„A történelem folyamán minden háborúnak volt saját neve. Kivéve annak, amelyikről ez a könyv szól. Ezt nemes egyszerűséggel úgy hívták: a nagy háború” – fogalmazott a szerző a könyv ismertetőjében, aki szerint az elnevezés jól tükrözi a méreteit, amelyek minden korábbit felülmúltak.

„1914-re az ipari forradalomnak és a demográfiai robbanásnak köszönhetően lehetővé vált, hogy a hadban álló felek addig még soha nem látott méretű és felszereltségű hadseregeket küldjenek a harcterekre, és azoknak bármeddig képesek legyenek ellátást biztosítani. A nagy háború lett a történelem első világszintű konfliktusa, amelyben tengeralattjárót, tankot, léghajót, vadászrepülőgépet, bombázót és vegyi fegyvert is bevetettek, miközben mind az öt kontinensre kiterjedt, és amelyet egyszerre vívtak szárazföldön, tengeren és levegőben, sivatagokban és havas hegycsúcsok között. A világháborút kirobbantó országok azzal számoltak, hogy ez lesz Európa utolsó háborúja, s 1914 karácsonyára már véget is ér, megszilárdítva a gyarmattartó monarchiák világrendjét. A valóság azonban teljesen másképpen alakult.

A katonai katasztrófának bizonyuló háború végül ötvenkét hónapig tartott, s több brit, bolgár, francia, magyar, olasz, osztrák és török katona halálát okozta, mint addig bármely más konfliktus a történelem során. Örökre megváltoztatta a világot, és utat nyitott a 20. századnak: elhozta a brit és a francia gyarmatbirodalmak alkonyát; olyan új, független államokat teremtett, mint Ausztrália, Új-Zéland, Kanada, Írország vagy Lengyelország; véget vetett az Osztrák–Magyar Monarchiának, a Német, az Orosz és az Oszmán Birodalomnak; világhatalmi helyzetbe segítette az Egyesült Államokat; és életre hívta a Szovjetuniót, Jugoszláviát, Csehszlovákiát, Nagy-Romániát, valamint az átalakuló Közel-Kelet új államait. A legfőbb következménye pedig a kapitalizmus, a fasizmus és a kommunizmus húszas évektől bekövetkező kegyetlen versengése lett, amely egy még pusztítóbb világméretű konfliktusnak, a második világháborúnak ágyazott meg. E hatalmas léptékű változások fényében nem csoda, ha száz évvel később a nagy háború – vagy ahogy később elnevezték: az első világháború – öröksége ma is része a mindennapi életünknek. Éppen ezért az 1914–1918-as eseményeket fontos ismerni. Annál is inkább, mert az első világháború okainak, körülményeinek és következményeinek a megértése segít elkerülni a harmadik világháborút” – olvasható a könyv ismertetőjében.

A rendhagyó mű – amely nem klasszikus történeti elemzés – keletkezésének nem mindennapi körülményeiről a szerzővel beszélgettünk.

Ahogy most ülünk a gépkocsijában, éppen kibont egy borítékot, amelyben egy fizetési meghagyás van. Mi ez?

A büntetés tavaly augusztusi, ami most érkezett csak meg, és megint a francia rendőrségtől kaptam. Ismét tíz kilométer per órával átléptem a megengedett sebességet. A nyolc év alatt már körülbelül félmillió forint fölött járok a könyvprojekt megvalósítása közben a Nyugati Fronton összeszedett különböző forgalmi büntetésekkel…

És mivel minden fontosabb korabeli harcszíntérre ellátogatott, feltételezem, nem ez a mostani a legjelentősebb tétel.

Nem, viszont mindet Franciaországban és Belgiumban gyűjtöttem össze. A rendőrök nagyon szigorúak ott az eldugott, isten háta mögötti, alsóbbrendű utakon is.

A Krím annektálásával kezdődött

Hogyan kezdődött a projekt?

