Hogyan öröklődik át az a trauma, amelyet holokauszttúlélők második generációs leszármazottai hordoznak? Genetikai úton, elszólásokban vagy éppen elhallgatásokban, metakommunikációban? Bárhogy történik is, valamit kezdeni kell vele, és ezt Seres László Láger sztornó című könyvében megtette.
Furcsa leírni egy mérhetetlen szenvedésekről – Auschwitzról és azon is túl – szóló műről, de Seres László Láger sztornó című könyvét jó olvasni. Azt nem mondom, hogy szórakoztató, mert időnként összeszorul az ember szíve – például amikor a lágerekből mit sem tanulva mai borzalmakkal és saját közönyünkkel szembesülünk –, de felszabadító a tudat, hogy meg lehet élni az érzéseinket, el lehet mondani a legsötétebb félelmeinket, vállalni lehet a megalázottságot, a kirekesztettséget. Mindezt pedig pont úgy mondhatjuk el, ahogy mi gondoljuk, ha a holokausztról a személyiségünkből fakadó – egyáltalán nem vicces, inkább fájdalmas és keserű – iróniával tudunk vagy szeretnénk beszélni, akkor úgy.
A történet kiindulópontja, hogy a főhős, András – illegálisan, persze – bezárja, bezáratja magát a felújítás előtt álló auschwitzi táborba: ez az ő végső megoldása.
Előtte még végignézi, ahogy a turisták – iPoddal és okostelefonokkal – bejárják a népirtás színhelyeit, meghallgatja az Élet Menete elnevezésű politikai giccs szónokait, majd minden elcsendesedik, András egyedül marad. Van kávéautomata, wifi, konditerem és tetoválószalon, tud zenét hallgatni, még ételt is rendelhet a környező éttermekből, amit átdobnak a falon, minden adott tehát, hogy kényelmesen el tudjon itt tölteni hány napot vagy hetet, mert szembe kell néznie, és pont itt kell szembenéznie a traumáival, az Elmondhatatlannal is.
Nem meghalni jöttem Auschwitzba, azon már rég túl vagyok. De akkor mégis mi a halált keresek itt, teljesen egyedül a Stammlager 10-es épületének emeletén, ölemben a laptopommal? Saját magamat, vágom rá túl gyorsan a túl nyilvánvalót, csak hogy ne kelljen most mélyebbre ásni, és már látom is magam valami akciós önismereti lágertúra résztvevőjeként: ha ez nem all inclusive, akkor semmi. De most komolyan, éppen itt fogom megfejteni azt, amire egy életen át nem jöttem rá? És ha van olyan, hogy a tettes visszatér a tett helyszínére, akkor van olyan is, hogy az áldozat, illetve közvetlen leszármazottja visszatér oda? És ha igen, miért, mégis mit akarna ott?
A kisregény első síkja a személyes emlékekkel teli történet, a családi elhallgatások, iskolai és egyéb tábori konfliktusok elbeszélése, amelyből kiderül, hogy „a láger bennünk van”, a holokauszttúlélő anya „lágert szül” a fia köré, és az már velük marad: „anya, én meg már mióta a te lágeredben élek”, mondja András. Előkerülnek megmagyarázhatatlanul szorongató álmok, egy gyerekkori műtét fullasztó emléke, amikor gázmaszkot szorítanak az ember arcára, és azt kell belélegezni, és bár mindannyiunknak megvan, hogy a János Kórház barna téglás pavilonjai a hatalmas kéménnyel mennyire emlékeztetnek egy koncentrációs tábor barakkjaira, ezt így leírni sose mertük volna.
A társadalomkutató András aztán az önként vállalt magányban időnként előveszi a laptopját, a jegyzeteit, és ezeken keresztül jutunk el a regény második és harmadik síkjához – ahogy Seres László a könyvbemutató beszélgetésen mondta:
fizet az ember egy neurózisért, és kap érte hármat.
