Már a beregszásziak is beugrók voltak a Nemzeti Színházban a Madách Nemzetközi Színházi találkozó (MITEM) programjában, hiszen a szentpétervári és a kijevi társulat kénytelen volt lemondani a részvételt, így kerülhetett műsorra Jöel Pommerat Ez a gyerek című darabja. Megható volt látni, hogy a háború kezdete óta itt tartózkodó beregszászi színészek milyen odaadással, olykor komédiázva játszanak, miközben az otthon maradottakért is aggódnak.

Kinek a fia halt meg?

A darab, amit a MITEM közönségének elhoztak, olyan, mint egy csoportos terápia, amin mindenki érintettnek érezheti magát, hiszen ha nincs is gyereke, neki biztosan van vagy volt anyja, apja. A mű valós interjúk alapján íródott, tíz olyan történetet láthatunk, ahol valamilyen módon sérült az anya-gyerek vagy apa-gyerek kapcsolat.

és ezzel az anyjának is megmutatja, hogy meg tud állni a saját lábán, és kiderül, kicsoda ő valójában. Egy másik jelenetben anya és felnőtt lánya perlekedik, az anya már a temetését rendezi, a lány erre is csak szúrós megjegyzéseket tesz, aztán az anya egyszer csak azt kezdi el mondani, hogy tudja, milyen kemény anya volt, és hálás a lányának, hogy nem zúdítja még jobban rá a haragját, majd ugyanezt a monológot megismétli a lánya is.

Nem minden jelenet ér véget ilyen feloldozással, bár vannak burleszkes megoldások. Egy anya sapkával és – végül rátekeredő és pórázként is funkcionáló – sállal fojtja meg szinte szó szerint a gyerekét, akivel mindig iskolába indulás előtt akar elkezdeni beszélgetni, míg végül az elkésik. Látunk egy apát is, aki bár elhagyta az időközben nagylánnyá cseperedő gyerekét, most neki tesz szemrehányást, mondván, mindenkinek szüksége van apára.

A legszívszorítóbb talán mégis az a jelenet, amikor egy prostituáltnak, egy anyának azonosítania kellene a hullaházban a fiát, és miközben a társa, egy másik anya biztatja, hogy menjen csak oda, biztosan nem az ő fia lesz az, akit kábítószeres kellékek között találtak, és most a fekete zacskóban fekszik – és kiderül, hogy... Ezt most nem áruljuk el, hátha lesz, aki meg tudja nézi a darabot valahol, valamikor.

Ez azonban nem olyan könnyű, tekintve, hogy a beregszásziak sem tudták eddig sokat játszani, először a járvány, aztán a háború miatt, magyar nyelven előttük még nem is mutatták be sehol Jöel Pommerat darabját, a kedvükért fordította le Rideg Zsófia. Ők pedig egy kicsit átformálták, átszűrték magukon, és nekik is olyan volt a próbák sora, mint egy terápia. Egyébként is szoros közösségben élnek, mindent tudnak egymásról, a másik családjáról, így még tudtak is egymásnak segíteni az alkotói folyamatban.

Életünk vonata

A díszletet is az egyik színésznő, Orosz Ibolya találta ki: egy képzeletbeli állomáson zajlik minden történet, egy sínpár mellett, ami hol messzire viszi az apát, hol vakvágányra fut, de az biztos, hogy mindannyiunknak föl kell szállni az életnek nevezett vonatra, és végigmenni a születéstől a halál elnevezésű végállomásig. Hol fönnakadunk a forgóajtón, hol rossz jegyet veszünk, a csomagmegőrzőből pedig egyszer vidéki lak, másszor hullákat rejtő kamra lesz, mi pedig

cipeljük a gyerekkori sérülés-bőröndjeinket, csalódás-táskáinkat vagy gyűlölet-dobozainkat, és továbbvisszük a későbbi kapcsolatainkba is,

ahogy az alkotók írják. Vissza nem mehetünk, elölről nem kezdhetjük, de mindig van választásunk, tehetünk mást, mint eddig. És élete során valószínűleg minden édesanya eljut arra a pontja, hogy felteszi a kérdést: vajon jó anya voltam?

Életünk állomásán egy dolog biztos, az undok jegypénztáros, aki a saját kalickájában önálló életet él: lakkoz, rúzsoz, eszik, babákat pakolgat, mi pedig rosszul érezzük magunkat, ha megzavarjuk ebben. A hangosbemondó olykor elmondja, hogy melyik vonat mikor és honnan indul, csak pont a lényeg recseg, de egy idő után már nemcsak arra figyelmeztet, hogy a csomagokat ne hagyjuk elöl, inkább tegyük be a megőrzőbe, hanem arra is, hogy vegyünk sapkát meg sálat.

Ahogy egy mindent látó, mindenütt jelen lévő anya, aki megfojt a gondoskodásával.