A 2014-es, Ukrajna elleni orosz agresszióval. Engem az a februári támadás jobban megdöbbentett, mint ez a mostani. Addig a pillanatig ugyanis tényleg azt hittem, hogy a globalizáció és a gazdasági érdekek olyan szintjére lépett a világ fejlett része, ami mellett egyszerűen elképzelhetetlen volt számomra közgazdászként, hogy még egyszer Európában egy ország imperialista célokat hajszolva háborút kezdeményezzen, önkényesen határt módosítson, és területeket zsákmányoljon egy szomszédos szuverén államtól. Akkor és ott teljesen összedőlt a békeelméletem.

A Krím annektálása tényleg sokkoló volt.

De van tovább is. Mert ha ez nem volt önmagában elég, akkor a semmiből megjelent az ISIS nevű terrorszervezet, és 2014. június 29-én kikiáltotta a Szíriából és Irakból formálódó Iszlám Államot, és semmissé nyilvánította az 1916-os Sykes-Picot brit–francia egyezmény alapján az első világháború végével a Közel-Kelet sivatagjaiban meghúzott határokat. Az ISIS a sötét középkorra emlékeztető bestiális módszerekkel kezdte el rémületben tartani előbb a régiót, majd az egész világot. És ez a két sajnálatos visszalépés a civilizációs fejlődésben egész véletlenül pont egybeesett a nagy háború kezdetének a centenáriumával, ami ezáltal sokkal jelentőségteljesebb megemlékezéssorozattá vált számomra.

Egy évszázad elteltével a történelem ismételte önmagát?

Ijesztően sok párhuzamot lehet felfedezni az akkori és a mostani események között! Ahogy most a putyini Oroszország mindenféle nemzetbiztonsági és egzisztenciális félelmekre hivatkozva, minden más országra és egyéb következményekre való tekintet nélkül indított inváziót Ukrajna ellen, pont ugyanígy ugrott neki Szerbiának 1914. július 29-én az Osztrák–Magyar Monarchia. Ahogy ma sem sem jött be semmi az eredeti számításokból, úgy akkor sem, mert ahogy ma Kijevet, úgy akkor Belgrádot nézte le és becsülte alá – hibásan – a nagyon sokszoros túlerőt képviselő agresszor. Remélem, hogy a mostani folytatás nem követi az 1914-es eszkaláció mintáját. Mindazonáltal nem annyira ez az eseménysor adja a riasztó hasonlóságot, hanem azok a megismétlődni látszó nagy tektonikus mozgások a világunkban, amelyek anno elvezettek az első világégéshez: akkor az ipari, most a digitális forradalom változtatja meg gyökeresen a világot, akkor a gyarmatosítás, ma pedig az érdekszférák reneszánsza viszi az emberiséget a fegyverkezési verseny és a katonai szövetségi rendszerek reneszánszába.

Hol készítette el  2014-ben a könyv első fotóit?

Ypern – franciául Ypres, flamadul Ieper – környékén, a történelem első gáztámadásának a helyszínén. Ezt a várost tekintem az első világháborúra történő emlékezés fővárosának.

Történelemformáló felmenő

Akkor milyen stádiumban volt ez az egész könyvprojekt?

Semmilyenben. 2014 húsvétján még csak egy fotókiállításhoz készítettem az első fényképeket. Nevezetesen az ükapám, Berzeviczy Albert első világháborús naplóját bemutató, Búcsú a Monarchiától című könyv bemutatójára. 1914-ben Albert már 61 éves volt, és a Magyar Tudományos Akadémia elnöke, így nem járt a frontvonalon, de Tisza István miniszterelnök közeli barátjaként elég jól rálátott a budapesti és bécsi háborús politikai döntéshozatalra. Mindamellett Berzevice, amely a felmenőim ősi családi fészke volt Eperjes közelében, már csak néhány kilométerre esett a harcoktól, amikor a katonáinknak sikerült megállítani és visszaszorítani az oroszokat Limanowánál. Berzeviczy Albert határozottan ellenezte a Szerbia elleni hadüzenetet, mert ő már akkor attól tartott, hogy ez a kalandunk végül a monarchia széteséséhez fog elvezetni.

Magányos lehetett ezzel a véleményével.

Tisza sem támogatta a háborút, csak egyszerűen olyan erős német és osztrák nyomás alakult ki Magyarországon, aminek nem lehetett ellenállni. 1914. július 29-től viszont Berzeviczy Albert is beállt a sorba, és onnantól kezdve a háború megnyerésére koncentrált ő maga is.

