Immár több mint két hét eltelt Bruce Willis visszavonulása, az agya kognitív képességeit elsorvasztó betegség, az afázia nyilvánosságra hozatala óta. Bár két hét még nem történelmi távlat, azért bátran megvonhatjuk a kopasz akciósztár művészetének mérlegét. Nyugodtan tekintsünk el attól, ami 2018 óta történt vele, és szögezzük le bátran: nagy színész vett búcsút a mozivászontól.
Ha Ronaldinhónak csak az Atletico Mineiróban, a Querétaróban és a Fluminensében lejátszott meccseiről tudnánk; ha Andrej Arsavin pályafutása egyenlő lenne a Kajrat Almatynál töltött időszakával; ha Michael Essien karrierjéről csak annyit jegyeztünk volna fel, hogy a Bali United és az azeri Sabail nevű klubokban futballozott; és Rivaldo egyesületei közül csupán a Mogi Mirimet ismernénk; Raúl öröksége pedig csak az a 19 gól lenne, amit az al-Szadd és a New York Cosmos színeiben szerzett a katari bajnokságban és az MLS-ben, akkor nyilván még egy lábjegyzetet sem érdemelnének a nevezett világklasszisok a labdarúgás történelemkönyvében.
Pont ugyanilyen méltatlan lenne a színészi pályával a napokban felhagyó Bruce Willis életművének értékelésekor csak az utóbbi három és fél évben leforgatott 22 (!) „szupergagyi” filmjét citálni. Hiszen ma már pontosan tudjuk, azokban a bóvlikban valójában nem a Die Hard vagy a Hatodik érzék generációk életérzését meghatározó szupersztárja nyújtott feledhető – sőt, elfelejtendő – alakítást, hanem egy súlyos beteg, önmaga karikatúrájának tűnő, öregedő színész.
A 2018 óta leforgatott huszonkét filmje szinte kivétel nélkül fillérekből (mármint hollywoodi mércével fillérekből) összehordott, eleve a streamingszolgáltatóknak gyártott termék, jobbára olyan szereplőtársakkal, akiket Willis fénykorában talán díszletmunkásnak sem engedtek volna oda – mondjuk, egy Die Hard-film forgatására. Már a filmek címe is sokatmondó: American Siege (Amerikai ostrom), Cosmic Sin (Kozmikus bűn), Survive the Night (Éld túl az éjjelt!), Breach (Életellenes), a még be sem mutatott Fortress (Az erőd), Deadlock (Túl a holtponton). Borítékolható a több hektoliter elfolyó vér (ketchup), az öncélú erőszak, jobb esetben valami sci-fi apró, zöld emberkékkel.
Az utóbbi időben még a hard core Bruce Willis-fanok is arra az álláspontra helyezkedtek, hogy a sztár – hasonlóan valamilyen szinten előképéhez, Charles Bronsonhoz – a hatvanas évei derekán meghozta azt a tudatos döntést, hogy érdemben befejezi művészi pályafutását, robotpilóta üzemmódba kapcsol, és karrierje alkonyán bezsebeli még azt a pár millió – vagy pár tízmillió – dollárt, amit kizárólag a nevére való tekintettel még megadnak neki a gyártók.
És ugyan ki hibáztathatná Bruce-t, ha egy kis lazításra vágyik? Hiszen fénykorában évente mentette meg a világot John McClane-ként vagy Harry Stamperként...
Igen, 2018 óta egyre erősödött bennünk ez az érzés, miközben szekunder szégyen kerített hatalmába az ilyen és ehhez hasonlót mozikat nézve, mint a Breach, amelyben zombikkal (!) és gagyi űrlényekkel küzd meg ifjúkorunk ma már szépkorú bálványa, természetesen sikerrel.
