Egészen szürreális élmény, amikor egy kupola belsőjében, földre dobált babzsákokon együtt hever három generáció, és ugyanazt a drogos látomást nézik. Minderről pedig a Berlinben élő japán művész, Ryoichi Kurokawa, illetve a Halász Péter és Halász Gábor alkotta Siblicity tehet, kiegészülve Makro VJ és Nagy András projekciójával.

Elindult a Magyar Zene Háza DOME_LIVE című programsorozata a Hangdómban, amely minden hónapban egy estét dedikál audiovizuális előadásokra. A sorozat bemutatkozó eseménye egyből két produkciónak ad teret. Ryoichi Kurokawa Berlinben élő japán művész igen intenzív, hétperces munkáját, az s.asmbli[wall]-t szabja a dóm 360 fokos vásznára. A szétszaggatott hangi és képi valóságérzetünk orvoslására nyújt bő félórás, hipnotikus akusztikai élményt a hazai hangművészpáros, a Halász Péter és Halász Gábor alkotta Siblicity. A teljes rehabilitáció része a szinesztétikai vizuális tartalom, amelyet Makro VJ és Nagy András projekciója biztosít.

A Hangdómba érdemes korábban jegyet váltani, különben előfordulhat, hogy már nem férünk be az aktuális vetítésekre, vagy ha igen, akkor hosszú órákat kell várni. De legalább egyszer mindenképp érdemes összekötni a ligetezést ezzel a különleges élménnyel, ugyanis nem nagyon tapasztalhatunk máshol hasonlót.

Korábban már írtunk a Magyar Zene Házának épületéről, illetve az állandó kiállításról is. Már akkor megnéztük a Hangdómot, amelynek van egy általános vetítése, ami nagyjából bemutatja a kupola lehetőségeit. Amióta először elheveredtünk a babzsákokon, vártuk a következő alkalmat, amikor visszatérhetünk egy tematikus vetítésre. A Hangdóm DOME_LIVE című programsorozatának első előadása olyan, mintha elmennénk egy masszázsszalonba, ahol a testünk helyett az agyi neuronjainkat gyúrják át, hogy utána felfrissült idegrendszerrel vessük vissza magunkat a stresszes és kapkodó nagyvárosi életbe.

A vetítés mindössze fél óra, ami bőven elég arra, hogy teljesen kikapcsoljunk, legalább egy kicsit. Elfekve a babzsákokon, a plafont bámulva, ami a kupola forma miatt szinte körülölel, kicsit olyan érzésünk lehet, mintha nem néznénk a vetítést, hanem a részévé válnánk. Ebben segít a hangszórók elhelyezkedése is, hiszen a vászon mögött megbújva támogatják a tér és a látvány néha egészen szürreális játékát.

Ryoichi Kurokawa előszeretettel játszik a romos, elhagyatott épületek és a természet, főleg a minél magasabbra nyújtózkodó fák képeivel, ezeket keveri. A leginkább számítógépen generált hangoktól és a folyamatosan elszakított, nyújtott, forgatott, elvágott vagy bárhogy máshogy torzított látványtól könnyen érezhetjük úgy magunkat, mintha párhuzamos valóságok, multiverzumok közötti csatornákban utaznánk, a valóság folyékonnyá válik, a hangok pedig fenyegetően vagy féltve kísérnek egy láthatatlan csatornán. Egészen felkavaró élmény.

Miután már biztosak vagyunk benne, hogy az idegeink nem képesek több hangot és képet befogadni, a színek és a geometrikus minták a basszus megnyugtató búgása mellett süllyesztenek bele még inkább ebbe a furcsa vízióba. A Siblicity szinte teljes hipnózis alá vonja a Hangdóm összes látogatóját. Nehéz erőt venni magamon, de körbenézek. Idősebb, középkorú és fiatalabb generáció egyaránt képviseli magát a teremben, és kortól függetlenül ugyanúgy eggyé válnak az alkotással. Ettől függetlenül a gyerekeket inkább a Hangdóm általános vetítésére érdemes elhozni, mert a Kurokawa–Siblicity párosítás sok lehet egy fiatalnak.

Mikor véget ér a műsor, csalódottságot érzek, de csak azért, mert ültem volna még kétszer ennyit a teremben. Ritkán akad alkalom ennyire kikapcsolni a gondolatokat és csak átadni magunkat egy élménynek, de ennél a vetítésnél a többtáskányi stresszcsomag a kabátokkal együtt a ruhatárban marad.

(Borítókép: Kaszás Tamás / Index)