Szerintem akkor nem volt ember Magyarországon, aki ellenezte volna – ahogyan akkor mondták – a „kutya Szerbia” megtámadását.

Valóban, kezdetben szinte egész Európa lelkesen üdvözölte a háború kitörését.

Szóval ott tartottunk, hogy 2014-ben elkezdte a célirányos fotózást.

Decemberben megvolt a napló bemutatója, akkor jött az ötlet, hogy ezeket a fotókat albumba kellene foglalni. Aztán ez a projekt egyre nagyobb volumenűvé nőtte ki magát. A vége az lett, hogy most megjelent az első kötet 410 oldalon és több mint 700 felvétellel. A második rész remélhetőleg még karácsony előtt kapható lesz 560 oldalon és további 980 fényképpel. Mindkét kötet különlegessége, hogy olyan egzotikus tájakra is elkalauzol, mint Afrika, a Falkland-szigetek, Mezopotámia vagy Gallipoli.

Bár film azért készült Gallipoliról 1981-ben, Mel Gibsonnal az egyik főszerepben…

Peter O’Toole-lal pedig Arábiai Lawrence-ről. Ezek fontos és ikonikus filmek voltak, de önmagukban egyik sem segít a nézőnek megmagyarázni, hogy pontosan mi adta a jelentőségüket, és hol is helyezkedtek el az első világháború eseményeinek sorában. A könyvem viszont nagyon nagy figyelmet fordít erre. Az Európán kívüli helyszínek és események feldolgozottsága teszi azt igazán különlegessé a hazai, de akár még a nemzetközi könyvespolcokon is.

Togo, Kamerun, Zambia, Gáza vagy éppen Pápua Új-Guinea első világháborús szerepéről itthon nem igazán lehet beszerezni magyar nyelvű irodalmat. Ehhez persze nem keveset kellett utazni, főleg úgy, ahogy én tettem. Nekem ugyanis a fotózáskor nem pusztán a fényekre kellett odafigyelnem, de a valós körülmények hiteles rekonstruálásához az időjárási viszonyokra és az évszakokra is. Ugyanis törekedtem arra, hogy minden felvétel jól tükrözze a száz évvel korábbi körülményeket. Így 2014-től 2018-ig jószerivel minden hétvégémet és szabadságomat ezek az utazások töltötték ki, sőt még utána is. 2021-ben volt az utolsó eseményem. De az igazi nehézségek akkor kezdődtek, amikor olyan eseményekre kellett bejutnom, amelyekre előzetesen akkreditációt kellett kérnem, mert azokon királyi családok, miniszterelnökök, köztársasági elnökök voltak jelen.

Tehát nem egyszerűen csak felkereste ezeket a történelmi helyeket, hanem konkrét megemlékezésekre utazott oda.

Így van, volt ilyen is, nem is egyszer. A legjelentősebb csaták – mint például Gallipoli, Somme, Verdun, Jütland, Passchendaele, Amiens – centenáriumi eseményei ilyenek voltak. És afféle műhelytitokként hadd osszam meg azt az információt is, hogy ezeken az eseményeken mindig az Index fotósaként dolgoztam, mert ez a hírportál az akkreditációk intézésével támogatta a projektemet, és járult hozzá ennek a könyvnek a megszületéséhez.

A centenáriumi ünnepségek, ha jól sejtem, négy éven át tartottak, 2014-től 2018-ig, és ön végigkísérte ezeket, elejétől a végéig. De miért tartotta ezt a témát ennyire fontosnak, hogy ilyen sokat áldozzon erre az idejéből és anyagilag is?

Természetesen 2014-ben jóval kevesebbet tudtam a nagy háborúról, mint ma, de egyvalamiben már akkor is biztos voltam: ez volt az emberiség elmúlt 200 éves történelmének a legjelentősebb fejezete, ami viszont teljesen feledésbe merült a második világháború és az azt követő hidegháború árnyékában, amelyek pedig az 1914–1918-as események következményei voltak. Ma is az első világháború által kialakított viszonyok és határok között élünk, ami nem sokban hasonlít arra a világra, ami azt megelőzte. A könyvben mindenesetre ügyeltem arra, hogy ne minősítsek, hanem azt az olvasóra bízzam. Nem lévén végzett történész, és nem végezvén saját történelmi kutatásokat így erre nem is érezhettem magam hivatottnak. A könyv szövegét mások kutatásaira és munkáira alapozva írtam meg. Fontos megemlíteni itt, hogy elengedhetetlen volt az objektivitáson túl a kiegyensúlyozottság is.