Csakhogy 2022. március 30-án világgá röppent a hír: Willis visszavonul, többé nem forgat filmet, mert az agy súlyos degeneratív betegségében, a kognitív képességeit leromboló afáziában szenved. A Willisszel az utóbbi években együtt dolgozó színészek utólag elmondták a Los Angeles Timesnak, hogy a sztár sokszor azt sem tudta, hol van, képtelen volt megjegyezni a legegyszerűbb szövegeit, ezért volt az, hogy a forgatások közben fülhallgatón keresztül súgtak neki, és általában egysorosokat kellett csak visszamondania.
Egy biztos: a betegség, Willis visszavonulásának híre mindent más megvilágításba helyezett.
Egy csapásra vége lett a folyamatos gúnyolódásnak, élcelődésnek; a lesajnáló kritikák helyét az együttérzés, már-már a részvét vette át, mintha a sztár már meg is halt volna, holott erről, hála Istennek, szó sincs. Az mindenesetre dicséretes húzás volt az Oscar ellenpólusaként értelmezendő Arany Málna-díjat – magyarra talán citromdíjnak fordítható – odaítélő grémiumtól, hogy visszavonta Willis „kitüntetését”, amit a 2021-es Kozmikus bűn című valamiben nyújtott alakításáért adományoztak neki. (A filmre az IMDb a tízes skálán 2,5-ös osztályzatot adott...)
Az igazság azonban az, hogy Willis már jóval a betegsége kialakulása előtt tempomat üzemmódba kapcsolt, azaz levette lábát a gázpedálról. A művészetét mindig is jellemző könnyedség, lazaság, erőfeszítés nélküliség szinte észrevétlenül csúszott át a 2010-es évek környékén, sőt talán már valamivel előbb az igénytelenség határát súroló, sőt azt gyakran át is lépő stratégiai minimalizmusba.
Amikor Willis a csúcson volt, valahol 1990 és 2005 között, tudatosan alkalmazott másfajta minimalizmust, amely mögött tartalom, elfojtott indulatok voltak, mígnem 2010-től már ez a minimalizmus valahogy öncéllá vált, és ha lehántottad a figuráról a burkot, csak a nagy semmi tátongott alatta.
Pedig micsoda életmű áll Willis mögött!
Az ABC tévéfilmsorozatában, az 1985-ben elkezdett Moonlightingban (amely a magyar tévé keresztségében a szerintem sokkal jópofább A simlis és a szende címet kapta) olyan sármosan hárítja Cybill Shepherd évődéseit, hogy az már a későbbi világsztárt vetíti előre.
Willis férfias bája az 1988-as első Die Hardban (Drágán add az életed!) is megmarad, de itt már olyan páratlan egyensúlyérzékkel balanszírozza John McClane hadnagy figuráját a kisember esendősége és a világot megmentő hős mindent elsöprő lendülete között, hogy örökre a szívünkbe zártuk.
John McClane alakjában Willis megformálta a cseppet sem tévedhetetlen, átlagos fizikumú, kopaszodó, idővel teljesen kopasz, a pofonokat inkább elszenvedő, semmint osztogató, a felesége által elhagyott (Az utolsó cserkész), alkoholista, láncdohányos akcióhős figuráját, mintegy a duzzadó bicepszű, egész hadseregeket könnyed magabiztossággal kiiktató Arnold Schwarzenegger és Sylvester Stallone – amúgy a Planet Hollywood étteremláncban üzlettársai – ellenpontjaként.
Nem véletlenül említettem Az utolsó cserkészt, ezt az 1991-ben készült thrillert, Willis egyik legjobb filmjét. (Nem akárki rendezte, Tony Scott, Ridley Scott öccse.) Ott már teljes fegyverzetében csillog az egyik cigiről a másikra gyújtó, savanyú képű, örök lúzer, akit a legjobb barátjával csalt meg a felesége. Aki ugyanakkor szerető apa, és olyan a dumája, hogy bátran elmehetne stand-uposnak. Amikor kiderül, hogy a felesége csalja, az asszony elkezd magyarázkodni: „Soha nem voltál itthon! Tudod, mit? Kapd be! Magányos voltam!” Willis szív egy slukkot a cigijéből: „Miért nem vettél egy kutyát? ” Vagy amikor a fő gazember elkapja, és jópofizik vele, mielőtt megkínozná. „Azt hiszed, kib...ott kúl vagy? De mindjárt sikoltozni fogsz a fájdalomtól!” Willis most sem jön zavarba: „Mi van, rapzenét akarsz játszani nekem?” De nekem ez a duma jött be leginkább: „Vannak rossz híreim, meg rossz híreim.” Willis elgondolkodik, és beleszív a spangliba: „Akkor kezdjük a rosszakkal...”
