Soós Nóra festőművész rétegezett, több értelmezési síkon mozgó képei egyszerre visszarévedések a múltba és figyelmeztetések a jelennek. Fennkölt idő című kiállítása is ezt a kettősséget tükrözi.
Amikor a kortárs képzőművészek alkotásait (általában) előszeretettel fogyasztó újságíró egy barátnőjétől csak annyit hall, hogy „én nagyon nehezen fogadom be a kortárs műveket, de Soós Nóra képei egyszerűen zseniálisak”, akkor az ember elgondolkodik a hallottakon, a kiállításról kisétálva pedig – sőt, már a képek nézegetése közben – fenntartás nélkül igazat ad az idézet gazdájának. „Ezek a képek még egy laikust is lenyűgöznek.” Újabb helytálló kijelentés. „Egy ilyen festményt a szobám falára is kitennék” – teszi még hozzá. (Én is.)
Ezek a mondatok valóban elhangzottak Soós Nóra Fennkölt idő című kiállításán, amely tárlat a Virág Judit Galériában tekinthető meg 2022. május 6-ig. A Falk Miksa utca egyik legcsodálatosabb és legizgalmasabb művészi tere ad otthont ennek a bő két év munkásságát átölelő képgyűjteménynek.
A művésznőről tudni kell, hogy a képein megjelenő szimultán képkezelés nemcsak jópofa játék a vizualitással, hanem markáns világ- és korkép is – nincs egyetlen kitüntetett nézőpont vagy igazság, egyszerre több érték és szemlélet is releváns lehet. Aki ismeri a szombathelyi születésű festőművész munkásságát, ezeket már tudja, Soós Nóra legújabb kiállítása azonban mintha még inkább a leírtakat tükrözné.
Történelmi mérföldkövek, popkulturális utalások, gyermekkorunk hősei, jól ismert rajzfilmfigurák, visszatérő színek, formák és motívumok: a képek láttán a nézőt akarva-akaratlan is elönti az a fajta nosztalgia, amely után egyszerre vágyakozik, ugyanakkor legszívesebben elfelejtené azt az időszakot, amikor ezek az ábrák és jelenségek jelentettek menedéket a való világ borzalmai elől.
Kegyetlen felismerések ezek: a rendszerváltás előtti szocialista rezsim jelképei találkoznak napjaink rohanó, kapitalista világával, annak szimbólumaival. A képeken fel-felbukkanó szénrajzok kontrasztban állnak a neonszínben pompázó, sokszor graffitire hajazó dizájnokkal. A légies, transzparens alakokat áttörhetetlen rendszerek és ideológiai gátak szorítják háttérbe a vásznon.
Mozgalmas életképek, amelyek láttán nemcsak a levegő fagy meg a teremben, de a vér is meghűl az erekben.
Sakkozunk a gondolattal, vajon hol a helyünk a hatalom tábláján, és ráeszmélünk, hogy a pozitív változás utáni vágyakozás közben legfeljebb egy butácska elefántra hasonlítunk, aki több tonnát egyensúlyoz a kipukkadás szélén álló gumilabdán, amely akár a sérülékeny Földgolyó metaforája is lehetne. Merthogy az is. Gyermeteg külső mögött megbúvó kőkemény korkritika.
A képek mindegyikére jellemző ez a fajta – egyszerre megnyugtató és frusztráló – kettősség, amely a legtöbb emberben ott lakozik. Ha akarja az illető, ha nem. A jól ismert, megszokott környezetünk sokszor a legnagyobb ellenségünk is egyben: igen ám, csakhogy időközben belekényelmesedtünk a kényelmetlenségbe…
A festőművész elmondása szerint egész karrierje alatt fontosnak tartotta, hogy olyan társadalmi és szociális problémákra hívja fel a nézők figyelmét, amelyeket a legtöbb konformista ember igyekszik megkerülni vagy ignorálni. Vitathatatlan, hogy elgondolkodtató képek tárháza ez a kiállítás.
A két részből álló kiállítás – pontosabban a galéria – felső szintjén néhány kép még a korábbi, Absturz / Zuhanás című gyűjteményből került ki, a festmények zöme azonban a koronavírus-járvány után készült és a Fennkölt idő része.
Visszatérő elemek például a Cseburaska, a Kelj fel, Juliska, a matrjoskababák, vagy a 2008-as világgazdasági válságra reflektáló buborékfújó alakok is, de megjelenik a törékenység szimbóluma, Humpty Dumpty és a Szellemirtókból ismert Stay Puft Marshmallow Man is. Soós Nóra képein kiemelt figyelmet kapnak a gyermekkori emlékek, amelyek nemcsak a látogatót szólítják meg és vonják be az alkotásba, de a művésznő életében is kiemelt szerepet töltenek be.
A művészet időtapasztalatának az a lényege, hogy megtanuljunk elidőzni. Talán ez a számunkra kiszabott véges megfelelője annak, amit örökkévalóságnak neveznek
– mondta a filozófus Hans-Georg Gadamer. Ezzel az idézettel is találkozhatnak a látogatók a galériában. A mai világra jellemző, hogy egyre többször azért megy el valaki egy kiállításra, hogy lefotózza magát, és úgy tegyen, mintha érdeklődne a látottak iránt, a bevonódás nélküli látogatás azonban kimerül az önámításban. Sőt, ennél is fájóbb, hogy sokszor már maguk az alkotók sem erőltetik meg magukat, hiszen minek is, ha a nézőnek oly mindegy, a galériák meg csak az eladásra mennek. Rohanó, kapitalista világ…
Talán nincs is olyan árnyalat a végtelen színskálán, amely ne jelenne meg a képek valamelyikén. Ehhez a színpompás látványhoz tökéletes helyszínül szolgálnak a galéria fekete falai: a szemkápráztató festmények valósággal kiugranak a falból. Mintha nem is az apró lámpák világítanák meg az alkotásokat, hanem az alkotások sugároznának valami különös energiát.
(Borítókép: Bodnár Patrícia / Index)