Félretette a magyar szemüveget

És ezt hogyan érte el?

Ez annyit jelent, tudatosan törekedtem arra, hogy egyetlen nemzet se legyen túlreprezentálva a könyvemben a háborúban játszott valós súlyát meghaladóan, és a háború ne egyik vagy másik nemzet szemszögéből legyen feldolgozva. Ugyanis csak így lehet azt biztosítani, hogy a világban bárki érdemesnek tartsa a könyvespolcára helyezni ezt a könyvet.

Tehát nem magyar szemüvegen keresztül nézi a nagy háborút.

Nem. Magyarország egyik fontos szereplője a könyvnek, mert az egyik fontos szereplője volt a nagy háborúnak. Ezért biztos, hogy nálam nagyobb figyelmet kap, mint amekkorát általában bármely, nemzetközi forgalomban kapható első világháborús könyv szentel nekünk, de ez pont olyan módon és mértékben történik meg, amiből még nem derül ki, hogy a könyv szerzője magyar.

Nem lehetett könnyű így megírni ezt a könyvet egy magyarnak.

Én ezt nem éreztem így. A különböző országokból bevont szakértők szerint pedig ez, úgy tűnik, sikerült.

Hogyan terjeszti? Könyvesboltban kapható?

Itthon természetesen elérhető minden jelentős könyvesboltban. De az angol verzió külföldi terjesztéséhez egy speciális utat választottunk a könyv kiadójával, az MCC Presszel. Miután a hagyományos könyvesbolti terjesztés Amerikában, Kanadában, Ausztráliában és az Egyesült Királyságban – a könyvem főbb piacain – majdhogynem teljességgel elérhetetlen egy itthon megírt és kinyomtatott könyv számára, ezért ez a hagyományos módszer szóba sem jöhetett. De azt gondolom, hogy erre nincs is igazán szükség, mert a potenciális olvasói kör egy olyan szegmens, amit viszonylag jól el lehet érni néhány olyan jelentős nemzetközi intézményen keresztül, amely így vagy úgy a huszadik századi történelemre vagy konkrétan az első világháború történetére specializálódott.

Ilyen például az Egyesült Államok Első Világháborús Centenáriumi Bizottságának alapítványa, a Doughboy Foundation vagy a nyugati frontra specializálódott, francia–magyar tematikus utazási iroda, a Beaches of Normandy, vagy a brit Western Front Association, melyek mind támogatói lettek a projektemnek. Az ő ügyfélkörük és követőik pedig meg tudják rendelni a kiadványom saját weboldalán a könyvet, amit aztán napokon belül ki is szállíttat a kiadó a megrendelő címére. Ezen túl azért néhány tematikus könyvesboltban is kapható már a könyv. Ilyen például már most a dániai Jütlandi Csata Múzeum vagy a belgiumi Passchendaele 1917 Múzeum saját könyvesboltja.

Gondolom, a direct mail nem viszi el a bevétel felét, mint egy hivatalos könyvterjesztő.

Persze, de nem szabad elfelejteni, hogy itt meg reklámra és az utókövetésre kell költeni. Mindenesetre az tény, hogy ha a potenciális nemzetközi vásárlói kört jól be tudjuk azonosítani, majd aztán azt meg is tudjuk szólítani, akkor a nemzetközi kiszállítási költséggel megfejelve is olcsóbb így terjeszteni egy könyvet, mint a nemzetközi könyvesbolthálózaton keresztül vagy a könyv árának a háromnegyedét lenyelő amazon.com-on keresztül.

Szomorú aktualitás

Ön szerint milyen kereslet van egy ilyen könyvre?