Lehet, hogy jók a hollywoodi forgatókönyvírók, de ide a rozsdás bökőt, hogy ezeket a szövegeket maga Willis rögtönözte.
A kilencvenes évtized volt Willis igazi fénykora. Ontotta a jobbnál jobb akciófilmeket – erre a dekádra esik a Die Hard második és harmadik folytatása, A kód neve: Merkúr, A Sakál, az Armageddon –, miközben többször is kilépett a bejáratott zsáner Prokrusztész ágyából, és olyan zseniális alakításokkal fűszerezte életművét, mint a Ponyvaregény, a Tizenkét majom és végül az 1999-es Hatodik érzék.
Utóbbit kint láttam Los Angelesben. Ennek már 23 éve, de arra úgy emlékszem, mintha tegnap történt volna, hogy nemcsak a stáblista lepörgését vártam végig a lassan kiürülő Mann's Chinese Theaterben – tudják, ahol a Féktelenülben kitör a föld alól a metrószerelvény, benne Keanu Reevesszel és Sandra Bullockkal –, hanem utána még hosszú percekig ültem az elsötétülő nézőtéren, megpróbálván feldolgozni a film sokkoló csattanóját, a filmtörténet talán legkevésbé megjósolható fordulatát.
Persze becsúsztak gigantikus bukások is, például a Hudson Hawk vagy a Color of Night, utóbbi a botrányosan alacsony 22 százalékot kapta a Rothadt Paradicsomok értékelő honlapon.
És milyen az élet, a Color of Nightot ugyanabban az évben forgatták, 1994-ben, mint a Ponyvaregényt. Mégis micsoda különbség!
Sokak szerint a Pulp Fiction Willis legjobb filmje, miközben ő csak mellékszereplő Butch, a kivénhedt profi bokszoló szerepében, aki nem hajlandó leadni a meccsét. Azért persze őrá is emlékszünk John Travolta, Uma Thurman, Samuel L. Jackson és Tim Roth mellett...
Butch, a becsületes bunyós egy kicsit hajaz John McClane-re, hiszen ő is csak egy kisember, akit a körülmények arra kényszerítenek, hogy visszatámadjon. És vissza is támad, miután kiszabadította magát a perverz Béna fogságából. Na, ami utána következik, az vintage Tarantino és vintage Bruce Willis:
Ahogy Butch méregeti a különböző gyilkoló eszközöket, kezdve a kalapáccsal, folytatva a baseballütővel és a láncfűrésszel, míg végül rátalál az igazira, a katanára. (Itt egy pillanatra tetten érhető Tarantino vonzódása a japán harcművészetekhez, amely majd a Kill Billben teljesedik ki a maga véres valóságában.) Ebben a jelenetben is benne van a Willis által megformált karakterek ambivalens határozatlansága, mintha zavarban lenne Butch, hogy nem lesz-e túlságosan kegyetlen dolog egy ilyen szörnyű fegyverrel bosszút állni megkínzóin. De aztán győztesen kerül ki a lelki tusából, és jön a brutalitásában és perverzitásában is feledhetetlen nagyjelenet, amikor lesújt a szamurájkard, és Marsellus Wallace kezében dörren a mordály.
Majd elhangzik Ving Rhames szájából az ikonikus monológ: „Még ma elutazol. Ma este. És ha elutazol, el vagy utazva. Különben véged.”
