Bridget Collins brit írónő legújabb regénye már magyarul is elérhető a könyvesboltokban. Az Árulások című, leginkább a fantasy és a mágikus realizmus metszéspontjába sorolható kötet első ránézésre ígéretesnek tűnik, a történetvezetés azonban hagy némi kivetnivalót maga után.
Az írónő tarsolyában minden eszköz megvolt ahhoz, hogy maradandót alkosson, hiszen a mai fiatalok körében roppant népszerű dark academiára húzta rá a regényt. A dark academia egy stílus, amely a régi, néhány évszázaddal ezelőtti angolszász (bentlakásos) iskolák és egyetemek hangulatára, valamint a klasszikus műveltségre – bölcsészet, irodalom, zene, európai kultúra – épít. Ha el kellene képzelni, valamilyen fakó, sötét, komor, intellektuális, nosztalgikus, mégis hívogató világként lehetne lefesteni.
Ebben a környezetben játszódik az Árulások is, amely Montverre elit akadémiáját és annak lakóit mutatja be. Ezen az akadémián képzik azokat a kiemelkedő ifjakat, akik előbb-utóbb a nagy játszmában, az úgynevezett grand jeu-ben mérik össze tehetségüket. A kötetet olvasva úgy tűnik, mintha a regény a Harry Potter-szériát ötvözné Az éhezők viadalával vagy a Squid Game-mel: itt biztos, hogy valaki cselszövés áldozata lesz, és persze vér is fog folyni – merülhet fel az olvasóban már a könyv legelején. Kötelező velejárója a tudáspróbás, vetélkedős fantasztikus irodalomnak...
Az angol nyelvű sajtóban jóval kevesebbet lehet erről a kötetről olvasni, mint Collins A könyvkötő című regényéről, amely itthon is pozitív kritikákat kapott. Talán nem véletlenül ilyen erős a kontraszt: hiába a csodálatos borító és az ígéretes téma, az Árulások történetvezetése sajnos nem üti meg azt a bizonyos Bridget Collins-szintet.
Annak ellenére, hogy a kritikusok alig formáltak véleményt a történetről, a közösségi médiában azért elcsípni egy-egy hosszú eszmefuttatást az olvasók tollából. Jómagam fél órán keresztül ezeket a kritikákat böngésztem: nem túlzok, ha azt mondom, tízből kilenc ember inkább negatív, mintsem pozitív véleménnyel volt a regényről.
A kötet legnagyobb – és egyben legfájóbb – hiányossága, hogy egyszerűen nem szippantja be az olvasót. A regény rögtön egy olyan karakterrel indít, aki az egész történet leginkább megfejthetetlen figurája (mi több, a kötet ugyanazzal a szereplővel, nevezetesen a Patkánnyal végződik). Napokkal a regény befejezése után sem tudom pontosan, mi a Patkány szerepe a történetben, és olvasás közben még arra sem jöttem rá, hogy ő is ugyanabban a környezetben mozog-e, mint a többiek.
A regény körülbelül a negyedénél kezd érdekessé válni,
az elején többször vissza kell lapoznom, hogy értelmezni tudjam, miről van szó. Fejezeteken rágom át magam úgy, hogy nem áll össze előttem a kép, pedig minden erőmmel azon vagyok, hogy sikerüljön. Ehhez hozzájárul, hogy a regény nemcsak a karakterek nézőpontjai között, de az időben is ugrál. A főszereplő, Léo élete két idősíkban játszódik: a múltban és a jelenben, ami egy idő után már feltűnik, de eleinte még zavarossá teszi a sztori mondandóját, na meg az olvasó elmélyülését a történetben.
Körülbelül a könyv felénél kezdem úgy érezni, hogy a csigalassúságú, vontatott történetvezetés iramot vált, és felgyorsulnak az események. Igen ám, de ez a percepció sem tart sokáig: a két főszereplő, a Léo és rivális diáktársa közötti, sokak számára váratlan történések az első pillanattól kezdve ott motoszkáltak a fejemben, mintha a két karakterről sütne, hogy milyen irányba fog változni a személyiségük. Ez lehetne jó dolog is, de a karakterfejlődésben szerintem az a pláne, hogy a szereplők viselkedése meglepi az olvasót.
Hogy pozitívumot is említsek, a plot twist kimondottan jól sikerült, valóban meg is döbbentett,
a kommenteket olvasva azonban többen már a kötet felénél biztosak voltak benne, hogy valami ilyesféle csavarra lehet számítani. A plot twist (váratlan fordulat) után szerencsére ismét felpörögnek az események, de az időbeli ugrálás eléggé zavaró, a történet lezárása pedig meglehetősen elsietettnek tűnik – pláne a roppant hosszú és részletes felvezetéssel szemben.
Hogy szándékos lépés volt-e az írónő részéről vagy sem, nem tudni, de számomra egyik karakter sem rokonszenves: sem a főszereplő, sem a diáktársai, sem az iskola személyzete nem ébresztett bennem szimpátiát. Nem feltétlenül antihősök – vannak jó pillanataik és pozitív megszólalásaik –, de kétlem, hogy lenne olyan olvasó, aki tiszta szívéből drukkolna akár csak egyiküknek is. Mintha az összes karakter áldozati szerepben tüntetné fel magát, mintha mind narcisztikus, önző és kiállhatatlan alak lenne. Talán azok is.
Az egész történet a grand jeu-ben csúcsosodik ki, pontosabban csak csúcsosodna, ugyanis a több száz oldalon át ígérgetett nagy összecsapás elmarad, legalábbis
abban a formában nem jelenik meg a regényben, amire a könyv elején még számítani lehet.
Aki tehát a vérre menő küzdelem miatt venné a kezébe ezt a regényt, csalódni fog: az elvarratlan mellékszálak és az érthetetlen karakterek mellett a központi motívum maradt ki a könyvből, ez pedig akarva-akaratlanul is keserű szájízt hagy az olvasóban.
(Borítókép: Szollár Zsófi / Index)