Oroszországnak köszönhetően a könyvem témája sajnos aktuálisabb, mint bármikor az elmúlt harminc évben. Azt tudjuk, hogy az angolszász világban egyre növekvő kereslet van a hadtörténeti és történelmi könyvekre, és a könyvem Facebook-oldalának már 41 ezer követője van. Azt is tudjuk, hogy tartalmát tekintve ilyen könyv még soha sehol nem készült a világban, és már nem is fog, mert a centenárium megismételhetetlen. Továbbá azt gondolom, hogy Dózsa Zoltán és Keczeli Zoltán művészeti vezetőknek, valamint a gyomai Kner Nyomdának köszönhetően olyan minőségű könyv készült el, amely megállja a helyét az angolszász világban is. Szóval bízom benne, hogy a kinyomtatott könyvmennyiség végül megtalálja magának az olvasótáborát a világban.

És mi az oka, hogy ennyire az angolszász világra koncentrál?

Amerika az első világháborúnak köszönhetően vált a Brit Birodalmat felváltva a világ új vezető nagyhatalmává. Ausztrália és Új-Zéland az 1915-ös gallipoli hadjárattól, Kanada pedig a Vimy Ridge-i csatától számolja az önálló nemzetállammá válását, miközben Írország az 1916-os dublini lázadással kezdte meg a függetlenné válásának hosszú és véres folyamatát. A britek pedig a végső győzelem legfőbb kovácsai voltak, miközben több katonát vesztettek 1914 és 1918 között, mint a második világháborúban. Ezért az első világháború emlékezetpolitikája és -kultúrája ebben az öt országban a legjelentősebb Franciaországot és Belgiumot, valamint Olaszországot is megelőzve. Arról pedig már nem is beszélek, hogy a hadtörténeti könyvek vásárlását illetően ezek az országok a legjelentősebbek.

Mindez megmagyarázza azt, hogy a Ludovikán tartott hazai könyvbemutató után miért lett a következő állomás Washington, majd New York. Ami azért nem szokványos első könyves magyar írók esetében.

A washingtoni könyvbemutatót és fotókiállítást az USA hadbalépésének 105. évfordulójára, április 6-ra tettük, aminek a Fehér Ház mellett elhelyezkedő, 19. századi klasszikus Constitution Hall adott otthont. A világ legnagyobb női civil szervezete, a National Society Daughters of the American Revolution és a Doughboy Foundation mellett a Mathias Corvinus Collegium, az MCC és a Magyar Nagykövetség volt a négy rendező. Nyilván az eseménynek szomorú aktualitást adott a ukrajnai háború, ami hozzájárult a meglepően nagy látogatottsághoz is. Mindenesetre a rendezvény végén Takács Szabolcs nagykövettel azon a közös véleményen voltunk, hogy az esemény nemcsak méltó volt a téma jelentőségéhez, de méltóan képviselte hazánkat kulturális és diplomáciai szempontból is az amerikai fővárosban. Most készülünk a következő fotókiállításra és könyvbemutatóra, ami július elsején a somme-i csata évfordulóján lesz Londonban.

Beszéljünk még egy kicsit a rokoni szálakról. Berzeviczy Albertet, az ön ükapját nem kell bemutatni, de a könyv az ő unokatestvérére, Berzeviczy Bélára is emlékezik. Ő ki volt?

A monarchia magas rangú tisztjeként, vezérőrnagyi és hadosztályparancsnoki rendfokozatban végigharcolta a nagy háborút az olasz, az orosz és a román frontokon. 1919 augusztusában a Tanácsköztársaság megdöntését követően Horthy Miklós a vörösterror leküzdésére létrehozott Nemzeti Hadsereg vezérkari főnökévé nevezte ki. Az ő feladata lett a román kivonulást követő zűrzavarban annak a biztosítása, hogy a Nemzeti Hadsereg az ország egyedüli és kizárólagos hadereje legyen. Ezután a vezetésével megkezdődött a Nemzeti Hadsereg átalakítása Magyar Királyi Honvédséggé. 1920. március 15-én Horthy altábornaggyá léptette elő Berzeviczy Bélát, aki az új magyar haderő megszervezését vezérkari főnökként még két évig irányította. 1922. február 7-én ugyanis, ötvenkét éves korában szívroham következtében váratlanul elhunyt.

Miben más ez a könyv, mint a szokványos történeti munkák?