Hihetetlen, de Willis nemhogy sohasem kapott Oscart, de még csak nem is jelölték az aranyszoborra. Jó, mondjuk ezért nem kell feltétlenül szégyenkeznie, mivel roppant illusztris társaságba került Richard Gere, Keanu Reaves, Donald Sutherland, Meg Ryan, Jamie Lee Curtis, Cameron Diaz, Emily Blunt, Mia Farrow, Kim Novak vagy éppen Brigitte Bardot mellé – elképesztő módon őket sem jelölték sohasem Oscarra.
Pedig Willis bőven megérdemelte volna. Ha másért nem, a Hatodik érzék főszerepéért, a gyermekpszichológus Malcolm Crowe alakjának megformálásáért, de a legjobb mellékszereplőnek járó szoborra is simán rászolgált Butchként a Pulp Fictionből.
Már az önmagában Oscarra érdemes alakítás volt, ahogy Willis másfél órán át elhitette velünk, doktor Crowe nem halt meg, hanem él, és csak a film befejezése után játsszuk vissza az agyunk filmvásznán azokat a jeleneteket, amelyekből rájöhettünk volna, hogy a kisfiú valójában halottlátó.
Willist művészete – Oscar-nélküliség ide vagy oda – Hollywood legnagyobbjai közé emeli. És ezt nem csak a sajnálat, az együttérzés mondatja velünk. Tényleg szigorúan minimalista eszközökkel olyan lenyűgöző hatást ért el, mint kevesek ebben a zsánerben. (Vagy kilépve a zsáner keretei közül.) Az a kissé félszeg, mégis jelentőségteljes félmosoly, ami folyton ott bujkált a szája szögletében, amivel elhitette velünk – és filmbeli ellenlábasaival –, hogy többet tud, mint a néző, sőt, mint a vele szemben álló gonosz, hiába tart utóbbi a kezében géppisztolyt, miközben Willisnek csak a puszta ökle van.
Meg a tar koponyája.
Yul Brinner óta nem volt színész – talán az egy Telly Savalast leszámítva, de ő sokszor alakított gonoszt is –, aki annyit kihozott volna a kopaszságából, mint Willis. Abban a Hollywoodban, amelyben a dús sörényű, zavarba ejtően jóképű sztárok arattak, Richard Gere-től Brad Pitten és Keanu Reevesen át Mel Gibsonig.
És így, ritkuló hajjal, majd kopaszon is kikapta a felhozatalból Hollywood legcsábosabb bombázóját, Demi Moore-t, és nemcsak kikapta, hanem el is vette feleségül, majd tizenhárom éven át többé-kevésbé boldogan éltek, továbbá összehoztak három klassz lányt, Rumert, Scout LaRue-t és Tallulah-t. A fél világ irigyelte ezért Willist, és aligha véletlen, hogy a színész fénykora is erre az 1987 és 2000 közé eső tizenhárom évre esett.
Kevesen tudják, hogy Willis jól énekel, kellemes hangja van, 1987-ben ki is rukkolt egy meglehetősen sikeres albummal, amit később további kettő követett, szóval, sokoldalú tehetség szorult ebbe a munkásosztályból érkezett, egyszerű srácba, aki korántsem ezüstkanállal a szájában jött a világra.
Willis a nyugat-németországi Idar-Obersteinben született, ahol apja katonaként szolgált az amerikai hadseregben, ott ismerte meg Bruce anyját, Marlene-t. Majd miután leszerelt, hegesztőként melózott egy gyárban. Bruce – aki sokáig dadogott, és csak szisztematikus terápiával sikerült úrrá lenni beszédhibáján – az érettségi után dolgozott biztonsági őrként, bárpultosként, volt sofőr és magándetektív is. Ott megszerzett ismereteinek akkor vette hasznát igazán, amikor háromezer jelentkező közül kiválasztották A simlis és a szende címszerepére a gyönyörű Cybill Shepherd mellé.
Innen már nem volt megállás, mígnem a 2010-es években – gyaníthatóan már az agyi degeneráció beköszönte előtt – elindult lefelé a lejtőn. Utolsó, viszonylag jó alakításait két 2012-es filmben, a Wes Anderson által rendezett Moonrise Kingdomban (Holdfény királyság) és Ryan Johnson Looperében (A jövő gyilkosa) nyújtotta.