Először emlékezetpolitikai dimenzióban gondolkodik arról, mit mond a táborok maradandósága, az, hogy fizikai valójukban is itt vannak velünk, nem csak az utódok lelkében, mit jelent, hogy „soha többé!” – mindig csak azt, hogy meg kell akadályozni valami kis szélsőjobboldali párt megerősödését.
A harmadik síkon pedig eljutunk a napi politikához, ami ahhoz is elvezet, hogy mi tette lehetővé a népirtást: a nácik nem az űrből szálltak le, itt voltak már előtte 12 évig, de a mában is felfedezhetjük Auschwitz nyomait. A boszniai etnikai tisztogatás, a koszovói albánok elüldözése idején is „fejkendős, lemondó tekintetű nénik álltak a vasúti peronon, égtek a házak, láttuk a tömegsírokat, idősek, gyerekek meneteltek hosszú sorokban, tényleg már csak sárga csillag hiányzott”, Európa pedig
atlétatrikóban, sörrel a kezében bámulta a tévében az új 1944-et.
De gondolhatunk a magyar halálkamion ügyére is, amikor 71 ember fulladt meg az embercsempészek hűtőkocsijának 14 négyzetméteres rakterében: halálukat olyan hosszú ideig tartó oxigénhiány okozta, hogy „lényegesen rosszabbul jártak, mint ha az auschwitzi gázkamrában végezték volna”. A főhős, András Auschwitz-szűrőjén itt leginkább az a momentum akadt fent, hogy Európában pár évtized után ismét el lehet tervezni, illetve jéghidegen számításba lehet venni embercsoportok fulladásos halálát.
És a sornak még nincs vége, mi is akadhat fent ezen a bizonyos szűrőn, ami a híradásokon keresztül mindannyiunk valósága, de ugyanúgy nem tudunk mit kezdeni vele. Vajon hol állunk mi magunk a tettes-áldozat skálán? Azért is jó olvasni a könyvet, mert rájövünk, nem vagyunk egyedül a félelmeinkkel, a gondolatainkkal, a szorongásainkkal.
A Láger sztornó bemutatóján Seres László publicista dr. Bárdos Katalin pszichoterapeuta-szakpszichológussal és Szántó T. Gábor íróval beszélgetett a könyvről, amin a pszichológus szakember elmondta, hogy Auschwitz az életről is szól, mert amellett, hogy felfoghatatlan számú embert öltek meg, van, aki túlélte. A regényben mindazonáltal fel lehet ismeri mindazokat a momentumokat, amelyek egy túlélő leszármazottjánál jelentkezni szoktak: a szorongató álmok, a gyerekkori rossz emlékek, az iskolai megaláztatások, illetve a szülők intelmei, amelyek szerint nem szabad kilógni a sorból, mert annak veszélyei vannak – a traumák lenyomata mind benne van a regényben.
A düh elnyomása, a konfliktuskezelés módja, az üresség érzése, az izoláció, a fájdalom hárítása,
az attól való félelem, hogy az ember nem rendelkezik az élete, de még halála fölött sem – talán ez az a sorstalanság, amiről Kertész Imre is írt –, ez mind előjöhet második generációs túlélőként. És közben a szerző egyszer sem írja le a regényben a „zsidó” szót, csak „bizonyos származásúakról” beszél, a női szereplőket viszont koncentrációs táborokról nevezi el: Terezín, Mittelbau, Buna.
Az auschwitzi tábort tehát felújítják – legyen minden szép, nehogy valaki kellemetlen élményekkel térjen haza –, mi pedig követhetjük Andrást, aki a saját bőrén akarja megtapasztalni, milyen a gázkamrában állni, sőt még egy lépéssel továbbmegy. De túl leszünk ezen is.
(Borítókép: Szántó T. Gábor, Seres László és Bárdos Katalin. Fotó: Bodnár Patrícia / Index)