Nem Európára koncentrál, hanem a teljes világot mutatja be a nagy háború szemszögéből. Viszont ezt nem az akkor készült fekete-fehér képeken keresztül teszi, hanem a 2014 és 2021 között általam készített felvételekkel. Továbbá a könyv különlegessége, hogy a háború szempontjából releváns környezetben vagy helyszínen sikerült lefotóznom az akkori háborús országok mai állam- és kormányfőit. Például II. Erzsébet királynőt egy világháborús pipacsmezőn, Donald Trumpot az arlingtoni temetőben, Angela Merkelt és François Hollandot Verdunben, Justin Trudeau-t a Vimy Ridge-i emlékműnél, valamint Vlagyimir Putyint...

Putyin a fényképezőgép lencséje előtt

Őt ugyan hol?! Hiszen az orosz elnök közelébe férkőzni köztudottan lehetetlen.

Mindig is dédelgetett vágyam volt, hogy megörökítsem a győzelemnapi katonai parádét a Vörös téren. Végül a második világháború befejezése hetvenedik évfordulójára sikerült megkapnom a szükséges akkreditációt. Így 2015. május 9-én, többkörös szigorú ellenőrzés után ott álltam a tér egyik oldalán, tőlem karnyújtásnyira dübörögtek a tankok, és vagy 50 méterre a gigantikus rakétahordozó járművek, míg jó 100 méterre tőlem jobbra ott volt a Lenin-mauzóleum és annak mellvédjén Vlagyimir Putyin. Esélyét sem láttam annak, hogy le tudjam fotózni, mert onnan, ahová engem állítottak, nem is látszott. Aztán amikor vége lett az egész parádénak, és már mindenki elrohant a médiaközpontba, hogy leadja az elkészített anyagot, akkor én még ott pakoltam egyedül a helyemen a téren. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy mindenféle kíséret nélkül gyalogol felém az orosz elnök, valamint Hszi Csin-ping kínai elnök és Szergej Sojgu orosz védelmi miniszter. Nem hittem a szememnek és a szerencsémnek.

És mi a helyzet a magyar miniszterelnökkel?

Majdnem úgy volt, hogy éppen Orbán Viktor fog hiányozni a könyvből.

Miért?

Mert nem volt olyan első világháborús centenáriumi esemény, amelyen ott lett volna a miniszterelnökünk.

Nem hívták meg?

Biztos, hogy meghívták, de nem ismerem az okát annak, hogy miért nem vett részt egyiken sem. De végül az utolsó pillanatban azért csak sikerült róla is elkészíteni a fotót a könyv szempontjából megfelelő történelmi környezetben. 2018. október 31-én a Tisza István-szobor leleplezésekor az Országház mellett, a Kossuth téren a világháborús miniszterelnökünk halálának 100. évfordulóján.

Igaz, hogy minden első világháborús harctérre eljutott?

Igaz. Egyetlenegy sem maradt ki. Még Szíriába, Irakba és a Gázai övezetbe is sikerült bejutnom. De sikerült a Szuezi-csatornát is megfotóznom, ami szintén nem volt egyszerű dolog, miután ma a teljes övezet egyiptomi katonai terület. A stratégiai jelentőségű vízi útvonalért vívott 1915-ös ütközet emlékére a Szuezi-csatorna védőinek egy 50 méter magas emlékművet építettek oda, amit 1930-ban adtak át. Ez a világ egyik legszebb első világháborús emlékműve, ezért nagyon fontos volt annak megfotózása. Másfél éves levelezés előzte meg, mire végül megkaptam az engedélyt a kairói védelmi minisztériumtól. Nem találtam mindmáig olyan könyvet a világon, amelyben benne lenne ez az emlékmű.

Ez hogyan sikerült?

Több irányból kezdtem megközelíteni ezt a problémát, mert nekem biztosra kellett mennem. Egyfelől a budapesti egyiptomi nagykövettel vettem fel a kapcsolatot, miközben kértem a kairói magyar nagykövetség és a külügyminisztériumunk segítségét is. Aztán találkoztam egy olyan egyiptomi üzletemberrel, aki a saját politikai kapcsolatain keresztül segített abban, hogy a kérelmem megkapja a megfelelő figyelmet a megfelelő helyeken. Másfél évnyi kitartó levelezés után váratlanul megérkezett az engedély. De ezzel még nem volt vége a megpróbáltatásaimnak, hiszen legalább három katonai ellenőrzési ponton kellett áthaladnom Ismailiában, mire elérhettem az emlékművet. Ez a folyamat további másfél napot vett igénybe, mert egyik egység parancsnokának sem volt elégséges a bemutatott engedély.