Willis pályafutása négy évtizede alatt több mint hetven – ha a cameókat és a hangalámondásokat (Nicsak, ki beszél!) is ideszámítjuk, csaknem száz – filmben játszott, és sokat elmond az utolsó három és fél év gagyidömpingjéről, hogy ennek a mennyiségnek az egynegyedét 2018 óta forgatta le. És megismételjük, kéretik nem csupán az afáziát okolni ezért a színvonalbeli hanyatlásért.
Willis karrierje során mintegy 250 millió dollárt keresett, a filmjei pedig összesen 2,5 milliárd dolláros bevételt hoztak a gyártóknak.
Az első Die Hard-főszerepéért ma már aprópénznek tűnő ötmillió dollár volt a gázsija, a Die Hard 2-ért már 7,5 millió (miközben a film 240 millió dolláros profitot csinált), a harmadik részért 15 millió ütötte a markát, de ez a folytatás már horribilis hasznot, 360 millió dollárt hozott a stúdiónak. A negyedik és az ötödik rész, 2007-ben, illetve 2013-ban már silányra sikerült, de ezekért is szép gázsit kapott, 25-25 millió dollárt.
1999-ben kiderült, hogy Willis nemcsak remek színész, hanem jó üzletember is. A Hatodik érzék forgatása előtt engedett a gázsijából, és számára filléreknek tűnő 14 milliócskáért elvállalta a főszerepet, viszont kikötötte, hogy részesedést kér a bevételből. És neki lett igaza, akkora kasszasiker lett a mozi, hogy Willis összesen százmillió dollárral lett gazdagabb.
Ez minden idők legnagyobb fizetsége egy filmszerepért.
Ami a Ponyvaregényt illeti, Tarantinónak összesen 8,5 millió dollár állt rendelkezésre a kis költségvetésű film szereplőinek kifizetésére. Ezért volt az, hogy Willistől Travoltáig mindegyik főbb szerep megformálója nevetségesen alacsony gázsit, 800 000 dollárt kapott. De mindannyian bevállalták, egyrészt mert ráéreztek, hogy ebből kultuszfilm lesz, másfelől jutott nekik a majdani bevételből is. Márpedig a Pulp Fiction 214 millió dollárt hozott a konyhára...
Aztán 2018 után már alkalmanként kétmillió dollárért is elvállalt egy szerepet, amikor már teljesen nyilvánvalóan csak a pénzért csinálta a szinte kivétel nélkül a streamingszolgáltatóknak gyártott „műveket”. Igaz, egy-egy forgatás mindössze két napig tartott, legalábbis Willisnek, és az egymillió dolláros napi bér azért nem olyan megvetendő...
Most, amikor megvonjuk Bruce Willis karrierjének mérlegét, legyünk elnézők a művésszel, és csak azt vegyük figyelembe, ami 2018 előtt történt. És az nem kevés. A filmtörténet jóval szegényebb lenne Willis remekművei és bombasikerei nélkül.
Zárszóként érdemes idézni korábbi (Demi Moore) és jelenlegi (Emma Heming) felesége, valamint öt lánya (utóbbi kettő, Evelyn Penn és Mabel Ray Hemmingtől) üzenetét a közösségi médiában, amiből nagyjából kitűnik, hogy lényegében mindenki szerette a színészt, akivel csak dolga akadt az utóbbi fél évszázadban. És ez sokat elmond Bruce Willis, az ember – nem csak a művész – személyiségéről.
Aki tud angolul, az úgyis érti, aki meg nem, annak legyen elég az aláírók neve (Emma, Demi, Rumer, Scout, Tallulah, Mabel, & Evelyn), amiből feketén-fehéren kiderül, hogy mindkét feleség és mind az öt lány imádja Bruce-t.
A sok száz millió mozirajongóról nem is beszélve.
(Borítókép: Bruce Willis 2018-ban. Fotó: Rich Fury / Getty Images)