Aligha kiállítóteremnek képzelte el a XIX. század derekán a Vigadó hatodik emeleti tágas helyiségét a tervező Feszl Frigyes, éppen ezért komoly kihívást jelentett a Departure című, március 17-én megnyílt tárlat létrehozóinak az enteriőr berendezése. De sikerrel oldották meg, és máris „belakták” a Magyar Művészeti Akadémia 2018-ban elindított ösztöndíjprogramja résztvevőinek alkotásai a patinás termet. 

A 2018 szeptemberében kiírt pályázatra 1200 pályamunka érkezett be, ebből választotta ki a zsűri a száz nyertest. Az ő alkotásaikból kapunk ízelítőt, ha ellátogatunk a Pesti Vigadóba. A havi bruttó 200 000 forintos támogatást elnyerő képzőművészek nem pályakezdő fiatalok.

Bár a pályázat alsó korhatára 18, a felső 50 év volt, jellemzően javakorabeli, negyven körüli, már érett, befutott, de még bőven pályájuk felfelé ívelő szakaszában alkotó művészekről beszélünk – azaz beszélt a két tárlatvezető hölgy, Erős Apolka és Mogán Orsolya. Apolka maga is szobrász, az ösztöndíj egyik nyertese, Orsi pedig művészettörténész.

A kiállításon Balanyi Zoltán, Bódi Barbara „Boba”, Erős Apolka, Részegh Botond, Monori Sebestyén, Kondor Attila, Csomortáni Gál László, Szász Sándor, Gálhidy Péter, Menasági Péter, Szabó Ábel, iski Kocsis Tibor, Incze Mózes, Erdélyi Gábor és Verebics Ágnes művei láthatóak.

Ha már Erős Apolka volt az egyik kalauzunk, miért is ne az ő szobraival kezdjük? Ami azt illeti, nem szokványos, hétköznapi alkotások a Sziámi sorozat darabjai, amelyekből kettőt állított ki a Vigadóban a művésznő. Ahogy a cím is sejteti, különös sziámi ikreket láthatunk, két fejjel, torzó formában. A szobrok gondolati háttere az a teológiai-ontológiai elképzelés, hogy az ember eredetileg kétnemű, azaz androgün. Az egyik szobor keletkezéstörténetéről megtudtuk, hogy Apolka rég elhunyt édesapjának megőrzött ruhadarabjainak foszlányaiból rakta össze az alkotást a művésznő, amolyan patchwork módjára, régi bőrdzsekik, zakók, ingek anyagából. Egy biztos: ha látta az ember ezeket a sziámiakat, akkor hosszú órákon, sőt, napokon át nem tud kikerülni a hatásuk alól.

Közvetlenül a Sziámiak mellett látjuk a falon Verebics Ágnes szuggesztív képeit. Majdnem azt írtam, vásznait, de ez nem lenne valós, mindjárt kiderül, miért. A Riadt ragadozó a személyes kedvencem, legalább öt szeme van a fekete párducnak, és ha közelebbről megnézi az ember, akkor látja, hogy alumíniumlemezre festette a képet a művész. De máris kijavítom magam, mert a Párduc bandita még jobban tetszik, az ember szinte libabőrös lesz, annyira sokkolja a váratlan helyről, a különös anatómiájú ragadozófej cseppet sem szokványos területéről a vesénkbe hatoló szempár. Ági művészetére nagy hatással volt a koronavírus-járvány, a maszk, mint motívum nem egy festményéről visszaköszön.

Közben Mogán Orsi tárlatvezetésére is érdemes odafigyelnünk.

