alatt a palást van, és egy az egyben, a lapjával együtt, amin fekszik, beletesszük. Nem hajtjuk össze, nem tekerjük össze, nem lehet. 1031-ben készült aranyszállal átszőtt műtárgy, nem tehetjük tönkre, már egy ilyen mozgatás is komoly műtárgyvédelmi kockázattal járna.

De ma már ennél jóval több mindenre kell figyelnünk, nem csak háborúban lehet havária, és ne felejtsük el, hogy ’56-ban leégett a múzeum egy része, akkor pusztult el a Természettudományi Múzeumnak az a fantasztikus preparátumgyűjteménye, amelyet Kittenberger Kálmánnak köszönhettünk. Volt tehát már itt olyan katasztrófa, ami jelentős károkat okozott a gyűjteményben meg az épületben, egy másodpercig sem ülhetünk nyugodtan a babérjainkon.

Tragédia egyébként, ami az ukrajnai múzeumokban történik, világszínvonalú művek kerültek veszélybe, köztük az a legdöbbenetesebb, hogy az oroszok a világhírű realista festőjükre, Ilja Jefimovics Repinre sincsenek tekintettel: a harkivi Szépművészeti Múzeumban az intézmény egyik legértékesebb festménye, A zaporozsjei kozákok válasza a török szultánnak című kép is veszélybe került.

Tudnak valamiben segíteni nekik?

A szakmai szervezeteken keresztül van együtt gondolkodás az ukrajnai múzeumokkal, de a műtárgyak kimenekítése és ide hozatala – amire minden laikus először gondol – a legnehezebb, hiszen minden ország tart attól, hogy a műkincsei tartósan külföldre kerüljenek. Mindig az a legbiztosabb, ha egy haváriahelyzetet a saját környezetükben képesek átvészelni ezek az értékek – mi már csak tudjuk, hiszen innen a németek és a szovjetek is bőven hurcoltak el műkincseket, és ezekből nagyon sok minden nem került vissza.

Az Aranybulla-kiállításra is jöttek volna tárgyak az Ermitázsból?

Igen, két együttműködés is meghiúsult most a háború miatt: a Királyok és Szentek kiállítással kapcsolatban minden rendben is volt, már a szerződést is megkötöttük, de a háború miatt nem tudtak ezek a tárgyak megérkezni. A másik, hogy a Kreml múzeumában készülnek egy olyan nagyszabású kiállításra, amelyhez öt magyarországi múzeumtól, köztük tőlünk kértek műtárgyakat, ezzel kapcsolatban most várakozó állásponton vagyunk. Nem politikai okokból – én magam egyébként sem értek egyet a háborúban vétlen orosz művészek, kulturális intézmények vagy sportolók bojkottjával –, de majd csak akkor tudunk bármit kölcsönadni, ha béke lesz, s normalizálódnak a viszonyok.

A fehérvári kiállítás megnyitóján egy különleges kabátot viselt: elárulja, mi volt az?

Egy nagyon szép, zsinóros székely kabát. Valamiért megszállt az ihlet, és úgy gondoltam, hogy kivételesen nem öltönyben megyek, hanem felveszek egy ilyen ruhát. Kettősség él bennem: bizonyos szempontból konzervatív vagyok, aki rendkívül szereti a magyar kultúra régi, ősi dolgait, a népzenét, a néptáncot, a történeti viseleteket, és egyáltalán nem okoz gondot, hogy kalotaszegi kabátot – az is van nekem, gyönyörű szép – vagy bocskait vegyek fel. De az Opera újranyitására természetesen szmokingban mentem, és szeretek tornacsukában, farmerben meg pólóban is járni.

A művészettel is így vagyok: a legextrémebb, legavantgárdabb dolgok ugyanúgy le tudnak kötni, mint a klasszikus alkotások. Szívesen táncolok David Guetta zenéjére, ugyanakkor a kocsiban általában operát bömböltetek. Szerelmes vagyok a Nemzeti Múzeum épületébe, ami szerintem Közép-Európa legszebb klasszicista palotája, és rajongok az extravagáns kortárs építészetért. Számomra egy kalotaszegi parasztház, Vörösmarty velencei nádfedeles présháza és egy New York-i felhőkarcoló egyaránt szerethető, nem egymást kizáró szellemi tartományok.

(Borítókép: L. Simon László. Fotó: Papajcsik Péter / Index)

Rovatok