Van még izgalmas sztorija?

Van több is, de talán az egyik legérdekesebb a Macron-fotó elkészítése volt. Akár hiszi, akár nem, Portugália is részt vett a nagy háborúban. 1918-ban a Lys-folyó menti csatában a németek egyszerűen elsöpörték a viszonylag csekély létszámú, éppen ott állomásozó portugál haderőt. Ezért Neuve-Chapelle mellett található a világ egyetlen „nagyháborús” portugál katonai temetője. Elhatároztam, hogy nem hagyom ki, a centenárium napján elmegyek megfotózni a helyi kis megemlékezéssel együtt. Előző este meg is érkeztem, majd amikor bejelentkeztem a szállásomra, akkor szembesültem a francia híreket nézve, hogy másnap az eseményre érkezik Emmanuel Macron a portugál miniszterelnök és az államfő társaságában. Tudtam, hogy akkreditáció nélkül oda nem lesz esélyem bejutni. De végül lett, mert annyira kitartóan és hihetően bizonygattam, hogy kell lennie a nevemre félretéve egy engedélynek, hogy a portugál sajtófőnök kimentett azzal, hogy biztosan ők keverték el. Az volt a szerencsém, hogy a nagy köd miatt késett a VIP-vendégek helikoptere, így volt idő minderre.

A Secret Service a vonal túlsó végén

És mi a Trump-kép története?

2017. április 6-án Kansas City adott otthont az Egyesült Államok hadba lépése századik évfordulója alkalmából rendezett eseménysorozatnak. Csakhogy az amerikai elnök váratlanul lemondta az eseményt. Viszont nekem feltétlenül szükségem volt a megfelelő Trump-fotóra. Így arra gondoltam, hogy a következő legjobb esélyem erre a Memorial Day lesz, amikor az arlingtoni katonai temetőben az elnök koszorút helyez el az első világháborús ismeretlen katona szarkofágjánál. Így megint elkezdtem nyomozni, hogy honnan kéne erre az eseményre akkreditációt igényelnem. Miután megtaláltam a megfelelő irodát az amerikai államapparátusban, és benyújtottam minden bekért dokumentumot, már csak várnom kellett.

A május 29-i vasárnapra esett, én pedig 27-én, pénteken este azzal a tudattal ültem le vacsorázni egy budapesti étteremben a barátaimmal, hogy ebből sem lett semmi. Éjfélhez közeledvén egyszer csak zizegni kezdett a telefonom anélkül, hogy megjelent volna a hívó fél száma. Felvettem, és egy szigorú hangú amerikai úriember csak annyit közölt, hogy a titkosszolgálattól hív, és megkaptam a jóváhagyást. Ezért kérik, hogy vasárnap reggel 6-ra jelenjek meg az arlingtoni temető hátsó bejáratánál. Még szerencse, hogy az útjaimat szervező Jet Travel irodát még péntek éjjel is felhívhattam, hogy tegyenek fel egy reggeli washingtoni járatra. És így vasárnap reggel 6 órakor ott lehettem a temetőben. Összesen nyolcan voltunk fotósok. Aztán négyórás várakozás után megérkezett az elnöki helikopter, és kiszállt belőle Trump elnök és Mike Pence alelnök.

Akkor ön irigyelt ember.

Ahogy vesszük. Ugyanis közben be kellett áldoznom a könyv kedvéért a minden EU-s állampolgárt megillető Esta-jogosultságomat azzal, hogy beléptem Szíriába és Irakba. E két ország meglátogatása nélkül nem lett volna elmesélhető a Közel-Kelet izgalmas története, a Közel-Kelet nélkül viszont nem lenne teljes a könyv. Így egy tudatos döntésem eredményeképpen az életem hátralévő részében én már csak vízummal léphetek be az Egyesült Államokba.

(Borítókép: Szalay-Berzeviczy Attila. Fotó: Papajcsik Péter / Index)