A hároméves ösztöndíj nagy lehetőséget adott a művészeknek arra, hogy elinduljanak, tovább haladjanak a saját útjukon, egy kicsit kikerüljenek a mindennapi megélhetés utáni hajsza mókuskerekéből – mutatott rá a program lényegére a művészettörténész. – Három éven keresztül négyhavonta találkoztam a képzőművész kollégákkal, ugyanis átkéredzkedtem hozzájuk a művészetelméleti csoportból, mert őket érdekesebbnek találtam. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a művészetelméleti szekció érdektelen lenne, de engem jobban foglalkoztatott a művészek alkotásainak megismerése testközelből. Tapasztalatdús volt ez a három év, sajnálom, hogy csak négyhavonta találkoztunk., Mindenki beszámolt az útjáról, amit eddig bejárt és szeretne a jövőben bejárni, beszélt a tapasztalatairól, a kísérletezéseiről. És ezzel meg is érkeztünk a lényeghez: ez az ösztöndíj lehetőséget adott a művészeknek a kísérletezésre. Új inspirációkhoz jutottak, ismeretségek, barátságok szövődtek, és többen közös kiállítást szeretnének szervezni a jövőben. 

Nagyjából itt tartottunk a tárlatvezetéssel, amikor alacsony, szúrós tekintetű férfi lépett be a kiállítóterembe, akit Apolka és Orsi régi ismerősként üdvözölt: Szabó Ábel volt az, akinek történetesen éppen a képeit elemeztük. Ábel nem a rengetegből érkezett, bár erdélyi születésű, kolozsvári, de már régóta Budapesten él, és fotorealista képeket fest. 

Kedvenc témám az elhagyatott, romos gyártelep, amiből Budapesten van éppen elég – mondja Ábel. –  A Rózsaszín ajtó az egykori Ganz-Mávag területén keletkezett kínai piac egy részletét ábrázolja. Következetesen folytatom a környezetemben tapasztalt modern urbánus jelenségek feldolgozását, mi több, megpróbálok behatolni a mögöttes tartalomba, a szociológiai háttérbe is. A három év során a valóságot megidéző festmények mellett készítettem nonfiguratív képeket, sokszorosított grafikákat, valamint monotípiákat. 

Az Udvar egymásra hányt betongerendái a szemlélőnek az elmúlást, a kilátástalanságot juttatják eszébe, az Utazás viszont egészen más kávéház, álomszerű, szürreális élménnyel szolgál.

Szász Sándor is határon túli festő, Marosvásárhelyen született, és munkáiban az identitás, az észlelés és a hatalmi struktúrák fogalmát kutatja. Szinte valamennyi alkotása tocsog a vízben, aminek megvan a magyarázata: óriási hatással volt rá Bözödújfalu, a ceaușescui falurombolás tragikus szimbóluma. A falu lakóit erőnek erejével kitelepítették, majd 1988-ban vízzel árasztották el az ősi erdélyi települést. Az Álmodozás egy váratlan valóságon keresztül címet viselő fotomontázs-sorozat reflexió erre a drámai eseményre.

Bódi Barbara „Boba” roma származású festő apokaliptikusan kavargó, burjánzó képei naiv elemeket is tartalmaznak.

A művészet az angyalok összeesküvése a világ feje fölött. Ebben az összeesküvésben én az ecsetemmel veszek részt, keresve a látott dolgokon túli magasabb rendű valóságot, olyan misztériumok titkát kutatva, amelybe csak a művészet képes olykor betekintést nyerni.

Boba így vall a Departure-re készült kiadványban, és Kortársak című sorozatának mágikus portéit elnézve az az érzésünk, hogy ezek közül a titkok közül ő már néhányat sikerrel meg is fejtett.

A szobrok közül meg kell említenünk Balanyi Zoltán Stonehenge-utánérzéseit, és a totális ellentétpárt képező Monori Sebestyén-márványalkotásokat. Az előbbiek robusztus durvaságukkal, utóbbiak selyemszerű finomságukkal ragadják meg a nézőt.

A Departure kiállítás május 8-ig tekinthető meg a Pesti Vigadó hatodik emeletén. 

(Borítókép: Nagy Tamás / Index)